Tóth Krisztina: Karajt festeni

Húsz perce nem jön busz, és autók se igen járnak errefelé. Vendégségből megyek haza, elhoztak autóval ide, a megállóig. Várakozom a ködös, homályos utcán. Ilyenkor mindig megbánom, hogy nem vezetek, aztán amikor beérünk a városba, ahol araszolnak a busz mellett a kocsisorok, megkönnyebbülten emlékeztetem magam, hogy miért is nem.

A megállóban rajtam kívül csak egy pufidzsekis, idősebb férfi ácsorog, mélyen a homlokába húzott sapkában. Néhányszor elsétál mellettem, aztán visszasétál, odahajol a menetrendhez, megvilágítja a telefonjával. Ahogy elhalad mellettem, lopva megnéz magának.

Szorongani kezdek. Mit akarhat? A férfi megint elmegy mellettem, most egy kicsit jobban szemügyre vesz. Nem tűnik veszélyesnek, inkább amolyan enyhén elhízott, fáradt családapának. Ha ki kellene találnom a foglalkozását, azt mondanám, hogy vállalati informatikus vagy esetleg tanár, közel a nyugdíjhoz. Nem, mégse informatikus. Ha az volna, akkor egy appon figyelné, mikor fut be a busz. Inkább, mondjuk, történelemtanár.

Most megint egy kicsit közelebb húzódik.

– Valami… irodalmi esemény volt? – veti oda barátságos hangon.

Szóval innen fúj a szél! Jelezni akarja, hogy megismert. Ezek szerint olvas, ami tulajdonképpen kedves. Túl fáradt vagyok hozzá, hogy beszédbe elegyedjek egy idegennel. Tudom én, hogy mindenkinek vannak történetei, sokkal érdekesebbek, mint amiket eddig megírtam, és ha találkoznak velem, feltétlenül meg akarják ezeket osztani. Vagy csevegni próbálnak, hogy mit miért úgy írtam meg, miért kellett például kinyírnom azt a szegény kutyát. Minden alkalommal el kell magyarázni, hogy nem, a legutóbbi könyvem főszereplője nem én vagyok, hanem egy kitalált személy, és nem, nem az én nagymamám urnáját keresik abban a színdarabban, ahol felássák a színpadot.

Érzem, ahogy ingadozik a tegezés és a magázódás között, mielőtt folytatná. Az utóbbi mellett dönt.

– De, ugye, te vagy, az, Kriszta?

Ezek szerint én ismerem ezt az embert. Odafordulok, jobban megnézem. Kerek orrú, divatjamúlt, vízhatlan téli cipőt visel, a vállán fekete Eastpack hátizsák. Az arca barátságos, gyűrött. Egészen rövid bajuszkát visel, olyan rövidet, amit már nem is igen szoktak bajusznak nevezni. Biztosan van ennek neve, egyszer majd utána kell néznem. Sose értettem, minek viselnek ilyet a férfiak az arcukon. Ha egyszer bajusz, akkor legyen bajusz: Ferenc József, Poirot, D’Artagnan. De ez itt nem egy bajusz, ez csak valami jelzés, hogy az illető az arcszőrzetesek kasztjához szeretne tartozni. Abban viszont biztos vagyok, hogy soha nem láttam még ezt az embert.

– Én vagyok az, Csaba!

Úgy látszik, a vonásaimon nem tükröződik semmiféle felismerés, mert tovább mondja, hogy hát hiszen együtt jártunk iskolába, ő a párhuzamos osztályba, a C-be. Gyanakodva méregetem, és azt gondolom, hogy téved, mi nem lehetünk egyidősek. Képtelenség. Közben átfut rajtam, hogy ez idáig talán ő is ugyanezt gondolta, hogy talán azért várt ilyen sokáig a megszólítással, mert nehezen ismert rá a benne élő régi kép öregebb verziójára, és ő is azt hitte, hogy csak hasonlítok valakire.

Azt mondja, nagyon jól emlékszik rám. Hogy egyszer mindenkivel elhitettem az iskolaudvaron, hogy a csatorna fedele alatt egy titkos bunker van, ahová csak nekem van kulcsom. Állítólag, ezt meséli, részletesen leírtam nekik, hogy a lejárat tele van meztelen csigával. Kiválogattam a legbátrabb embereket, akiket beveszek a csapatba, és lejöhetnek velem a szupertitkos helyre. Aztán azzal folytatja, hogy együtt kezdtünk el a korcsolyapályára járni hétévesen. És hogy az apám, megmaradt benne ez a jelenet, üvöltözött velem a jégpálya szélén. A karomnál fogva rángatott fel a földről. Ez a kiabálás bennem is élénken él, soha nem fogom elfelejteni. Törte a lábamat a szorosan befűzött, fehér korcsolyacipő, és egyáltalán nem értettem, miért kellene értelmetlen köröket rónom befordult bokával, a karommal kaszálva, amikor a csillogó jégporból hóvárat is lehet építeni. Ültem a földön a piros anorákomban, és orkánkesztyűmben várat építgettem a pálya szélén. Ekkor trappolt oda az apám, aki már három kör óta kétségbeesetten leste, hogy mikor bukkanok fel újra. Azt hitte, elestem, és nem tudok felállni. Bólogatok, hogy igen, emlékszem, kegyetlenül kényelmetlen volt az a korcsolyacipő. Ezek szerint ő volt az a bojtos sapkás fiú, aki azokon a fekete-fehér iskolai fényképeken ott vigyorog mellettünk. Kezdenek lassan átütni az emlékek az idő fagyos hártyáján.

– Te nagyon jól tudtál lovakat rajzolni – bököm ki.

Valahová a távolba pillant, mintha ott keresgélné az emlékeit, aztán elmondja, hogy egyszer vitatkoztam is vele azon, hogy hogyan fut a ló, mert azt állítottam egy rajzáról, ami egy csatajelenetet ábrázolt harcosokkal, hogy a lovaknak nem állhatnak úgy futás közben a lábai, ahogy ő ábrázolta. Úgy látszik, ez mély sebet ejtett rajta, mert tovább fejtegeti, hogy fogalmunk se volt még akkor hideg- és melegvérű lovakról, pedig ez fontos, ha futás közben akarja lerajzolni őket az ember. Tényleg ilyeneket mondtam volna? Kellemetlen kis kötekedő lehettem, igazi kekec, ha ezen alsó tagozatban fennakadtam. Csaba tényleg fantasztikusan rajzolt. Úgy látszik, valahogy olvas a gondolataimban, mert hozzáfűzi, hogy elég fura kislány voltam ám. Senki se akart velem barátkozni, mert állandóan kitalált történeteket traktáltam a többieket. Hol arról meséltem, hogy megyek űrutazásra, hol arról, hogy átfestettem színesre az apukám autóját, hol meg arról, hogy tudok varázsolni, és van egy láthatatlan teknősöm. Azt válaszolom neki, hogy ez nagyjából még most is így van, de most már ki is adják ezeket a sztorikat és fizetnek érte.

Egyre több dolgot tudok felidézni arról az egykori fiúról. Egy iskolai tehetségkutatón homokasztalra rajzolt. Én akkor láttam életemben először ilyet, és lenyűgözött, hogy hogyan változtatta az ujjaival és a tenyere élével villámgyorsan a figurákat az üveglapon. Arra is emlékszem, hogy levegőn száradó gyurmából elkészített egy középkori dobost, ez ki volt állítva a történelemteremben. Irigyeltem őt ezért.

Megérkezik a távolsági busz. Felszállunk. Egymás mellé ülünk, és ha már úgy alakult, hogy én már ilyen régen, évtizedek óta ismerem Csabát, aki bizonytalan abban, hogy visel-e bajuszt vagy nem, megkérdezem tőle, hogy van-e gyereke. Kettő, feleli, mind elköltöztek már otthonról. A fia, folytatja, nagyon tehetséges. Grafika szakon végzett, de nem nagyon kap munkát.

Visszakérdez, hogy nekem vannak-e gyerekeim. Mondom, hogy nekem is kettő, de az egyik, a lány, még velünk lakik. Hallgatunk, mert hirtelen nem jut más eszembe most az elmúlt negyvenvalahány évből, és a busz közben ide-oda rángat bennünket a kopott ülésen, kapaszkodnunk kell. Csaba azt mondja, emlékszik rá, hogy mindig egyedül ültem az udvaron, amikor a többiek játszottak, és hogy mindig olyan szomorúnak látszottam. Azt felelem, hogy egyáltalán nem voltam szomorú, csak figyeltem a többieket. Az emberek nehezen viselik, ha valaki nem tart a tömeggel. A tanítónők is állandóan odajöttek hozzám szünetben, és részvevő hangon biztattak, hogy ne búslakodjak már magamban, menjek szépen játszani a csoporttal. Nagyon nehéz elérni, hogy az embert békén hagyják. Ma, ugye, itt vannak alibinek a mobiltelefonok, de akkoriban még ez se létezett, csak a közös játék, önfeledt kacagás, a vidám közösség. A vécé volt az egyetlen biztonságos hely, ahol végre nem szóltak hozzám.

Csaba arra is emlékszik, hogy volt akkoriban egy ezüstszínű dzsekim, amit ő nagyon menőnek talált, és hogy senkinek nem volt olyan az egész iskolában. Arra a dzsekire én is emlékszem, az apám hozta az NDK-ból. Hogy is felejthettem volna el! A nagymamám által kötött lila, harang alakú sapkát kellett hozzá viselnem, és annyira szégyelltem magam, hogy reggelente megsemmisülten léptem be az előcsarnokba, aztán a lehető leggyorsabban levettem azt a dzsekit, hogy ne bámuljanak már.

– Igen – hümmögök –, az egy keletnémet cucc volt.

Hallgatunk megint. Csabának fogalma sincs arról, milyen feltételekhez kötötte apám a kabát megvételét, mint ahogy azt se tudja, hogy egyáltalán nem olyat szerettem volna, mint amit szerzett. Amikor végül a dzseki hosszú hányattatás után megérkezett apám kamionos haverjától, már nem mertem azt mondani, hogy nem tetszik. Pedig ronda volt. Rettegtem apámtól.

Csendben utazunk, odakint közben sötét lett. Egy kivilágított benzinkút mellett haladunk el. Eszembe jutnak a hideg gyerekkori esték, amikor kocsival jöttek értem az edzésre, és elaludtam a hátsó ülésen. Folyton elvesztettem a sapkámat. Vagy az öltözőben felejtettem, vagy még odafelé, az úton elhagytam, de volt, hogy az egész táskát ott hagytam egy parkban, amikor megálltam nézni a kutyákat. Volt egy szürke, bolyhos pulóverem, amit pedig beraktam egy cicamama és a kölykei alá. Otthon már meg se lepődtek, hogy nincs meg.

Hideg van, bepárásodik a busz ablaka. Csaba is gondolkodik valamin, összerezzen, ahogy hozzá szólok.

– Téged is vertek otthon?

Rám pillant, eltűnődik, aztán azt feleli, hogy akkoriban szerinte mindenkit vertek, valahogy ez volt a normális. Őt szíjjal.

Bólogatok.

Áthaladunk egy kivilágított megállón, de nincs felszálló. Az ívlámpa fényzuhanyában esőcseppek.

Csaba előveszi a telefonját. Azt mondja, egy étterem dekorációján dolgoznak abban a külvárosi lakóparkban, ahol én is felszálltam a buszra. A fiával festik a megrendelést, már a harmadikat. Éttermek falát díszítik ki ételek rajzaival, hogy kedvet csináljanak a fogyasztáshoz. Azt mondja, nagyon nehéz piac, mert gyönyörű posztereket lehet olcsón venni, de azért a művészi kézi munka mégiscsak más. Egy igényesebb tulaj ad az ilyesmire. Pörgeti a képeket, de szólok, hogy várjon, mert elő kell keresnem a szemüvegemet.

Megint nagyon rángat a busz, öreg és kopott, amilyenek mi lehetnénk egy esetleges felszálló szemében, de csak ketten vagyunk a félsötétben.

Nézem a képeket. A világos falon nagy halom tészta piros szósszal, mellette csillogó pohár. Arrébb, az oldalfalon falon sütemények. Belógnak a képbe az étterem fémszékei, fémlábú asztalai. Csaba rábök egy festett kondérra, hogy ezt, ott, a fia készítette, teljesen egyedül. Ügyes, bólogatok. Utána visszamegy az idővonalon, és megmutatja az előző éttermet is, amit a Hortobágyon festettek ki. Erre roppant büszke. Azt bizonygatja, hogy karajt festeni nagyon nehéz.

– Karajt?!

– Ez a tulaj kérése volt – magyarázza –, messze földön híres a karaj, amit ott csinálnak.

Észbe kap, zsebre dugja a telefont és megkérdezi, hogy én min dolgozom. Egy regényen, dünnyögöm, de csak lassan haladok vele.

– Regényen – bólint álmodozva. Látom rajta, hogy el se tudja képzelni, ahhoz hogyan fog hozzá valaki. – Nehéz regényt írni?

Azt válaszolom, hogy igen is, meg nem is. Ki kell találni a szerkezetet, a szereplőkét, a nyelvet. Meg a cselekményt. Utána már halad a dolog. De tényleg nem könnyű, ahogy karajt festeni se.