Az edzőterem recepcióján dolgozó fiú tekintete ide-oda rebbent. Félt hosszan ránézni valamire. A szeme megszokta a felszínes figyelmet, mintha kevesebb pixel, kevesebb észlelési szemcse is elég lett volna a valóság érzékeléséhez.
De ma fiókba zárta a telefonját, hogy csökkentse a képernyőidőt. Ezáltal újra kellett tanulnia a nézést.
A beengedőkapu vaskarjai például a kisöccseire emlékeztették. Azok csimpaszkodtak belé, de lökték is el maguktól egyszerre. A jobbra lévő labdatengerbe ugráló gyerekek között akadt egy konok, az mindig fejeshez készített karral bukott alá. Volt egy vendég, aki annyira rohant mindig, hogy szinte meg sem várta, hogy kinyíljon a fotocellás ajtó, már a keskeny résen elkezdte magát bepréselni, mintha csak papírlap lenne a teste. Aztán ott volt a mozgólépcsőbe két kézzel kapaszkodó rettegő férfi, aki elfordította fejét a pláza mélységétől.
A fiú lassan elkezdett észrevenni olyan dolgokat is, amiket eddig nem látott.
Mi ez, vakarta meg a fejét, de tovább folytatta a nézegetést. Felállt, kiment a pult mögül, hogy hozzon magának egy hamburgert. Lenézett a pláza aljára, hátha ott is kiszúr valami érdekeset.
Így fedezte fel az idős férfit a mozgólépcső aljánál toporogni.
Már kisebb sor torlódott fel mögötte, mert az istennek sem mert rálépni a mozgólépcsőre. Rendre megemelte a lábát, majd visszahúzta. Remegett és verejtékezett, mögötte pedig morogtak.
A fiú gondolt egyet. Hagyjuk a hamburgert.
– Ne nézzen a lábára, karoljon belém!
– De láttam egyszer, hogy becsípte a…
– Csak karoljon! – nyújtotta felé a kezét a fiú, az öreg pedig elismerően biccentett.
– Esetleg nem az edzőteremben dolgozik? – kérdezte reménykedve, és annyira megörült az izmoknak, hogy bele is karolt a fiúba. Pillanatok alatt fent voltak az első mozgólépcsőn. Mögöttük még azért dohogott néhány ember.
– Vigyázhatna jobban a nagypapájára! – kaptak még egy megjegyzést, de a fiú visszaszólt:
– Faszok!
– Na de! – hápogott a csúnya szavakra a bácsi, de aztán hangnemet váltott.
– Az edzőterembe tartok épp! – folytatta lelkesen, mint aki most kapta meg élete első aranyhalait, amelyekért már évek óta könyörög. A fiúnak ez a lelkesedés jutott az eszébe, az öccsei szemében látta ugyanezt a felhevülő örömet, melynek szikráját, magját egy felnőtt már meg sem értheti.
– Akkor felkísérem. Dehát mit szeretne ott? Állást keres? – kérdezett vissza félénken a fiú, bár egyre kezdett benne nőni a gyanú, hogy a bácsi nemmel válaszol. Mennyi lehet? Nyolcvanöt? Kicsit már remeg a lába, eléggé ráncos, meg azért görbe is.
– Mennyi évesnek tetszik lenni?
– Hát annyira nem tetszik, de kilencven vagyok.
– Na, az nem semmi!
– Nem állást keresek, edzeni szeretnék. Kondizni. Ugye így kell mondani?
– Hát, így kell! – nézett végig megrökönyödve az idős férfin a fiú. – Kondizni, baszki!
Addigra már épp odaértek a recepcióhoz. A fiú beállt a pult mögé, és gondolkodva masszírozni kezdte a homlokát. Újra végigmérte az idős férfit. Igazából nem volt rosszul összerakva. Persze nem volt valaha egy testépítő vagy birkózó típus, inkább szálkás lehetett fiatalkorában. De lassabban épülő izomzata azért volt.
Az idős férfi észrevehette a gyors testszkennelést, mert hirtelen letette a hátizsákját, nagyon retró darab volt, gusztustalan bőrpántokkal, és kicipzározta a melegítőfelsőjét. Levette, és így láthatóvá vált egy vállalhatatlan, bordás, fehér trikó. Megfeszítette enyhén a bicepszét. A ráncos, sorvadt bőr alatt mintha mozgolódni kezdett volna egy izom emléke. Az erő derengő lenyomata.
– Hegymászó voltam régen. Tudod. Teljesítménytúrázó. Meg kékeztem is. Kéktúra, hallottál róla?
– Hú, de furákat tetszik mondani.
– A Kinizsi Százason évekig nem tudtak megverni. Azon még tíz éve végigmentem – csuklott el a hangja.
– Kinizsi Század. Az valami hülye kötelező olvasmány? Nem nagyon olvasok.
– Kirándultam, elég ennyi. Nem is kirándultam. Én voltam a hegy!
Hű, ez bolond, konstatálta a fiú magában.
– Mit tetszik akarni? Tudok valamiben segíteni? – A fiú megint dörzsölni kezdte a homlokát.
– Erősíts meg! Gyúrjál ki! Így mondják, ugye? Meg bírjak gyalogolni. A kisunokám, aki külföldön él, azt mondta, itt lehet ilyet. Nálatok – mutatott befelé a pult mellől is jól belátható edzőterembe.
– Kigyúrni? Ennyi idősen?
– Van pénzem – azzal a bácsi letett a pultra egy köteg pénzt. – Hat hónapnyi bérlet kijön belőle, azt nézte ki nekem az interneten a kisunokám.
– Ahhoz be kell regisztrálni. Van okostelefonja? – A fiú azt gondolta, ezzel a technikai ürüggyel tántorítja el. Az idős férfi matatni kezdett a hátizsákjában, és elővett egy nem túl okos készüléket, a fiú legszívesebben kikapta volna a kezéből, hogy megnézze. Soha nem látott még ilyet. Reménytelen ez a bácsi. Most komolyan? Mi van, ha infarktust kap? Vagy összeesik egy súly alatt? Hívhatja majd ki a mentőt? Itt pusztul el neki?
De az idős férfi megint azzal a most kapom meg életem első aranyhalát nézéssel mosolygott rá.
Hát ezt nem. Nem lehet bírni ezt a mosolygást. Legalábbis kemény szívvel nem.
– Tele a tököm. Jól van, megcsináljuk a regisztrációt az én telefonomról – húzta ki a fiókba zárt telefonját.
– A kisunokám mondta, hogy ez egy jó hely, köszönöm! – hálálkodott a férfi. Úgy örült, hogy majdnem sírt. Mindjárt zokogni kezd, baszki. De azért a fiú megcsinálta a bácsi féléves bérletét. Az megkapta a plasztikkártyáját.
– A lakat a ház ajándéka – kaparta meg a torkát a fiú, a zavarban volt. Ő így még nem látott örülni senkit.
A kártyát is segített lecsippantani neki, és bekísérte az öltözőbe. Aztán otthagyta az öreget, és csak állt a súlyzós résznél, dörmögött magában.
– Bajod van? Ijesztegetsz itt – lépett hozzá az egyik személyi edző. A fiú nyökögve mesélni kezdett.
– Kilencvenéves? Hogy engedhetted be? – kérdezte szinte rikácsolva a nagy darab, kigyúrt személyi edző.
De ekkor kilépett a bácsi az öltözőből. Nyakában törülköző, mellkasán még a hetvenes években sem divatosnak számító atléta, és még annál is avíttabb rövid gatya. Talán az Aranycsapatnak lehetett ilyen nadrágja. Majdnem térdzokni és egy ezeréves tornacipő. Színe, gumija ugyanolyan kopottságú és állagú.
A személyi edző felháborodottan nézett először a recepciós fiúra, majd a bácsira, de aztán nem tudta levenni a szemét a bácsi tekintetéről. Ennyi boldogság és öröm nincs is egy tekintetben!
– A picsába! Elvállalom ingyen – dörmögte a fiúnak, majd az idős férfihoz lépett.
A bácsi első edzését az egész terem végigasszisztálta. Nem merte mindenki direktben bámulni, de valahogy úgy alakították, hogy egy-egy biztató szót, tanácsot vagy csak egy palack vizet odaillesszenek az idős férfi kezébe.
Enyhén remegő térdei, fehér haja és az egész életében mozgásban tartott izmok és lélek lenyomata tiszteletet keltett mindenkiben. Talán mintha halkabban is edzettek volna. Kevesebb kakaskodással, kevesebb dühvel, megjátszással.
A bácsi immár megint a recepciónál állt, miután sikeresen kilépett a forgókapun a műanyag kártyájával.
– Mondd csak, innen egy irányba tudok elindulni a metróval, ugye? Mert a múltkor épp a Keleti felé utaztam, amikor egy nő megmentett. Pedig Szentendrére tartottam. Eljött velem a Batthyhány térig.
A fiú baljósan nézett maga elé. Ez a bácsi még a mozgólépcsőre sem mert fellépni.
– Lejárt a munkaidőm. Elkísérem. De megmutatná a telefonját? Hátha nem olyan régi, hogy helyzetmegosztás azért lehessen rajta.
– Miről beszélsz, te arany gyermek? – nevetett a bácsi.
– Adja csak ide. Hm. Cikisen régi, de azért meg tudja velem osztani a helyzetét.
– Legyen így – fogadta el készségesen az idős férfi.
Azzal megindultak a mozgólépcsőn lefelé. Egymásba karolva.
A fél év hamar a végéhez kezdett közeledni. A fiú sokat tanult, na, nem komoly dolgokat, csak ilyeneket:
– Tudod te milyen éjszaka menni a hegyen? És elcsípni, ahogy épp levegőt vesznek és sóhajtanak a csillagok?
– Tudod te, milyen amikor a kimerültségtől fáradtan ledőlsz egy tölgy alá, és a törzse elringat, de pont időben ébreszt fel?
– Tudod, hogy néha a harkály nem a nősténynek ad jelet a fát verve? Hanem az embereknek üzeni, hogy ébredj, mert élni szép! Mit szép, inkább gyönyörű!
– Tudod, hogy hegyi patak nemcsak a szomjat oltja, de a lelket is itatja? Ha ezt tudná manapság a sok csillapíthatatlan lelkű ember?
– Tudod, hogy a vízhólyag amennyire fáj, annyira nagy öröm is, mert azt jelzi, tudok menni, áldom ezt a két lábat, hogy még ilyen jól tudok menni!
– Tudod, hogy napfelkeltére felérni egy hegytetőre azt jelenti, hogy biztosan a mennyországba jutsz? És utána angyalokkal túrázol tovább?
A hat hónap még el sem telt, amikor egyik hajnalban a fiú egy buliból kijövet ránézett a telefonjára. Nem volt jó a társaság, pocsék volt a zene, és valahogy fák közé vágyott volna, teret kívánt a lelkének, erre gondolt. Megszokásból nézett rá a lokátorra, hogy merre jár az öreg. Mindig ugyanott volt esténként, Szentendrén. Onnan utazott ki hozzájuk az edzőterembe.
Most nem ott találta, és majdnem elájult attól, amit mutatott neki a telefon. Az öreg fent volt a Dunakanyarban. A Prédikálószék tetején. Az anyját! Mi a francot csinál ott?
Mivel a fiú aznap nem ivott, csömöre volt a bulizásoktól, a porszemként elfolyó percektől, melyeket a többiekkel töltött, egyszer csak gondolt egyet.
Kimegyek utána kocsival.
Dömösnél tette le az autót. Rohadt sötét van, akarom én ezt, nézett fel kérdően az ösvényre, ami felfelé indult. De nemsokára hajnalodik.
A Vadálló-köveket nagyon szeretem, azokon annyit üldögéltem, amennyit ti a telefonokat nyomkodjátok, mondta mindig sejtelmesen az öreg. Az marha sok, röhögött ilyenkor a fiú. Marha sokat üldögéltem ott, helyeselt az öreg.
Na és a Prédikálószék. Ott először is kiálts majd egy nagyot a határba. Nem a levegőbe, a határba, mindennek határáig, a lelked határáig, lépj onnan ki, tudsz-e olyan nagyot kiáltani? Csenevész kiáltónak tűnsz. Ekkora mamlasz izmokkal, aztán üvölteni tudsz-e az életért, önmagadért?
Hű, kemény ez a kaptató. A fiú egyre jobban kezdte szedni a levegőt. És akkor esett le neki. Hát azért, mert meredek, baszki. Ezért akartál te kardiózni, ezért akartál te erős izmokat.
Lassan, ahogy lépdelt fel az ösvényeken, a lombként ható gyökerek között és az erőtlen fogaknak tűnő kövek között, lassan elkezdtek folyni a könnyei.
Hát ezért akartál annyira megerősödni, erről szól ez az egész, baszki. Nyelte a könnyeit, ahogy lépdelt felfelé a Prédikálószék felé.
A pirkadat rózsaszín órái már kitárták redőiket. A fák ágai sorra vették le a fátylak finom rétegeit, óvatosan vetkőztették a hajnalt.
Az öreg hangja tovább duruzsolt a fülében. A Prédikálószéken pedig, ha jól beleüvöltötted magad az életbe, ha jól visszakiáltottad magad a szabadságba, ülj le. Ülj le, és nézz.
Pontosabban láss, kezdj el újra látni.
A legszebb, ha ezt pont akkor teszed meg, amikor felkel a nap, mert abban a pillanatban a szíved is új életre kel. A fiú itt már zokogott.
Tudta, hogy mi várja a hegy tetején a napfelkeltében.
Alig kapott levegőt, mert gyakorlatilag futva ment fel a Prédikálószékre.
Ott, a napfelkelte vörös-narancs köntösében az öreg ült egy kövön.
A fiú lerogyott mellé, és még mindig lihegett az erőltetett futástól.
A hajnal mágikus színekbe vonta a Dunakanyart, a srác meg csak nézte a panorámát, és tudta, hogy az útja mostantól elrendeltetett.
– Hát ez kurva szép, hallod! – szorította meg az idős férfi kezét. Annak az arcán csodálatos mosoly ült. Olyan, mint aki először kapott életében aranyhalat. Élet már nem volt benne, hogy visszaszoríthasson a keze.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
