Lassan gördülnek le a cseppek a feje tetejéről a homlokára, onnan az orrára, az arcára, a forró nedv a szájába is behömpölyög, amikor kinyitja, hogy megkíséreljen diskurzust kezdeményezni.
– Ma végre befűtöttek rendesen.
Körbepislant. Mindenkinek csukva van a szeme.
– Nincs mindig így – próbálkozik tovább a kövér ember. – Nem mindig engedélyezik.
Semmi reakció. Egy ideig csendben ül tovább ő is.
– Akik nem bírják a meleget, azokat ki kell innen fűteni. Több már az idegen itt, mint a mi. Miért? Mert valakiknek ez az érdekük.
A többiek aprókat mozdulnak, nem szimulálhatnak süketséget vagy alvást a végtelenségig. A kövér ennyi bevezetés után úgy érzi, ideje rátérni a lényegre.
– Az a helyzet – emeli fel a kezét, amiről sietve csöpögni kezd az izzadtság –, az van, hogy most mondom a lényeget: a történelemben, historikusan véve, ha úgy nézzük, csak azok maradtak fenn, akik nem voltak jóban másokkal.
Felszalad néhány szemöldök, kinyílnak a szemek. Ketten egymásra sandítanak, ami kockázatos reakció, mert a bölcselkedővel szemben ülnek, el kell fordítani a fejeket a szemkontaktus felvételéhez. A beszélő észreveszi, de nem néz rosszallóan rájuk. Folytatja.
– Akik jóban voltak a másikkal, azok eltűntek. Huss.
Öten üldögélünk a szaunában, én másodszor vagyok bent. Háromszor szoktam, ez tehát a középső menetem. A legközelebbi mondatra egy teljes percet várni kell.
– A rasszizmus a túlélés egyedüli záloga – mondja a beszélő ember, vagy inkább préseli ki magából, kicsit szomorkásan, mintha sajnálná, hogy így van. Körbenéz, végigméri négy hallgatóját, fontolgatja, érdemes-e tovább szónokolnia.
– És vajon kik a legrasszistábbak? – teszi fel aztán a költői kérdést.
– Kik? – kérdezem magam számára is váratlanul, mert szánni kezdem elkeseredett monologizálása miatt, továbbá kíváncsi is vagyok, mit akar valójában. Hálásan néz rám, belelkesedik, mostantól nekem fog beszélni.
– A sziú indiánok.
Elégedetten dől hátra. Égetheti a szék karfája, de hősiesen tűri. Aztán köp egyet. Vagy inkább pök, bizonyára az ilyenre mondják, hogy hegyeset. Látható indulatai nincsenek. Nem jut eszembe frappáns replika, kézenfekvő lenne, ha egyszerűen megkérdezném, honnan veszi, amit mond, töprengek is, maradjak-e társalkodó partner, de megelőz a legkésőbb érkezett, borostás izzadó.
– Tévedés – mondja halkan –, én véletlenül tudom, hogy a sziú indiánok egyáltalán nem ismerik a rasszizmust.
– Uram – hangosodik fel a kövér –, ne vicceljen, hát ha belép közéjük a fehér seriff, azonnal megjelenik az övék.
– Milyen övék?
– A sziú seriff! Már ha egyáltalán bemerészkedik közéjük a fehér seriff. Van úgy, hogy bemenne, de be se engedik. Ha mégis bemegy, lelövik.
– Honnan veszi ezt a marhaságot? – veszi fel a harcot a borostás. – Én jártam ott.
– Mármint hol? – hökken meg a kövér.
– Náluk. Akit befogadnak, azt megszeretik, és olyan barátjuk lesz, mintha vérrokon volna. Nemhogy nem bántják, ellenkezőleg. Az életüket adnák érte.
– Hát, nem tudom – ingatja a fejét a kövér. – Én azt hallottam, hogy van egy veszélyes főnökseriffjük. Egy ülve parancsoló bika.
– Ülő Bika valóban élt, a vezetőjük volt. Idén lenne 195 éves. De ő ember volt ám, nem állat.
– Persze, tudom – motyog a kövér. – Mindig ülve parancsolt.
A két sandító megint egymásra néz.
– Menjünk? – kérdezi egyikük, szabadulna a helyzetből, de a másik mintha élvezné.
– Én még maradok egy kicsit.
– Akkor én is.
A kövér erőteljesebben izzad, mint eddig, talán szívesen kimenne már, de vesztesként nem távozhat. Fél perc múlva új témát dob be.
– Mondom a lényeget: Ukrajna nevű ország nincs.
– Nocsak – figyel fel a borostás.
– Tulajdonképpen ukrán nép sincs. Megmondom úgy, ahogy van, Ukrajnát a Szovjetunió népei építették.
Néz körbe. Nincs szövetségese. Tesz még egy próbát.
– Aztán itt vannak a kátyúk. Főváros!… – legyint.
Bejön egy hatodik vendég. Fél percig azt hiheti, nincs nagy élet a hetvenkét fokban. Aztán a kövér megtalálja.
– Mi valahol már találkoztunk, nem?
– Nem hiszem – mondja a srác.
– Fejbőr-koncerten? – találgat a kövér.
– Biztos nem.
– Megvan, a vecsési turulszobor avatásán!
A fiú röhögni kezd.
– Ja, az lehet. Nincs az a turulszobor-avatás, amire el ne mennék.
Mindenki mosolyog, kivéve a kövért, aki komolyan veszi, amit hall.
– Akkor ott. Vecsésen.
A két sandító mégis kimegy. Aztán bejönnek ketten. A kövér úgy érzi, megváltozott már oly mértékben a személyi összetétel, hogy visszatérjen az alapproblémához. Belekezd.
– Akárhogy nézzük, historikusan véve csak azok a népek maradtak fenn a történelem során, amelyek nem voltak jóban másokkal. A szomszédokkal meg az idegenekkel. Akik jóban voltak, mind eltűntek a süllyesztőben. Huss.
A borostás feláll. Olyan tekintettel nézi a kövért, mintha azt akarná kérdezni tőle, jó-e hülyének lenni, de aztán szó nélkül távozik, így aztán a kövér folytathatja a gondolatmenetet.
– A sziú indiánok példája bizonyítja a legjobban, hogy a rasszizmus a túlélés záloga. A fehér seriffet be se engedik magukhoz. Vagy ha beengedik, lemészárolják. Éltem közöttük, tudom. Láttam, amit láttam. Ülő Bika fogságában voltam, Dakotában. Ott vannak, ugye? Úgy tudom, Dakotában élnek.
– Magát hogyhogy nem mészárolták le? – kérdezi az egyik új vendég.
– Lemészároltak. Csak ki tudtam jönni.
Felállok, de még nem célzom meg az ajtót.
– És mit gondolnak a kátyúkról? – fordul a két új vendéghez. – Állítólag parancsba van adva, hogy nem szabad megcsináltatni az utakat.
Ideje indulnom, vár kint a hideg víz. Csobbanok, de majd még visszanézek, három a magyar igazság.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
