Krusovszky Dénes: Elfelejteni egy elefántot

Túl korán értek ki a reptérre, vagy a fene se tudja, talán éppen időben. A hangfalakban egy különös, érthetetlen nyelven mantrázták egy ismeretlen utas nevét, aztán ugyanezt angolul is, erős akcentussal. Mr. Suwannathat, please proceed immediately to gate nine for final boarding. Vajon merre járhat ez a Mr. Suwannathat, eltévedt volna, vagy elaludt, esetleg beragadt a taxijával a metropolisz valamelyik zsúfolt sugárútján? Ráért ilyesmiken gondolkodni, a saját járatuk beszállásáig még nagyjából fél óra volt hátra, a felesége és a lánya pedig úgy aludt egymásra dőlve a kemény műanyag padon, mintha soha nem lehetne őket felébreszteni. Előhúzta a telefonját, egy távoli, innen nézve kevéssé érdekes ország monoton hírei között lapozgatott egy darabig. Tíz perccel korábban is végigpörgette már ugyanezeket a bejegyzéseket, akkor sem tűntek érdekesebbnek, és azóta sem történt semmi említésre méltó. Miért is történt volna? Nem a scrollozás tempója határozza meg a világ folyását, még ha néha hajlamos is megfeledkezni erről az ember. Egyébként is ott éjszaka van most, ezek, amiket lát, tegnapi hírek, és a tegnap felfoghatatlanul messze van már, messzebb, mint maga az ország, aminek a nyelvén most az unalmas címeket olvasta. Visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, ásított egyet, és végigjáratta tekintetét a várakozó csarnokon.

Aztán az előző nap jutott eszébe, a poros út a pálmafák között, amin a bérelt kocsijukkal végighajtottak. Hogy arra gondolt közben, a végén még meg kell mosatnia az autót, de hát hol talál itt kocsimosót? És rögtön a kínos érzés, mi a fenéért aggodalmaskodik megint ilyen hülyeségeken, hát kit érdekel, ha koszos lesz a kocsi, majd elintézi az iroda a tisztítást, nem az ő gondja. Ha meg felszámolnak ezért pár ezret pluszban, akkor kifizeti nekik, basszák meg. Mindig ezeken az apróságokon akad fenn, ezek miatt feszül be, ilyesmiken jár az esze, miközben egyszerűen csak jól kéne éreznie magát. De hogyan? Hát nem szép ez a poros út a pálmák között, a meredek mészkősziklák alatt, a dzsungel mélyén? Mégis, mikor vezetett már hasonlóan lenyűgöző helyen? Soha, könnyen lehet, akkor meg mi a picsáért idegeskedik azon, hogy a bérelt kocsi koszos lesz miatta? Most, hogy ez az egész megint az eszébe jutott, újra elszégyellte magát. Oldalra nézett a feleségére, a nő hátrabillent fejjel szuszogott halkan. A szája finoman elnyílt, állkapcsa kissé leereszkedett. Az jutott eszébe, óvatosan alá kéne nyúlnia, és ujjbeggyel feljebb tolni kicsit, de nem bírta rászánni magát. Csak bámulta a rést, a szájüreg sötétjét, és érezte, hogy a lábikrája alatt remegni kezd egy ideg.

A poros út egy természetvédelmi terület bejáratához vezetett, a végén, egy lejtős kanyar után kisebb tisztáshoz jutottak, állt ott néhány autó, de nem voltak kijelölve szabályos helyek. Lassan begördült egy félreeső sarokba, aztán parkoló módba állította a váltókart. Még otthon, indulás előtt megígérte a lányának, hogy itt majd felszállhat egy elefánt hátára. Fogalma sem volt már, honnan jött ez az ötlet, talán valamelyik cikkben olvasta, hogy errefelé lehet elefánton lovagolni, és ezzel akarta motiválni a gyereket a sokórás repülőút előtt. Aztán eltelt másfél hét, és egy kurva elefántlovaglós helyet nem találtak. Végül az utolsó nap előtti éjszakán külön rákeresett, hátha akad egy a környéken, és ez esett hozzájuk a legközelebb. Még így is majdnem egy órát autóztak idáig, de nem akart csalódást okozni a lányának. Ez valami elefántmentő hely volt, egy rezervátum a nemzeti parkon belül, a Google-on négy és fél csillagot kapott. Talált egy másikat is, valamivel közelebb, de annak csak három csillag volt az értékelése kétszáz vélemény alapján, erre a helyre meg majdnem háromezren szavaztak már.

Last call for Mr. Suwannathat, please proceed immediately to gate nine for final boarding. Már megint ez. Szerencsétlen faszi ezek szerint még mindig nem érkezett meg. Kissé előrehajolt, és az utascsarnok falára rögzített monitoron megnézte, a kilences kaputól hová indul a repülő. Chiang Mai, olvasta le a város nevét. Könnyen lehet, hogy Suwannathat úr ma este már nem fog eljutni oda. A szemben lévő padon egy szőke lány félrehúzta a fülhallgatóját egy pillanatra, majd ahogy meghallotta, hogy nem neki szól az üzenet, unottan visszatolta a párnázott hangszórót a fülére. Ránézésre holland, villant be neki, vagy belga, esetleg északnémet. Trikója pántja alól vörösre sült csontos váll meredt elő, orrcimpájában ezüstkarika fityegett, ami semmilyen módon nem illett eminens arcvonásaihoz. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy énektanárnak készül valamelyik népfőiskolán, gondolta, aztán lesütötte a szemét gyorsan, mert a lány hirtelen felnézett rá.

Amitől titkon félt, végül is elég hamar beigazolódott, mivel ez egy rezervátum volt, az itteni elefántokon nem lehetett lovagolni. Amikor rákérdezett, az információs pult mögött álló nő meghökkenten rázta a fejét. We don’t do that here sir, felelte erőltetett mosollyal, we try to protect the animals from exploitation. Hát oké, hümmögött magában, és gondterhelten lapozgatta a park katalógusát. Akkor marad az etetés vagy az elefántfürdetés. Nem volt biztos benne, hogy egy szimpla etetéssel be fogja érni a lánya, a fürdetés viszont túl nagy falatnak tűnt. Egyébként váltóruha volt a kocsiban, de az utolsó napon már nemigen esett volna jól egy ekkora összeget kifizetni. Ez volt a legdrágább szolgáltatás, kétezer baht egy főre, de egyébként is elég nagy parasztvakításnak tűnt. Pár napja ugyanennyiből egy egész napra kibéreltek egy sétahajót hármójuknak egy helyi vezetővel együtt. Rámutatott a zöld banánnal meg darabolt cukornáddal teli gyékénykosárra, és csak azután nézett a lányára, hogy az elefántcsemegét kifizette a pultosnőnek. Végül is nem kezdett hisztizni a gyerek, nem is panaszkodott igazán, megértette, hogy mi a helyzet, csak kicsit szótlan lett, és ez volt a legrosszabb az egészben. Ha követelőzik, ha kiereszti a könnyeit, ledobja magát a porba, a földhöz vágja a gyékénykosarat, azt valahol tudta volna kezelni, de ezt a néma csalódást elviselhetetlennek érezte. Közben egy másik család is befutott, a beszédfoszlányaik alapján norvégnak tűntek, persze könnyen lehet, hogy dánok voltak vagy svédek, mindenesetre két halovány bőrű szőke gyerek kurjongatott fejhangon, miközben az apjuk leszámolta az összes családtag után az ezreseket az újra szélesen mosolygó nő előtt a pultra.

Passengers for the Air Asia flight please proceed to gate eleven for boarding. Felkapta a fejét, ez már az ő járatuk, ilyen hamar eltelt volna a várakozási idő? A hollandnak tűnő lány úgy ugrott fel a helyéről, mintha máris késésben volna, alaposan kitömött hátizsákját egy gyakorlott mozdulattal rántotta a vállára. Az utasok egy része kapkodva felsorakozott a beengedőkapu előtt, mások rezzenéstelenül terpeszkedtek tovább a padokon. Végül is mindegy, hogy idekint vagy odabent a repülőben várakozik az ember, a beszállás ugyanannyi ideig tart így is, úgy is. Megint a feleségére nézett, a nő zavartalanul szuszogott továbbra is, épp csak a szája nyílt el még egy kissé, de most már nem érzett rá késztetést, hogy feljebb tolja az állkapcsát.

Az etetés egyébként jól sikerült, a gondozók megmutatták, hogyan kell simogatni az állat szeme alatt a táskás bőrredőket, hogyan szabad megölelni a néha külön öntudattal rendelkező élőlénynek tűnő ormányt, és hogyan érdemes betuszkolni közvetlenül az állat pofájába a gyerekkarnyi cukornáddarabokat. Elégedettnek látta a lányát, mosolyogva pózolt az unottan csámcsogó állat egyik, aztán másik oldalán. Igazán nem lehetett panasz az elkészült képekre, bármelyik nagyszülő albumába méltán beférnek majd. De ahogy kifogyott az utolsó pár banán is a kosárból, át kellett adni a helyet a következő csoportnak. A skandináv család közben már át is öltözött fürdőruhába, a gondozók pedig néhány erélyesebb vezényszóval elkezdték a közeli vízmosás felé terelni az állatot. Nem sok kedve volt ezt végignézni, de úgy tűnt, a lánya és a felesége kíváncsiak rá, mi következik ezután. A komótosan lépkedő monstrum, amiről időközben az is kiderült, hogy egy Poopoo névre hallgató ötvenéves nőstény, lassan belegázolt az iszapos vízbe, aztán térdre ereszkedett, majd óvatosan oldalra dőlt. A gondozók intésére ekkor a norvég vagy svéd család követte az állatot, egy-egy vödörrel és gyökérkefével a kézben. Kezdhetik súrolni, mutatta a gondozó vigyorogva, aztán megint elkiáltott egy vezényszót, mire az elefánt a sáros vízből valóságos szökőkutat spriccelt az égbe. Kacagva súrolta a vastag elefántbőrt a csuromvizes szőke család, ő meg oldalra sandított a lányára, aki ugyanolyan kifejezéstelen ábrázattal követte az eseményeket, amilyennel korábban tudomásul vette, hogy az ígéretekkel szemben ezúttal csak etetésre fogják befizetni. Nem a gyűlölet, és nem is az undor a megfelelő kifejezés arra, amit az idegen család viháncolása láttán érzett, de talán egyiktől sem volt egészen idegen mindaz, ami kavargott benne. Lassan, hogy ne ijessze meg, mégis határozottan megragadta a lánya csuklóját, és elindult vele a parkolóhely felé.

A beléptetőkapu előtt már csak néhányan álltak, meglepően gördülékenyen haladt az utolsó útlevél-ellenőrzés is. Fel kellene kelteni végre a többieket, gondolta, és előrehajolt, hogy megrázza a felesége vállát. Aztán egy pillanatra megállt a keze a levegőben. Ha most úgy döntene, jutott eszébe, simán felülhetne a gépre egyedül. Persze miért is tenne ilyet? Mégis, ha akarná, otthagyhatná őket, átcsusszanna a légitársaság munkatársai között az útlevelét lobogtatva, míg ők továbbra is itt aludnának békésen. Nyilván elképzelhetetlen volt ez az egész, mégis beleborzongott a lehetőségbe. Elszökni, elmenekülni csak úgy, világgá menni. Megrázta a nő vállát, aki azonnal, tágra nyílt szemmel, mint egy felriasztott vadállat, éleset fújtatva meredt rá. A lánya épp csak addig bírt ébren maradni, amíg megtalálták az ülésüket, ott nyomban visszasüppedt az álmába, mintha végkimerülés kerülgette volna. A belső ülés maradt neki, behúzta a lábát, nehogy átessen benne a fontoskodva tipegő stewardess. A felesége kótyagosan bámult kifelé az ablakon, talán a kifutópálya aszfaltja fölött remegő levegőt nézte, talán azt sem, semmit. Végül is szép üdülés volt, gondolta, csak azt a rohadt elefántot tudná elfelejteni. Egészen biztos volt benne, hogy még nagyon sokáig emlékezni fog rá.