Balássy Fanni: Az igazság nem rémhír

Cs. Sz. J. emlékére

„Kegyetlenül bánt Zeusz velem, s most lássa ennek szégyenét, ha rám tekint.” (Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz)

Csengetnek. A hang átszüremkedik az álom szövetén, tompán visszhangzik a fülében. Suhog az ágynemű, mozgást észlel maga mellett. Újból felharsan a csengő. Felesége hirtelen felül az ágyban, megrázza a férfi vállát. Te is hallottad, kérdezi, és választ sem várva papucsba bújtatja a lábát. Az ablakhoz siet, a redőny alatt kétarasznyi résen melegen árad be a májusi napfény, megcsillan a kint parkoló járművek szélvédőjén. A sűrű szövésű függöny mögött elmosódott, sötét sziluettek mozognak. A nő megdermed, lassan hátrál néhány lépést. Rendőrautók, mondja, és az ágy lábához terített pongyoláért nyúl. A férfi bágyadtan a könyökére támaszkodik, egyik kezével az éjjeliszekrényen álló vekker után matat, hunyorog, közel tartja szeméhez a digitális számlapot, hogy le tudja olvasni az időt. Hat óra. Újabb csengetés.

Az ajtó mögül kivehetetlen szófoszlányok, megbecsülni sem tudja, mennyien lehetnek. A férfi nehézkesen mozog, a bejárathoz csoszog, és megigazítja köntöse övét, mielőtt lenyomná a kilincset. Felesége a folyosó végi ajtófélfa mögül figyel, összerázkódik a zár kattanására. Négy rendőr nyomakodik be az ajtón, FFP-maszk takarja az arcukat, poros bakancsban taposnak végig a szőnyegen, mialatt az ötödik a küszöbnél lecövekelve tájékoztatja a férfit a házkutatási parancsról. Feljelentés érkezett a rendőrkapitányságra, a vád rémhírterjesztés.

Akkor már hetek óta terjedt a hír a városban, hogy járványkórházzá nyilvánították a klinikát, és a bent fekvő betegeket állapotuktól függetlenül hazaküldték. Az utcán, a piaci sorokban, az üzletek gondolái közt fojtott hangon beszélgettek felfüggesztett kezelésekről, üresen álló kórtermekről, tanácstalan kórházi dolgozókról. Hiába állítottak ajtónállót a portára, hiába zárták le a klinika kapuit, az információ átszivárgott a réseken, be az otthonokba, a telefonvonalakba, a chatablakokba. Ő volt az első, aki nyilvánosan írt róla. Április végén a városi zárt Facebook-csoportban továbbosztott egy országos helyzetről tájékoztató bejegyzést, a poszthoz mindössze öt szót fűzött hozzá: „Nálunk is kiürítettek 1140 ágyat.”

A rendőrök körbejárják a lakást, az informatikai eszközökről érdeklődnek: számítógép, telefon, pendrive, mindenre szükségük lesz. A mobilt a férfi kezébe nyomják, hogy törölje az ujjlenyomat-felismerő képernyőzárat, majd lejegyeztetik vele a jelszavait. Parancsot kaptak a mappái és a levelezése átfésülésére. Amikor mindennel végeznek, közlik vele, hogy kapjon fel valamit, be kell vinniük kihallgatásra. A férfi sietősen magára rángat egy nadrágot meg egy pulóvert, majd a rendőrök rázáruló gyűrűjében elhagyja a lakást. Felesége az ablakból figyeli, ahogy a hófehér konvoj elhajt vele.

Mielőtt kihallgatásra kerülne a sor, felveszik adatait a bűnügyi nyilvántartásba, lefényképezik, mind a tíz ujjáról és a tenyeréről lenyomatot készítenek, DNS-mintát is vesznek. Ezután a kihallgatótiszt az egyik irodába vezeti, kényelmesen elhelyezkedik az íróasztalnál, és könnyedén a szemközti székre mutat. Arról faggatja a férfit, tagja-e bármely pártnak vagy civil szervezetnek, de arra, mi képezi az előállítás alapját, nem tér ki, csak miután a helyzet sokkjából ocsúdva a férfi nekiszegezi a kérdést, miért is hozták be őt pontosan. A poszt miatt, mondja a tiszt, a Facebook-poszt miatt. A férfi zavartan kutat az emlékeiben, tanácstalanul a rendőrre mered. Tudnia kell, melyikről van szó, erősködik a tiszt.

Négy órával később búcsút vesznek a rokkantnyugdíjas férfitól az ajtóban, hazaszállítani már nem áll módjukban. A férfi egyik lába megsérült üzemi balesetben, vaslemezek tartják össze, a háta meggörbült egy krónikus betegség miatt. A telefonja a lefoglalt holmik között, a tárcáját pedig otthon hagyta a nagy sietségben. Mély levegőt vesz, a rendőrség épületének alacsony kőkerítésre támaszkodik, és lehunyja a szemét. A sugárúton elhaladó járművek motorzaja lüktet a fülében. Menni kell, tovább kell állni innen.

Csak néhány nappal később nyílik lehetősége betekinteni az ügyiratokba. Feleségével egy irodába vezetik őket, és eléjük tesznek egy paksamétát. A férfi szeme ide-oda cikázik a sorok között, a feljelentő nevét keresi. Amikor megpillantja, leereszti a papírt, ráncba szalad a homloka. A felesége noszogatja, mondd már, ki az, de nem várja meg a választ, kikapja a kezéből a lapot, maga veszi szemügyre. Döbbenten ejti az asztalra a dokumentumot.

Nem kell sok, hogy futótűzként söpörjön végig az országos lapok szerkesztőségén a hír, a városban egyre több újságíró jelenik meg, a történtek a Bundestagban és az Európai Parlamentben is visszhangot vetnek, holland és belga tévéstábok számolnak be az esetről. A férfi csak kapkodja a fejét, értetlenül áll a hatalmas figyelem előtt. Rengeteg támogató üzenetet kap, de csak kevesen mernek nyíltan kiállni mellette, féltik az állásukat, félnek a retorzióktól. A helyi lakájmédia firkásza sem hagyja annyiban a dolgot, személyeskedő cikkekben gyalázza a férfit, a város páriájának kiáltja ki. A járványkórházban eközben síri csend, üresen állnak az ágyak, a kihalt folyosókon vibráló neonfény, klumpatalpak surrogása.

Az igazság nem rémhír, dübörög a férfi fejében. Az igazság nem rémhír, morajlik végig a tiltakozó tömegen az őrs előtt, ahol a bejelentett demonstráció időpontjában különös módon alig maradt rendőr, a legtöbbeket ugyanis halaszthatatlan közútrendészeti feladat szólított el a kapitányságról. Az igazság nem rémhír, forronganak az emberek, és szelep híján elviselhetetlenné nő belül a nyomás.

A férfi úgy dönt, szembenéz feljelentőjével. A fogadóóra időpontjában besétál a hivatalba, de a portánál feltartóztatják, nem mehet tovább, időpontot kellett volna foglalni. A portás szánakozva széttárja a karját, igazán nincs mit tenni, legközelebb telefonáljon. A meghurcoltatás után nem sokkal a helyi ügyészség bűncselekmény hiányában megszünteti a férfi ellen az eljárást.

Az igazság nem rémhír. Nem tud szabadulni a visszhangtól a fejében, ezért jogorvoslatért folyamodik, és hajthatatlanul addig megy, amíg ki nem mondják: jogszerűtlenül lépett fel vele szemben a rendőrség. Előbb a járási, majd a megyei szerveknél tesz panaszt, de elutasítják a beadványát, aztán egy távoli nagyváros törvényszékéről is lepattan a kereset, mígnem a Kúriáig menetel az ügy. De minden visszautasítással, minden őt érő pocskondiázással, a rendszer minden mozdíthatatlannak látszó megkövesedettségével egyre apad az erő, egyre gyengül a test, egyre jobban elhatalmasodik a betegség. Egy reggel összeesik, és a kiérkező mentők igyekezete ellenére nem kel fel többé.

Halála után néhány hónappal a Legfelsőbb Bíróság kimondja: „az intézkedés jogalapja nem állt fenn, így az intézkedés módja, minden részcselekménye nemhogy aránytalan, hanem eleve jogellenes volt. Valamint helyreigazításra szorul a felperes közösségimédia-bejegyzésében pontatlanul feltüntetett szám: 1140 helyett 1142 ágyat szabadítottak fel a járványkórházban.”