Nyolcvanas évek, általánosba járok, kedvenc csapatom a Videoton.
A fehérvári alakulat. Garnitúra.
Amely éppen szügyig gázol az európai foci sűrűjében.
Bravúr az UEFA-kupában: a Fejér megyei alakulat a döntőig menetel. Az ellenfél a Real Madrid, kapus Disztl Péter.
A döntő kétmeccses, itthon csúnya vereség, de odakint! Odakint fölragyog a nyugat-magyarországi nap a hangorkános madridi éjszakában. A spanyol garnitúra játékosai fehér mezben lépnek pályára – Szent László lovának színe! –, a magyarok kék-pirosban, mégis mi győzünk. Egy-null ide, továbbá Disztl Péter tizenegyest véd. Mindez nem változtat a helyzeten, az UEFA-kupa 1985-ben a Real Madridé. De akkor is mi győztünk! Ebben az évben lesz pártfőtitkár Gorbacsov: alakul a szovjet foci is.
A szobámban popsztárok poszterei, elvétve egy-egy focicsapat. Hibátlan fogsorú fiúk és bikinis énekesnők között bajszos legények állnak, keresztbe font karral. Disztl Péter zászlót tart a kezében, ja, nem, az a kesztyűje. Péklapát. Reszkess, laszti!
Mi szeretnék lenni. Énekes, de inkább focista.
Videoton. Micsoda nevek! Disztl, sőt Disztlk, mert a testvére is ebben az alakulatban gyűrögeti lefelé meccs után a sportszárat, ismertebb nevén zoknit. Csuhay, Májer, Burcsa. Végh, Novath. Vadász, Wittmann. Melyik akarok lenni, mindegyik akarok lenni. De leginkább Disztl Péter. Tizenegyest nem védhet akárki 1985-ben, akkor még nem divat a tizenegyesfogás, a kapusok öregebbek, testesebbek, a labda is sebesebb, ráadásul Madridban játszunk. A tét nem kicsi: agyonver-e minket a spanyol együttes, vagy mi győzünk egy-nullra. Ahhoz, hogy egy-nullra győzzünk, Disztl Péternek fognia kell Valdano büntetőjét a nyolcadik percben, plusz Májer Lajos gólja.
Ha a Real a királyi gárda, akkor a fehérvári együttes ugyan mi! Székesfehérvár koronázóváros, igazi neve Alba Regia, törvénylátó napok, királyi temetkezések helyszíne, plusz a szép argentin indián tizijét simán védi a szakállas Disztl. Miről is beszélünk?
Arról beszélünk odahaza, hogy ezt a sok jót meg kéne hálálni valahogyan. Egy poszter a gardróbajtón kevés.
Összeül a kupaktanács, megy az agyalás. Bonyolult ízlésű család, nem egyszerű dűlőre jutni az ügyben. Mi az ügy. Az ügy az, hogy Disztl Pétert meg fogjuk ajándékozni.
Jó, de mivel. Nagynéném orvos: mit kezdene Disztl Péter egy röntgenkészülékkel? Apa a téeszben dolgozik, agrármérnök: Disztl Péter biztosan nem ér rá permetezni. Anya pénztáros az ABC-ben: újságot, savanyú cukorkát Székesfehérváron is kapni. Tata a Húskombinát kereskedelmi igazgatója. Ziccer. Kolbászt kap Disztl Péter!
Az értelmi szerző nagynéném – négyezerötszáz regényen túl, minden elolvasott könyvhöz jegyzeteket ír, szerző, cím, miről szól –, én támogatom az ötletet. Tata már másnap szervezkedni kezd, összefut a hírre a kollektíva, nagy az izgalom, vidáman visítanak a malacok: Disztl Péter pakkot kap!
Hosszú, vékony, kemény: a gyulai kolbász. Ezt küldjük neki.
Ízletes, a nagyrabecsülés kifejezésére igazán alkalmas eledel, de kellene mellé még valami. Törjük a fejünket, feszült napok, kettest hozok kémiából – ez érdem: ugyan melyik focista tanul jól! –, de aztán felszáll a fehér füst, amely most inkább kéknek és pirosnak tűnik: szívhez szóló levelet írok Disztl Péternek, gyöngybetűket kanyarítok a papírra, ahogyan az iskolában tanították. Kedves Disztl Péter! Bemutatkozás, érdemeinek méltatása, reméljük, ízlik a küldemény.
Még valami?
Színes ceruzát, zsírkrétát szedek elő, írólapot terítek az asztalra. Rajzom a karját emelő Disztl Pétert ábrázolja, tizenegyes előtt, a háttérben virágoskert, ház, kutya láncon.
Bélelt húskombinátos borítékba kerül az ajándék, lezárjuk, hogy kedvezőtlen körülmények között szállítva is sértetlenül vehesse kezébe, majd szájába a címzett. Röpülj, posta, vigyázzál!
Telnek a napok, semmi hír. Nyugi, nyaral. Kitör a vakáció, egyenlítői meleg, focizunk az iskola előtt a fűben. Nyugi, edzőtáboroznak.
Hónapok múlva sem érkezik válasz.
Összeül a kupaktanács. Értetlenkedünk, méltatlankodunk, szomorkodunk. Türelemre intjük egymást. A higgadtság válságos helyzetekben különösen fontos. Kis idő múltán nagynéném fölemeli fejét, egy fél könyvtár mozdul vele, tekintetét körbevezeti az agytrösztön – apa, anya, tata, én –, és higgadtan közli: elfelejtettünk címet írni a borítékra.
Elrontott büntető utáni csönd.
Igenis írtunk!
Fejcsóválás.
Nem elég annyi, hogy Disztl Péter, Székesfehérvár, Videoton?
Mély sóhaj.
Elindul a szezon, gyűjtögeti a pontokat a Vidi, Disztl Péter jó formában véd. Vetődhet ilyen könnyedén egy kapus, aki megevett két szál gyulai kolbászt?
Esténként Vitray Tamás csevegős műsorát adják a tévében. Egy alkalommal Disztl Péterrel beszélget, aki az adás végén bélelt borítékot vesz elő, és mintha csak az ellenfél csapatkapitányával cserélne zászlót, átnyújtja a műsorvezetőnek.
Sápadtan ülünk a kanapén.
Vitray Tamás ráérősen, művelt ember módjára bontogatja a csomagot. Nehezen enged az anyag, alaposan körbecelluxozták. Időnként a magasba tartja, tapogatja, mi lehet ez.
Aztán végez.
Kiemeli, mutatja a nézők felé az ajándékot.
Kolbász. Nem! Kapusmez.
Föllélegzünk.
De nyomban elkomorodunk.
És azóta sem engedtünk föl egészen.
Negyven év.
Az nem létezik, hogy Gorbacsov találkozott Reagannel, de a kolbász és Disztl Péter útjai nem keresztezték egymást.
Negyven évig kóborolt egy bibliai nép a pusztában. Negyven éve kering egy kolbász valahol.
A bolygó gyulai. Kapu Tibor talán megpillantotta.
Álmomban néha látom, amint Disztl Pétert edzés előtt félrevonja a szertáros, és a szerelés mellé kolbászt nyom a kezébe. Aztán egy partedlis postai alkalmazott alakja lobog föl. Ül a pultnál, rág. Az arca zsírosan fénylik.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
