Gyerekkoromban sokáig nem tudtam eldönteni, mi legyek, ha felnövök egyszer. Mondjuk ebben nincs semmi bődületes újdonság, szerintem ezzel majdnem minden gyerek így van. És persze jöhetnék most azzal is, hogy abban sem voltam biztos, fel akarok-e egyáltalán nőni, de ez bármennyire is menőn és vagányul hangzik, nem volna igaz. Meg voltam róla győződve, hogy gyereknek lenni alapjában véve kínkeserves állapot, az ember soha nem teheti azt, amit szeretne, ellenben egy csomó unalmas dologgal kell foglalkoznia, közben pedig rendszeresen, minden irányból cikizik, joggal, mert ő maga is ciki, és így tovább.
Fel akartam hát nőni minél hamarabb, csak azt az egy apróságot kellett még hozzá kitalálnom, hogy mi váljék belőlem. A paletta kábé megvolt, azonban választanom kellett a régész, a paleontológus, a történész és a csillagász között. A régészekről egy ideig azt gondoltam, hogy mindegyik olyan, mint Indiana Jones, aztán amikor egy nyári vakáció idején valami szülői kapcsolat nyomán eljutottam egy ásatásra, rájöttem, hogy a talicskázás nem nekem való, a földből kiálló népvándorlás kori csontok még kevésbé. Ezt ellensúlyozandó eljövendő csillagászként a panelházi erkélyünk korlátjára szerelt, NDK gyártmányú amatőr távcsővel felfedeztem egy csillagot, azonban hiába lelkesedtem, mielőtt világgá kürtölhettem volna űrkutatásom eredményét, a tényekhez makacsul ragaszkodó földrajztanárunk felvilágosított, hogy semmi különös nincs az egészben, amiről én beszélek, azt már régen felfedezték, igazából bolygó, és az a neve, hogy Jupiter.
Az is jókora csalódást okozott, amikor megtudtam, hogy az őskorban Magyarország területét javarészt tenger borította, én viszont Tyrannosaurus-csontvázakat akartam kiásni, nem pedig uncsi tengeri állatokét. Amikor meg az egész felső tagozaton át tartó szerelmemnek megsúgtam, hogy történész szeretnék lenni, nagy szívfájdalmamra azt felelte, hogy utálja a történelmet, így aztán kénytelen voltam erről is letenni – nem mintha ettől bevágódtam volna nála.
Szerencsére (gondoltam legalábbis) nem volt veszve minden. Mentőötletként az jutott eszembe, lehetnék futballista vagy szólógitáros, ebben az esetben még akár híresebb is lennék, mint Indiana Jones. Ennek annyira megörültem, hogy onnantól kezdve addigi szokásaimmal radikálisan szakítva délutánonként lejártam az acél drótkerítéssel körbevett lakótelepi beton játszótérre futballozni. Továbbá a húsvéti locsolópénzemből vettem egy gitárt. Nem volt könnyű döntés, eredetileg az István, a királyt akartam magnókazettán megvásárolni, aztán úgy voltam vele, rockoperát végtére én is tudok írni, gitárt azonban tutira nem bírok összebarkácsolni, húsz esztendővel korábban apámnak is beletört a bicskája, pedig ő vérbeli ezermester volt, a technika tantárgyból feladott házi feladataimat is csípőből megcsinálta, ötöst kaptam mindig érte, holott a tanár is tudta, hogy nem az én két bal kezem műve.
A lényeg, hogy elterveztem szépen az egészet. Ezek szerint a futballista karrieremet természetesen a hazai mezőnyt azokban az években uraló Honvédban kezdtem. Lehettem volna irányító középpályás, tízes számmal a hátamon, de ezt a posztot előzékenyen meghagytam Détárinak, én előrementem inkább balszélsőnek. Azt is kitaláltam, hogy ballábasként játszhatnék a jobbszélen is, ezzel is megzavarva az ellenfeleket. Jó, hát nincs új a nap alatt, ilyet Czibor is csinált. Mindegy, hamar felfigyeltek a tehetségemre, a válogatottba is gyorsan meghívót kaptam, majd a nemzeti tizeneggyel nem csupán kijutottunk a világbajnokságra, de meg is nyertük azt. Na jó, ez tényleg túlzás, gombfociban is csak a bronzéremig juttattam el a srácokat, az reálisabbnak tűnt, maradjunk itt is ennél. Ugyanakkor az is idejekorán felderengett előttem, hogy a lehetőségeim szűkösek. Hányszor és hányszor hallottam később, de időnként – persze korántsem fennhangon kiabálva – már akkor is, hogy „ha Nyugaton születik, világsztár lehetett volna”. Azt nem mondanám, hogy teljesen tisztában voltam ennek értelmével, de azért akadtak sejtéseim a politikai, a társadalmi és a gazdasági-pénzügyi viszonyok jelentette korlátokról, annak ellenére is, hogy a Nyugatból egyelőre leginkább a bécsi Mariahilferstrassét és a müncheni kempinget ismertem, meg a szakmányban vetített nyugatnémet és amerikai bűnügyi filmsorozatokat.
Na, de végtére is Puskás Öcsi is a Real Madriddal nyerte meg háromszor a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, nem pedig a Budapesti Honvéddal. Azt nem forszíroztam, hogyan kerülök ki Nyugatra, ebben az időben az ilyesmit már amúgy is engedélyezték, csak be kellett egy bizonyos életkort tölteni hozzá. Nekem azonban nem volt vesztegetni való időm. Egyszeriben ott voltam, és kész. A dolgok mégsem akartak összejönni. Némi hercehurcát követően bejelentkezett értem egy Bundesliga-csapat, ám nem az élmezőnyből. De az is elképzelhető, hogy egy belga klub volt, az mondjuk lehetett esélyes a dobogóra.
Az első meccseken még viszonylag jól ment a játék, aztán új edző érkezett, akinek más elképzelései voltak, én pedig se azokba, se a csapatba nem fértem bele. Muszáj volt odébbállnom, és egyre lejjebb és lejjebb adnom a lécet. Odahaza elképzelni se bírtam volna, hogy alsóbb osztályban is pályára lépjek, itt viszont nem volt más választásom, egyébként meg mégiscsak a Nyugat ez is. Aztán közbejött valami ócska kis vesztegetési ügy, eltiltottak, utána meg végképp nem kellettem senkinek. Tudom, képzavar, ennek ellenére nem tudom szebben fogalmazni, mint hogy vert seregként kullogtam haza. De legalább elmondhattam, hogy szerencsétlen csillagzat alatt születtem, ha eleve az ottani világba csöppenek bele, minden másként alakult volna. Például nem ütköztem volna folyamatosan falakba.
A zenekarommal (ez volt a másik terv) Nyugat-Európában összejött pár fellépésünk. Addigra már nem csupán odahaza, de Közép-Európa más tájain is több sikeres koncertet adtunk, a lemezeinket vették, mint a cukrot, és a dalaink nem csupán a slágerlistákat vezették, hanem komoly kritikai elismerésben is részesültek. Hab volt a tortán, hogy Nyugaton is szép számban jöttek az emberek megnézni bennünket, annak ellenére, hogy a nevünket nem nagyon ismerték, csak annyit tudhattak rólunk, hogy valami egzotikus helyről érkeztünk, a Vadkeletről. Felfigyelt ránk egy producer, foglalt nekünk stúdióidőt. Elkezdtük szépen feljátszani az otthon nagy sikert elért dalainkat angolul, amikor szóltak, hogy játsszunk inkább mást, itt másfélék a slágerek, nem olyanok, mint amilyeneket mi megszoktunk. Persze ha Nyugaton születünk, ezt eleve tudhattuk volna.
A lemez így is elkészült, a stúdióban még Ringo Starr-ral is összefutottunk, vagyis egyszer integetett nekünk a keverőpult mögül egy szakállas pofa, utólag azt mondták, hogy ő volt. Szó esett egy lemezbemutató nyugati körútról is, de nekünk haza kellett jönnünk. Mármint a többieknek igen, én viszont – egy életem, egy halálom – maradtam. A producer megígérte, hogy intéz nekem saját lemezt, csak előtte zenélgessek kicsit itt-ott, szokjam a légkört, ők meg a nevemet. Beálltam sessionzenésznek néhány előadóhoz, közben eljárogattam a közeli lemezboltba, figyeltem, hogy fogy a mi albumunk. Időnként vettem belőle egyet-egyet, csak ne küldjék vissza a raktárba. A sessionzenészség nem fizetett túl jól, el kellett mennem vendéglátózni. Amikorra visszatértem, a producer eltűnt, a stúdióban meg úgy csináltak, mintha nem ismernének meg, a szólóalbumomról pedig végképp nem volt tudomásuk. Próbáltam érvelni, menedzselni magam, de csak törve beszéltem a nyelvet.
A következő nyáron kiálltam a főtérre egy kifordított baseballsapkával és egy szál gitárral, majd amikor egy magyar turistacsoport elkezdte dobálni az érmeket, nekiálltam eljátszani az egyik régi slágerünket. Ekkor végre felismertek, autogramot kértek, fotózkodtak. Néhány héttel később hazajöttem. A régi zenekaromba már nem térhettem vissza, bevettek helyettem valaki mást, de legalább a saját album itthon összejött. Nem lett átütő siker, ám arra elegendőnek bizonyult, hogy később, vénségemre meghívtak sztárkereső műsorok zsűrijébe, ezenkívül felléphettem itt-ott, persze playbackkel.
Szóval, kábé el lett tervezve az egész. Egyetlen bökkenő akadt csupán: nemcsak azért ütköztem korlátokba, mert a Lajtán innen születtem, hanem azért is, mert bizonyos képességeim több mint végeseknek bizonyultak. A rockoperába belekezdtem, de a második szín után kénytelen voltam abbahagyni, mivel magam is csapnivalónak éreztem az addig elkészült dalokat. Nem szólva arról, hogy bár sikerült pár akkordot elsajátítanom, és egy idő után már a váltásoknál sem gabalyodtak össze az ujjaim, pusztán hallás után képtelen voltam bármit is eljátszani, csak akkor, ha előzetesen leírta valaki számomra az akkordokat. Ez pedig, lássuk be, édeskevés egy rockzenészi karrierhez.
A futballistapályám meg ott látszott végérvényesen dugába dőlni, hogy a játszótéren mindig engem választottak ki utoljára az önjelölt csapatkapitányok – olyankor, amikor már nem maradt más. De akkor mi maradt nekem? Jó pár évvel a füstbe ment terveim után összefutottam egy hajdani osztálytársammal az utcán. Addigra már megjelent egy-két könyvem. A srác azzal nyitott, hogy megkérdezte, írogatok-e még. Nem szerettem ezt a kifejezést, de nem tudtam mást válaszolni, mint hogy igen. „Azt hittem, már kinőtted – jött azonnal a válasz, majd bevitte a végső gyomrost: – Bár gondolom, azért írsz, mert szarul focizol.” Most mondjam azt, hogy igaza volt?
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
