Reped a tapéta, mint a burok. Ösztönösen a hasamhoz kapok, mintha a felhasadó csíkok belőlem távoznának. Fent áll a létrán, észre sem veszi, hogy bejöttem, csorog róla az izzadság, száll a por. Alányúl a spaklival, repeszt tovább, nagy darabokban húzza le. Szívesen csinálnám én is vele, de nem enged dolgozni, azt mondja, üljek nyugodtan, elég lesz nekem vacsorát főzni. Egy ideig nézem, aztán visszavonulok a konyhába. A csap alá tartom a kezem, hogy hűljek, a légkondi távirányítója elkeveredett a sok doboz között. A macska folyton a nyomomban, nem lehet levakarni, dorombol, mint egy felhúzós játék. Macskánk, ezt kéne mondanom, de sosem leszek a gazdája. Régen gyűlölt, mint minden betolakodót, szándékosan rám ugrott reggelente, leverte a bögréim. Mára nagyon megöregedett, elégedett vén kandúr lett belőle.
Csendben eszünk, a telefonjába mélyed, nem akarom megzavarni. Mikor befejezi, végigsimít a karomon. Legközelebb csináld már kevesebb sóval, mondja. Nyom egy puszit a homlokomra, és folytatja a munkát.
Este bepasszírozzuk magunkat a kádba, vihogunk, mi vagyunk az élő szereplős Tetris. Féltem, hogy ez a rituálé elmarad majd az új helyen, de itt talán még nagyobb is a kád. Masszírozni kezdi a bokám. Milyen kis szúrós lettél, mondja. Akartalak is kérni, leborotválnád? Nem érti elsőre, szabadkozom, nekem már nem megy, nem érem el. Nem tudok lehajolni. Lassan kapcsol, rázza a fejét, dehogyis, minek. Te így vagy szép, mosolyog. Sőt, jól is áll, igazi ősanya vagy tőle. Nem akarok ősanya lenni, azt akarom, hogy leszedd. Dehogy fogom, ebben maradunk. Hűvös a víz, kiszállok.
Hátat fordít, és már alszik is. Kint valami motoz, majd egy autó robog el az ablak alatt. Becsuknám, de őrjítő a meleg, megfájdul a fejem. Nem vehetek be gyógyszert, ártana a babának. Amikor mérlegeltük, melyikünk hordja ki, nem gondoltunk a migrénemre. Nem mintha bármi mást megfontoltunk volna előtte, egyértelmű volt, hogy én leszek, aki megszüli. Te olyan anyatípus vagy, mondta. Te is az anyja leszel ugyanúgy. Ez igaz, de érted, hogyan értem. Hogyne, én vagyok az, aki rászól majd, hogy mosson kezet, aztán rosszul érzi magát, én fogom elpakolni utána a ruháit, kiszabni a szobafogságot. Kitűnő anyaalapanyag. Tökéletes rossz zsaru.
Pár hónappal ezelőtt a Reprodukciós Központ pasztellrózsaszín várójában ültem, és az irataimat szorongattam. Elvitt, de nem jött be velem, a kocsiban csókolt meg, és sok sikert kívánt. Nem sikerült meggyőznöm, szerinte magunk alatt vágjuk a fát azzal, ha együtt megyünk. Meglátnak, és majd direkt nem segítenek az ilyeneknek, mint mi vagyunk. Inkább nézzenek kétségbeesett szinglinek, vagy besavanyodott macskás nőnek, akinek kinyílik a pénztárcája a bababüfi ígéretére. Úgyis talpraesettebb vagy, határozottabb, tudod, engem mennyire kicsinálnak ezek a bürokratikus faszságok. Végig kint cigizett, míg én hanyatt feküdtem, és egy nagy tortának képzeltem magam, akit böködnek jobbról is, balról is, hogy aztán majd jól felvágják, és tovább ünnepelhessen a család.
Másnap korán kelünk, újabb vizsgálat. Felébresztem a nyögdécselésemmel, négykézláb rángatom ki azt a hosszúnadrágot, ami kellően lenge, de közben eltakarja a lábam. Átlép rajtam a szűk folyosón, megy kávét főzni. Külön isszuk meg, ő a teraszon, én bent, hogy ne érjen a füst. Nem mintha nem érezném rajta folyton. Gondolkodtak már, hogy mi legyen a neve a kis legénynek? Még nem döntöttünk, kezdek bele, István, vágja rá, a nagyapám után. Nagyon szép név, simítja meg a hasam a doktor, bár egyre kevesebben adják. Hideg a keze.
Legközelebb egyedül mennék be, mondom neki a kocsiban. Biztosan szégyellsz. Dehogy szégyellek, csak nem akarom, hogy ennyiszer láss így. Mérnek, mint egy marhát, minden alkalommal azt érzem, mindjárt elájulok. Megőrjít az a rózsaszín szoba. Gyönyörű vagy, húz magához, és különben is, mindjárt megszületik, és nincs több vizsgálat. Akkor jön a java, küldtem is neked, hova kell a gyerekemet furikáznod. A gyerekünket, mondja. Hátranézek az autóban, furcsa lesz mindig hátranézni. Érte is aggódhatok, nehogy kirepüljön a szélvédőn.
Sok este telik el könyörgéssel, mire beadja a derekát. A kádban fekszünk megint, szappanoz, bekészíti a borotvát. A nagyapám még borbélyhoz járt, hetente egyszer, szombaton, mondja. Aztán elmúltak a borbélyos idők, ő pedig hiába ment a fodrászatba beretválásra, kiröhögték szegényt. Hogy örülne, ha látná, mennyi szalon várja most. Mindig minden visszajön. Látom rajta, hogy küszködik, a saját lábával könnyedén megvan az ember, de a máséval nehezebb. Inkább fecseg, sztorizik mindenről, aztán szabadkozik, mikor megvág. A jobb lábam után idegességében kifut cigizni, én pedig ázok tovább félig szőrösen. A sebek, mint sok összeszorított száj, csípi őket a hab. Az ujjaimat bámulom, öregasszonyosra asztak a várakozásban. A kád szélén a tubusok, az ő speciális samponja az érzékeny fejbőrére, az én limitált kiadású tusfürdőm, amitől szerinte olyan illatom van, mint aki egy adag húslevesben fürdött. Vidáman jön vissza. Na, kisasszony, egy beretválást? Ahogy becsusszan mellém, sziszeg, kihűlt a víz, meleget enged bele. A másikat már összecsapja, érzem, ahogy a térdhajlatnál szúr a szőr.
Már alszom félig, amikor mocorgást érzek a hasamban. Megmozdult, sikítom, rúgott egyet. Mutasd, furakszik oda, ráteszi a fülét, mint az indiánok a sínekre. Lefekvés előtt magára kent egy arcmaszkot, a krém ragad már rajtam is. Sokáig semmi, majd még egy erőtlen rúgás. Ezt érezted, kérdezem. Semmit se. Várunk. Aztán egy nagyobb, bumm, ő felpattan, körberohan a szobában. Ez igen, kisfiam, micsoda erő, micsoda rúgás! Anya büszkesége. Ha nem lennél terhes, most megbontanék egy pezsgőt, lihegi a nyakamba. A hasam és a mellem közé fúrja magát, arrébb húzom a lábamat. Ki kéne nyitni az ablakot.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
