Áfra János: Az ózdi bölény ébredése

A monumentális pályaudvaron terjengő savanyú bűzről a molygó jut eszébe, amely különféle szagokat eregetve járja be az ember alkotta tereket – elképzeli, ahogy nehezen körvonalazható alakja átsuhan a vonatok között, és közben nagy léptekkel ő is a kijárat irányába indul. Mielőbb találkozni akar azzal az új baráttal, akinek még az arcát sem ismeri, mégis meggyőzte magát, hogy miatta érdemes ismét idejönni, ebbe a rossz emlékezetű városba.

Az egyik nagyapja pásztor volt, az apja kutyatenyésztő, mindig is csak az állatok közt bírt igazán otthonosan mozogni. A középiskolában még egy biológiaversenyt is megnyert, de egészen az utolsó pillanatig nem gondolkodott a továbbtanuláson, hiszen megszokta a völgy fényeit-árnyékait. Tanári biztatásra végül mégis beadta a jelentkezést, és a felvételizőszám drasztikus visszaesésének köszönhetően a fővárosba került. A tananyag, az új emberek elviselése, a bejárható mozgástér átlátása viszont uralhatatlan feladatokként tornyosultak elé a következő években. Hatásukra túlságosan bonyolulttá vált az élet, amelynek pedig – mint nagyapjától hallotta – valójában az egyszerűségről kellene szólnia, az embernek pedig arról is inkább csak hallgatni érdemes. Ezt sokat ismételgeti magában.

A riadt tekintetekhez már hozzászokott. Az egyetemisták többségét viszont nem a testi adottságai, hanem a szegényes öltözéke és a tájszólása késztették távolságtartásra. Szemükben maga volt a tolakodó idegenség, pedig ő csak próbált láthatatlanná válni. Egy-két közelítési kísérlettel is szembesült, de ha a gesztusok először jól is estek neki, viszonzás híján nem szerveződtek folyamattá, rémülten húzódott el mindenkitől. Képtelen volt megérteni, hogyan kell bánni az emberekkel, hogy mit is várhatnak tőle. Mivel folytonos szégyenérzet gyötörte, hasát és nyakát behúzva járt, de a fejét még így is le kellett billenteni, amikor átlépni készült egy küszöbön. Az ajtófélfák sem lettek hát barátai. Visszahúzódónak, szelídnek mutatkozott, magában viszont gyakran kárhoztatta azt a világot, amelyet a kisemberek uralnak, és érezte, hogy rá valami olyan küldetés vár, amihez úgysem érhet fel közülük egy sem. Az egyetemen legalább akadtak magasabb ajtók, és ebben néha-néha a felemelkedés ígéretét látta, néha magát nyugtatva azt képzelte, hogy óriások róják a folyosókat, és ő elveszik hónuk alatt, mégsem tudott tartósan megmaradni az épület falai közt.

Az első szemeszterét úgy szenvedte végig, ahogyan azt a szülei megjósolták – mivel a kapott pénz nem volt elég, néhány hónap után munkakeresésre kényszerült. Pultozni akart, csakhogy egy-két visszautasítás után azt érezte, felesleges minden. Még elkezdte a tavaszi félévet, de hamar eluralkodott rajta a völgy gravitációja. Amikor nem jelent meg az egyik szemináriumon, ahol éppen előadást kellett volna tartania, az oktató hirtelen felindulásból megkérdezte a csoporttól, mégis mi a helyzet az ózdi bölénnyel, és a hallgatókból feltört a röhögés. Bár eleinte fájdalmas volt visszahallani újra meg újra ezt a szókapcsolatot, nem érezte igaztalannak, hozzá is idomult. Amikor saját növekvő hírétől megrettenve hazaköltözött, szülei megnyugodtak. Haladt tovább a könnyebb ellenállás irányába, leborotválta vállig érő, zsírosan fekete haját, edzeni kezdett, és biztonsági őrnek állt. Heti négy éjszaka hivatali épületekben ügyelt, és egyre gyakrabban hívták bulikra, rendezvényekre is. Ha választhatott, kitartott inkább a csendes, magányos munka mellett, ahol bőven jutott idő a böngészésre, olvasásra is. A titokzatos történetek, felfedezésre váró állatok egyre jobban érdekelték, az emberek pedig egyre kevésbé. Kivéve a bulis éjszakákat, amikor úgy nézegethette, terelgethette őket, mint juhász a nyáját.

Amikor egy jetiről szóló cikk került a szeme elé, elősejlett benne egy azonosítatlan alak emléke kisgyerekkorából. Úgy rémlett, hogy a hegy lábánál tűnt elé, amikor az édesanyjával sétáltak, de kettejük közül csak ő látta meg, és hiába kereste a szavakat, nem tudta megosztani az élményt. Egész éjjel csak forgolódott az izgalomtól. A rajz ugyan nem volt az erőssége, de másnap ceruzát ragadott, és nagy vörös szőrű pamacsokkal töltötte meg a lapokat, amint megindulnak a hegyen fel, a nap felé. Sokszor megfordult azóta azon a helyen, közel a patakparthoz, de csak most ragadta magával az érzés, hogy végére kéne járni ennek az ügynek. Nappal aludt, edzett vagy kijárt szemlélődni, kereste a titokzatos lény nyomait, de nem talált semmi értékelhetőt, így maradtak az elérhető online beszámolók, amelyeket képes volt tanulmányozni egész éjeken át.

Az edzéssel egyre javuló izomzat és a megmutatkozó erő tiszteletet hozott számára, de nemcsak a tartása változott meg az évek alatt, hanem a levegővételének a ritmusa is, és közben egyre inkább figyelni kezdett a megjelenésére. Miután híre ment, mivel foglalkozik a biztonsági őrködés mellett, sokan megtalálták a sztorijaikkal – az edzőterem öltözőjében, a bulikon vagy épp az utcán léptek oda hozzá társalogni jöttében-mentében, és ez így ment majd tizenöt éven át. A vadidegenek sem féltek már tőle, mert legalább hírből tudtak az ózdi bölény szelíd természetéről, akinek az arca a különösebbnél különösebb esetek hallatán gyermekien felvidul. Csak hallgatta és hallgatta a történeteket, és az arcába meredő mesélők is megnyugodtak, hogy valakinek valaki végre képes figyelni rájuk, hogy valakinek végre szabadon beszélhetnek az emlékezetükben támadt idegen lényekről. Az ózdi bölény megnyugtató bizalommal konstatálta, hogy éppen ilyen vagy olyan egyedről van szó, és elmesélte, kik, merre láttak legutóbb hasonlót. Amikor lehetősége adódott rá, a nyomok és a további megfigyelők felkutatására eredt, eredményeiről pedig naplót vezetett. A különféle print és online felületeknek küldött olvasói levelei, esetleírásai egy idő után olyan érzékletesre sikerültek, hogy végül a téma keresett szakírójává avatták. Bár pénzt nem remélhetett ettől, ez újabb lendületet adott tevékenységének.

Innentől fogva a rejtelmes megfigyeléseknek szentelt közösségi oldalakon szívesen utalt önmagára kriptozoológusként, és nem jött zavarba akkor sem, ha a legmeghökkentőbb, sokszor szexuális vonatkozásokkal bíró, abnormális tapasztalatok feldolgozását szolgáló anonim fórumokon kellett állást foglalnia. Szakértőként kezelték, megerősítve benne, hogy jó úton jár a cél felé, mert az ő dolga ez, hogy utat mutasson a keveseknek látható csodálatos állatok, chupacabrák, tengeri kígyók, kecskefejű ördögök, farkasemberek és szirének megértéséhez – még akkor is, ha végül egy sem kerül a szemei elé, ha a göndör szőrű árnyalak, amelyet a pataknál látott kiskorában, sosem élesedik ki előtte. Egy-egy nyakatekert lényleírást, beszámolót olvasva magabiztosan csapta oda a poszt alá a megfelelő kifejezést, vagy épp újat kreált a közismert állatnevek és jellegzetes tulajdonságok keresztezésével, az őrület ködéből a közös emlékezet terébe helyezve át mindazt, ami kísértetiesnek tűnik a többieknek.

Akkor sem történt másképp, amikor annak a griffmegfigyelőnek az esetével szembesült, aki miatt tizenöt év után először fogta el késztetés, hogy ide utazzon Budapestre, hiszen sorsfordítónak ígérkezett ez a találkozás. A személyes konzultációra egyfelől amiatt vált hajlandóvá, mert az anonim fórumon folytatott levelezés során beszélgetőpartnere érdeklődése túlterjedt a saját esetével kapcsolatos kérdéseken. Pár nap után szinte rajongásba csapott át figyelme a kriptidkutató szavai iránt, amely az utóbbi életében egészen új távlatot nyitott. Ráadásul lelkes híve, akiről a közösségi médiából sem sikerült többet megtudni, egy fizikai bizonyíték átadásával kecsegtette. A találkozó helyszínéül egy péntek délelőtt csendesnek ígérkező belvárosi pubot jelöltek ki, és mivel nem rejtekezett már többé, abban maradtak, hogy a griffmegfigyelő fog odalépni hozzá. Ennek gondolata a vonatút során is különös izgalmat gerjesztett benne.

A pályaudvartól gyalogosan fél óra az út a diadalívre emlékeztető Madách-kapuig, sétája közben megakad tekintete egy plakáton, pontosabban a támogatói logók közt feltűnő kerületi címeren, amely – a városéhoz hasonlóan – egy oroszlán és egy griff által tartott koronás-vártornyos pajzsot mutat. A heraldika mindeddig nem különösebben foglalkoztatta, de most a griffet látva megdobogott a szíve, hiszen éppen a napokban járt a végére, hogy az erzsébetvárosi észlelés milyen mélységekbe vezet. Az oroszlántestű, de sashoz hasonló fejjel és testtel megáldott lény neve görögül kampós orrot jelent. A Harmadik Birodalom okkult szimbolikájától sem idegenkedő kutató szemében ez nyilvánvaló jelzés arra, hogy itt bizony a zsidó kultúra irányába kell terelnie a figyelmét. Már mások is felfedezték a hasonlóságot a griff és a héber mitológiában ziznek nevezett lény között, amely széttárt szárnyaival képes eltakarni a napot. A madarak királyát, az égurát látta hát új barátja, amelynek a visszatérő jelenlétére – a beavatottak számára értelmezést nyerő előjelként – a címer is utal.

A kutató korábban érkezik meg a Madách téren sorakozó vendéglátóegységek közé, és hamar rátalál a helyre, amit keresett. Belépve sört kér, majd helyet foglal a teraszon. Akaratán kívül színészek és rendezők közé keveredik, akik zajos éberségükkel, villódzó humorukkal hamar magukra irányítják figyelmét – a csendesen élcelődés, az érintések zavarba ejtően bizalmas viszonyt jeleznek, amelyről nincsenek személyes tapasztalatai. Szeme sarkából őket figyelve néhány perc után kezdi nagyon kicsinek érezni magát megint. Ám ekkor erőt vesz a helyzeten, tudatosítja, milyen ismeretek birtokában van, hogy csak ő képes uralni ezeket a rejtett összefüggéseket, és most emberére akadt, akivel majd egyesített erővel feltárhatják az igazság kapuját.

Eszébe jut, hogy a ziz, amely a Tóra szerint a teremtés egy-egy rétegét átlátni hivatott hatalmas isteni fenevad egyike a szárazföldre irányított Behemót és a tengereket uraló Leviatán mellett, és talán újdonsült barátjával ott ülhetnek majd a főasztalnál, amikor előbbiek őshúsából a Messiás eljövetelekor lakomát rendeznek. A ziz megjelenése ugyanis kivételes természeti katasztrófát előjelez, alighanem a végítélet elkövetkeztére utal, összegez magában, és a hátrahagyott jel, amiről a barátja beszélt, talán éppen az elodázására szolgáltat lehetőséget, csakhogy az már, hogy a világ megmenekítése sikerrel jár-e, kettejükön múlik. Nyilvánvalóan nekik szánta az üzenetet a lény vagy éppen az annak haragját megzabolázni kívánó Isten, hiszen létezésük közvetlen nyomáról csak olyasvalaki tehet tanúságot, aki méltó a végső igazság megismerésére, és képes megtalálni a legpontosabb szavakat, amelyek a világhálón át a földkerekség minden népéhez eljuttathatók.

Ahogy gondolataiba feledkezve, maga elé meredve a rá váró feladattól megborzong, egy másfél méteres tinédzser lép oda hozzá, aki zacskóba csomagolt hatalmas barna tollat szorongat kezében, és halkan megszólítja, ám a kutató képtelen felfogni, amit mond, elnyúló másodpercekig figyeli ledermedve a vézna ifjú göndörödő vörös fürtjeit.