Vági János: Hallgatólagos beleegyezés

Az apám valamivel matatott, aminek a zongorához volt köze. Leütött egy hangot, és kijelentette:

– Te is hallod.

Hallottam, de nem tudtam, hogy mondjam-e. Többször leütötte az egyvonalas C-t, majd megkérdezte, hogy hallom-e a hang mögött a zörejt. Hallottam, csak nem értettem, miért most lett ebből ügy, mikor már hetek óta hallani.

Felnyitotta a zongoratetőt, és egy darabig bal kézzel tartotta. Sűrű, fekete hónaljszőrzetén megakadt a tekintetem. A zongoratető polírozott belső felületén felviláglott az öntvény és a húrok arany színe, a busman népviselet vöröse. Az apám az afrikai útjáról hozott, vörös lebernyegét viselte, féloldalasan felkötve. Még mielőtt beakasztotta volna a tetőkitámasztó rudat a réz, homorú fogadógombocskába, kiemelt a zongorából egy guriga zoknit, és az orrához emelte. A zokniban szárított levendula volt, ami távol tartja a ruhamolyféléket a kasmírtól és a filctől. A lakás zegzugai masnis tasakokat rejtettek. Az apám a ruhamolyokat gyűlölte legjobban az élőlények közül, leszámítva az embereket. Az apámtól tudtam meg, hogy a ruhamoly első szárnya áttetsző szalmasárga, míg sűrű, gyapjas fejszőrzete rozsdavörös. Még fotót is mutatott egy példányról, amit egy kártevők irtásával foglalkozó cég oldaláról töltött be, csak hogy tudjam, mit kell keresni. Nem kérdeztem meg, miért nem megfelelő a masnis tasakos kiszerelés a hangszer esetében, pedig itt volt az alkalom. Valószínűleg attól tartottam, ideges lesz, mert a ruhamolyok után a hülye kérdéseket gyűlölte a legjobban.

Az apám megkért, emeljem fel a seggem, és olvasás helyett tegyem magam hasznossá. A szétnyitott Vernét ráfordítottam a párnára, majd magyarázatnak álcázott kérdés formájában definiáltam a feladatom:

– Ha jól sejtem, abban tudok a segítségedre lenni, ha leütöm a billentyűt.

Az apám erre nem mondott semmit, amiből azt szűrtem le, jó helyen járok, így húztam kezet mosni.

Mikor leültem a zongoraszékre, az apám intett, hogy szólaltassam meg a hangszert, kimondta, hogy az egyvonalas C-t. Nem szoktunk viccelődni, de elképzeltem, milyen lenne. Aztán a D helyett leütöttem a C-t. Én valamelyik fém alkatrészre gyanakodtam, de ezt nem tettem szóvá. Az apám megkopogtatta a rezonánslapon található húrlábat, de a mozdulatból sejtettem, hogy ez ugyanaz a na-lássunk-hozzá mozdulat, mint amikor mutatóujjal háromszor rákoppint az asztallapra, mielőtt hozzálátna az evéshez. És igazam lett. Utasított, vegyem már le a kottatartót, hogy a hangolószögekhez hozzáférjen. Ehhez le kellett rámolnom előbb az összes Chopin-prelűdgyűjteményt. Ha az emlékezetem nem csal, akkoriban tereltek a romantika felé, hogy ne csak technikailag, hanem érzelmileg is fejlődjek.

Mérlegelést követően végül a kottatartót a könyöklőnek támasztottam, mire az apám felszólított, hogy ne legyek hülye, és a perzsaszőnyegre mutatott. Nem tartottam jó ötletnek oda fektetni, de engedelmeskedtem.

Aztán ismét karlendítéssel jelezte, hogy mehetnek a hangok, de immár szó szerint fejest ugorva a munkába: ráhajolt a hangolótőkére. Egyik hangolószöget fogta meg a másik után, szisztematikusan haladt a rézzel bevont basszus húrok felé, én meg tartottam a 110 leütésszámot percenként, ami zenei művek esetében a Moderato tempónak felel meg. Nem tudtam eldönteni, hogy a ne-már-baszd-meg nekem vagy a hangszernek szólt. Aztán világossá tette, nekem.

– Elnézést – mondtam. És a leütés tempóját mérsékeltem olyan 24/percre, ami zenei művek esetében a Larghissimo tempónak felel meg. Addig bámult, amíg le nem hajtottam a fejem. Fel tudom idézni, hogy tekintetem egy sötétebb kék foltra esett, a nemi szervem tájékára.

Az apám amúgy akkurátus ember hírében állt, de a hangolószögeket egy idő után már tenyérrel nyomkodta, úgy tízesével. Arra a következtetésre juthatott, hogy a hangolószögek nem játszanak szerepet a zörej létrejöttében. A tanácstalanság jelét láttam abban is, hogy a φ 16-os, félgömbfejű csavarokat tapogatta, amik az öntvényt és a hangolótőkét fogják össze, tehát onnan nem érkezhet zörej.

A tapogatás jellemző mozdulattá vált.

Javasoltam, fogja le az egyvonalas C három húrját, hogy megbizonyosodhassunk afelől, nem a kalapács mozgása kelti a zörejt, de az okfejtést megtartottam magamnak, és nem csak a többes szám miatt.

Az apám ekkor nézett rám másodszor. Egy darabig bólogatott, végül azt mondta:

– Hoppá.

Lehet, elvörösödtem, de a fültövem biztosan égett, és úgy rémlik, félreütöttem. Megtudtam, hogy ez az ötlet az ő fejében is megszületett, de egy bizonyos sorrendben halad, és egyelőre azoknál az alkatrészeknél jár, amik a rögzítésért felelnek. Nem kérdeztem meg, hogy a húrkiakasztó szög mióta számít rögzítőalkatrésznek, ehelyett megpróbáltam kihajolni a klaviatúra mögé úgy, hogy áttettem bal kézbe a C-t, majd jobbal megkapaszkodtam a pakni fölé magasodó részbe. Az apám addigra már négykézláb a szőnyegen térdelt. A lebernyeg csak részben fedte a szőrös combját, ami remegett. A rasztnit vagy a merevítő gerendát ráncigálta; a hangszer nem mozdult el a rézgörgőkön, csak imbolygott. Ebben a mozdulatban már dühöt véltem felfedezni. Nem a legszebb látvány kutyapózban látni azt, aki nemzett, de az érdeklődésemet fenntartotta: néztem a lebernyeg alól kikandikáló agyonmosott alsóneműt, ami a fenékvájatot láthatóvá tette. Részben karizommal, részben hasizommal tartottam magam, és hát nem voltam egy erőművész. Úgy emlékszem, kapcsolatot találtam az apám remegése és a saját remegésem között, mintha a teste biztatta volna a testem.

– Na most jön a húr lefogása – mondta, és felegyenesedett, miközben a lebernyegbe megtörölte az arcát.

Nem vagyok benne biztos, de mintha már egy kevésbé elszánt embert láttam volna. Bólintással adtam tudtára, hogy támogatom ebbéli szándékát, de aztán azonnal átvittem a mozdulatot buksivakarásba, amihez a sapka sildjét fel kellett nyomjam.

– Az egyvonalas C rezgésszáma 261 Hz – osztotta meg az információt a fal és a mennyezet találkozásánál kialakított holkerrel, majd behajolt a zongoratető alá, törzsizomból tartva a felsőtestét.

A hangszer cimbalomszerű hangot adott ki, tompán kopogott a kalapács a lefogott húrokon. Ezúttal az apám bólogatott, miközben három leütésenként lefogta a három húrt. Az első gondolatom nem a zörej megszűnésének lehetséges okával állt kapcsolatban, hanem az apám lehetséges gondolataival, hogy mire gondol. A tompítótól a stégszög felé haladva fojtotta el a hangzást.

Megkérdeztem, megkérdezhetem-e, min gondolkodik.

Ráhajolt a húrozatra a bal profiljával, így, ha lett volna még mondanivalóm, azt a fejbúbjához intézhettem volna, ami a kopaszodás jeleit mutatta.

Dereng, hogy mentőautó haladt el az utcánkban, ami címre vagy a közeli kórház felé hajtott, mindenesetre a sziréna kétvonalas A és D hangja kellemesen modulálódott az egyvonalas C-vel, amit a kvart hangköz ritmusához igazítottam. Amikor az apám felsőteste ismét a kitámasztó rúddal közel párhuzamosba került, az öntvény matt arany felülete, ahol a halántékkal találkozott, már nedvességtől csillogott.

– Ezzel a mechanika kipipálva – mondta, és mintha a mentőautót kereste volna a szemével: a távolodó-halkuló hang irányába nézett, a baseballsapkám feltolt sildje fölé, ki a kertbe.

Ha el kellett volna döntenem, hogy a mechanika kizárása jó vagy rossz hír, akkor a rosszra tippeltem volna, mert ezzel a zörej helyének lokalizálása nem történt meg, de nem voltam abban a helyzetben, hogy döntéseket hozzak, nagyjából addig, amíg élt az apám. Szeretem azt hinni, hogy nem járt egy rugóra az agyunk: talán az isten bassza meg a mentőautónak szólt. Tudom, hogy a szirénázó járművektől is falra mászott, ezért mondom. Ingatta a fejét, én meg vártam, hogy dühének célkeresztjébe kerüljek, ahogy az ilyenkor lenni szokott, amikor nincs konkrétum. Két kézzel nekitámaszkodott a hangszer korpuszának, és felszólított, hogy vegyem már le azt a hülye sapkát. Levettem. Pontosabban hátralöktem. A sapka a belső könyöklőre esett, amitől irtóztam, mint a legtöbb vízszintes felülettől a lakásban, mert vastagon ült rajta a por. Azért mondom, hogy legtöbb, mert a hangszer félszobányi vízszintes felületén a francia politúr csillogott. Az apám mindennap, amikor rásütött a nap, áttörölte a hangszert. A portalanításhoz szegélymentes, prémium mikroszálas törlőkendőt használt, amit az Autóbirodalom fantázianevű, gépjárműápolási szaküzletben szerzett be, mint egy rendes autóbuzi.

A törlőkendőre kvázi ráláttam: a hangszer hosszanti oldala mellett állt egy biedermeier fésülködőasztalka, na az volt az ő helye. Azért kvázi, mert nem direkte láttam rá, ugyanis a kékre rá volt terítve egy normál törlőkendő, nyilván hogy a fekete védje a portól a kéket.

Az apám dühe nem látszott csillapodni. Idegesen járatta tekintetét a hangszer egyes pontjain. Kezdtem azt hinni, feladja, bár azon csodálkoztam volna. Ha már hátul volt, tenyérrel ránehezedett a rezonáns lapra, az öntöttvas ráma ferde merevítő bordája mellett, de semmi. Ekkor mondott valamit, amit nem értettem rendesen, mert a hangját leárnyékolta a kitámasztott zongoratető, és miután kihajoltam balra, hogy lássam a száját, már nem beszélt. Aztán elindult a teraszajtó felé, gyanítom, dohányzás céljából, de ezt soha nem fogom megtudni.

Az apám megbotlott a kottatartó hozzám legközelebb eső sarkában. Arccal előre elvágódott. És mivel képtelen volt kiszabadítani a jobb karját a lebernyeg alól, az esést nem tudta tompítani. A kottatartóra zuhant rá, még csak nem is a szőnyegre. A mozdítható elem zsanérjai kiszakadtak, az összekötő léc azon a helyen törött ketté, ahol feltehetően az arccsonttal találkozott. Az apám nem fordult le azonnal a kottatartóról, teste ide-oda ringatózott. Felötlött bennem a haláltusa kifejezés és a kadencia megannyi változata. Allargandót kezdtem játszani, azaz fokozatosan lassítottam a tempót, decrescendóban ütöttem a C-t, és ahogy a mestereimtől tanultam, addig ültem mozdulatlanul a zongoraszéken, amíg a csönd el nem emésztette a teret.

Tudtam, azonnal el kell kotródnom.

Felálltam, és ahogy a Bükkös-patakot szoktam, átléptem a testet, elindultam a fürdőszobába, az egyetlen zárható helyiség felé, ügyelve arra, hogy ne gyorsítsam lépteim.