Viola Beáta: Kényszerfék

Mindig a második kocsiba kell szállni. Soha nem az elsőbe, az a legveszélyesebb, és nem is az utolsóba. Civilben mindig a másodikban utazom. Persze amikor szolgálatban vagyok, nincs választásom.

Harmadik balesetem, gázolás, aztán ütközés, személygépkocsival, most megint gázolás. De másról is beszélhetek, ugye?

Azért kerültem a vasúthoz, amiért a legtöbben. Apám is itt dolgozott. Szerettem a vasillatát, mikor hazajött. Fekete volt a keze az olajtól, hiába dörzsölte Ultrával.

Volt, hogy bevitt a fűtőházba, gyere, Juca, megnézzük a Szergejt. Felemelt a vezetőállásba, foghattam a gáz-fék kart, simogathattam a gombokat. Ez a szerelem nem múlik. Megfertőz, és sose gyógyulsz ki belőle.

Dicsekedtem az osztályban még a gyerekvasutasoknak is, én nem jegyvizsgáló vagy váltókezelő voltam, én a mozdonyvezető helyén állhattam, igaz, olyankor nem mozgott a szerelvény. Most már persze ezt sem engedné a szabályzat.

Nem sokkal a tizedik szülinapom után hagyott el bennünket, nem tudja, hogy motorvonat-vezető lettem.

A tanfolyam alatt sokat gondolkodtam, mit mondok majd neki, ha szolgálatban összefutunk. De most sem tudom. Megkérdezné, hogy jé, motorvonat-vezető lettél, én meg válaszolnék, hogy igen.

Nem, nem én vagyok az egyetlen, a tanfolyamot hárman végeztük lányok, országosan, azt hiszem, tizenketten vagyunk női motorvonat-vezetők a MÁV-nál. Vannak mozdonyvezetők is, én is szeretném elvégezni a típusismeretet Szilire. Fizikailag keményebb, mint a motorvonat-vezetői, de jó kondiban vagyok. Simán lenyomnám például a pofátlan férfi jegykezelőket az esztergomi vonalon. Az egyik majdnem a nagyapám lehetne, fél lábbal nyugdíjban. Közös szolgálat elején rám szól, hogy ki ne siklassam a vonatot, ő nők után nem takarít.

Mikor szolgálatba álltam, egy darabig figyeltem a vezénylést, hogy felbukkan-e a neve. Aztán megszólítottam egy volt cimboráját, akivel még én is találkoztam a fűtőházban gyerekként. Akkor kezdett, fiatal srác volt, most meg már neki is gyerekei vannak. Mondta, hogy apám már nem dolgozik a MÁV-nál. Miután harmadszor jött be úgy, hogy bejelzett a szonda, és nem tudta felvenni a szolgálatot, elküldték.

Magamnak való vagyok, megkapom sokszor, de amúgy sem sok fecsegős mozdonyvezetőt ismerek. Ott ülünk vagy állunk egyedül a vezetőállásban, a végállomáson tíz perc a fordulóidő, vécére elég. Mikor beszélgessünk. Az igaz, hogy a csajok, akikkel a tanfolyamot végeztük, időnként beülnek a Mekibe dumálni egyet. Ritkán jön össze, hogy ugyanakkor van szabadnapunk, de amikor ráérnék, se megyek. Mondhatnám, hogy be vagyok osztva, de látják a vezénylést ők is.

Egyszer voltam velük Mekiben, csak a pasikról volt szó, nem érdekel. Nincs kapcsolatom. Vagyis attól függ, mit nevezünk kapcsolatnak. Nem foghatom a kezét az utcán, sose lesz gyerekünk. Nem mutatom be az anyámnak, mert kitagadna. Nem értené.

Edina akkor fejezte be a jegykezelőit, amikor mi a motorvonat-vezetőit, vele dumáltunk párszor szolgálat után. De most már nem Pesten dolgozik, vidékre került. Én Nurminak hívtam. Tudja, a négyhuszonnégyes gőzmozdonyt a finn futó után Nurminak becézték, Edinát meg én a gőzmozdony után. Edina is olyan pöfögősen nevet, és mintha gördülne, nem járna. A kezét megtámasztja a jegyvizsgáló táskáján, a könyökétől a csuklójáig olyan, mint a hajtókar a gőzös oldalán. Nekem az jut róla eszembe. Mondtam, hogy fura vagyok.

Van az a klip, ahol Péterfy Bori a kalauz meg a pályamunkás is, beterpeszt a munkásnadrágban, leesik a fejéről a kobak, ahogy a váltóval bohóckodik. Kicsit csontos, nem olyan mint Nurmi, vagyis Edina, de nekem bejön. Felülről mutatják a vonatfordítót, a Vasúttörténeti Parkban játszódik, imádom azt a klipet. Szerintem akkor jöttem rá, amikor először láttam. Szívdobogás, pillangók, mintha a hasadban fejlődne a forró gőz, mindjárt szétvet. Szeretem azt a nőt, aki melletted lettem… de téged nem. És a végén kilöki a pasit a vonatból, akivel smárol.

Nagyjából tudom, hogy Nurmi mikor, melyik vonalra van beosztva. De nem megyek. Nem szeretem, hogy osztoznom kell a többiekkel. Nyüzsögnek az állomásokon, odalépnek, kérdeznek valamit. Néha álmodom azt, hogy meglovagolom. Ahogy a férfit lovagolja a nő. Fizikai képtelenség, tudom, de álmomban lehetséges, és nagyon jó.

Ja, a baleset, igen. Hát van olyan, hogy megérzés. Nem női, úgy általában. Minden ugyanúgy folyik, felveszem a szolgálatot, megfújom a szondát, aztán be a vezetőállásba, fékpróba… és valahogy aznap mégis máshogy figyelek. A gyakorlat a barátod, a rutin az ellenséged. Persze az éberségjelző is állandóan sípol, de már álmomban is rá tudnék taposni.

Szóval a baleset. Rákosrendezőt hagytuk el, nappal szemben haladtunk, és akkor megláttam a pályán valami furcsát. Hogy megszakad a fény folytonossága a sínen. Azonnal duda, gyorsfék. Ahogy közelebb értünk, láttam, hogy ott fekszik keresztben, férfi, és már fölötte is voltunk. Öt-hatszáz méter, amíg megáll a vonat, pár másodperc, de óráknak tűnik, amíg kiderül, hogy mi van. Megálltunk, hívtam a száztizenkettőt, beszóltam a központnak is, mire leszálltam, valamelyik utas már bemászott a vonat alá, de rögtön jött is ki. Terelte a többieket, nem lehet már segíteni rajta, ezt mondta. Kiderült, hogy mentős. Többen kameráztak, azoknak a fejét legszívesebben benyomtam volna a vonat alá, hogy nézzék meg. Én nem néztem meg. Az első gázolásnál láttam anno, ott se akartam, de azt a nőt oldalról rántotta be a szerelvény.

Kiérkeztek a mentősök, rendőrök, biztosították a helyszínt, kihallgattak, felvették a jegyzőkönyvet, három óra ilyenkor a helyszínelés. Nem kértem nyugtatót. Nem sikerült azonosítani az áldozatot, nem volt nála se igazolvány, se telefon.

Odaért egy kolléga, Gyuri, ismertem korábbról, megvan a típusismerete Taurusra is. A négyszázhetvenes, tudja. Mindegy. Gyuri beszállt mellém, hogy elkísérjen Szobig, ha bármi lenne. Mondtam, hogy nem lesz semmi, nem az első gázolásom, de erősködtek, hogy ha már nem kérek rehabilitációs szabadságot, legalább ezt fogadjam el.

Alsógödnél állt egy kutya a síneken, megrántottam a gyorsféket, a kutya elszaladt, és a Gyuri még percekig nem tudta lefeszíteni a kezemet a fékkarról. Akkor beszólt a központba, hogy átveszi a szerelvényt. Le is szálltam, ültem egy padon, arra gondoltam, jó lenne, ha Nurmi erre a vonalra lenne beosztva, felszállnék hozzá, de tudtam, hogy máshová vezényelték. Végigpörgettem a képeit, hallgattam kicsit a hangját telefonról, aztán hazamentem az első személlyel.

Ez a második napom otthon. Jól vagyok, csak az a kutya, az megijesztett. Holnap állok vissza szolgálatba.

Nem akarok vele dolgozni. Gondolkoztam rajta egy ideig, de maradjon különleges, amikor együtt vagyunk. Szerencsére nem is fenyeget ez, nekem nincs vonalismeretem arra a két-három vonalra, ahová be szokták osztani. Utazni sem akarok vele. Olyankor másra koncentrál. Ha nagyon hiányzik, de szolgálatban van éppen, akkor megállok a peron végén. Hétvégén nagy a nyüzsgés körülötte, azt nem szeretem, inkább csak távolról nézem. Nem akarom, hogy meglássák, hogy önkéntelenül megsimogatom, letüdőzöm az illatát. A tudat is jó, ha arra járok, ahol éppen pihen fordulóidőben, hogy ott a kerítés túloldalán.

Milyen gyakran találkozunk? Nyári szezonban kéthetente jár a Budapesthez közeli vonalakon. Télen egyszer-kétszer meglátogatom.

Megnyugtat a hangja. Többször felvettem, a vidám napjain, a rossz napjain, amikor csak pufog, nem lehet kezelni. Kihallatszik szépen az emberzajból. Rengeteg képe van fenn. Legjobban azokat szeretem, amiket én csináltam róla. Az csak az enyém. Olyan rajta, amilyennek én látom.

Látott már négyhuszonnégyes gőzmozdonyt? Fekete-piros, toporzékoló, prüszkölő vadállat. Időnként megzörrennek a túlnyomásszelepek, úgy hangzik, mint a lóhorkantás. Izzadnak a lemezei, csöpög. Élőlény. Szaga van: gépolaj, szénpor, szénfüst. És alul, a síneken narancsosan villog a kazánban izzó szén visszfénye.

Nem rajongás. Persze, nekem is van makettem, bár nem én terveztem és építettem. Meg tetoválásom is, itt. És nyilván tudom a műszaki adatait, hogyne tudnám, ha a FLIRT-nek meg a KISS-nek alapból tudnom kell, nyilván gyerekjáték mellette a Nurmiét is tudni. De én nem általában szeretem a négyhuszonnégyes mozdonyokat, én a négyhuszonnégy nulla-nulla-kilencest szeretem. Jelenleg ketten működőképesek Magyarországon, a másik, a négyhuszonnégy kettőnegyvenhetes is gyönyörű, de maga sem lenne automatikusan szerelmes a férje ikertestvérébe is, ugye?

De igen, van köztünk kommunikáció. Miért, magának sosem volt olyan autója, ami csak bizonyos mozdulatokra indult? Hogy megsértődött? Azt mondták rá a családban, lelke van? Sose nevezett el varrógépet, hangszert vagy biciklit? Hallom már a dohogásán, hogy jó napja van, örül nekem, vagy nem volt kedve kijönni a fűtőházból.

Szerencsésnek érzem magam. Más objektofilek sokkal rosszabbul jártak. Olvastam a fórumon valakiről, aki egy atomerőműbe lett szerelmes egy külföldi nyaraláson. Nekem nem való a távkapcsolat. Kell, hogy időről időre találkozzunk, hogy tudjam, elérhető. Még akkor is, ha nem lakhatunk együtt.

Ne aggódjon, rendben leszek. Hogy innen hova megyek? Nurmihoz, a fűtőházba.