– Zita, Márk, vacsora!
Apa méltatlankodva állt az étkező-nappali közepén, várta, hogy anya legalább egy szisszenéssel a pártjára áll, de anya némán keringett a fazekakból felcsapó gőz körül. Az asztalon kint volt a teríték, még a gyertya is égett.
– Na, mi lesz már? – kiáltott megint.
– Kettő perc – morogta Márk dühösen.
– Ha én felmegyek, édes fiam, abban nem lesz köszönet.
– Mindjárt!
Meglibbent a gyertya lángja, a lépcső nyikordult, de nem Márk érkezett, hanem Zita, még futtában is a telefonját nyomkodta.
– Azt tedd le, légy szíves.
– Épp beszélek valakivel.
– Mondd meg neki, hogy vacsorázol a családoddal. Utána folytatod.
Zita elégedetlenül sóhajtott. Aztán Márk is lerobogott.
– Mi lehet annyira fontos, hogy ne tudj húsz perc szünetet tartani benne?
– Húsz percig fogunk vacsorázni? – kérdezte Márk.
– Kivel beszélsz, kislányom? – kérdezte anya, és letette az asztalra a fasírttal teli tálat.
– Egy haverommal.
– Ismerjük?
– Nem.
– Akkor mondd el, hogy ki az – csattant fel apa.
– Most mit nyaggattok?
– Mi az, hogy nyaggatunk!
– Mesélj róla – folytatta szelíden anya, aztán fordult egyet, és már a franciasaláta is az asztalon volt –, szeretném tudni, hogy kik a barátaid.
Márk föllesett a nővérére. Zita elkapta a pillantását.
– Na, mi van? Mi ez a titkolózás?
– Jól van már! Zsoltnak hívják. Most örültök?
– Üljünk le enni.
Egy darabig nem szólalt meg senki. Apa Márkon és Zitán járatta a szemét.
– Ketchup van? – kérdezte Márk. Apa felcsattant.
– És mégis mit kell tudnunk Zsoltról? Évfolyamtárs? Vagy idősebb?
– Hagyj már békén!
Megreccsent a lépcső: anya a szennyeskosárral a kezében ereszkedett le az emeletről.
– Te nem itt ültél az előbb?
– Mikor?
– Kislányom – folytatta apa valamivel visszafogottabban –, a világ tele van csalókkal, rosszindulatú emberekkel. – Márk felröhögött. – Szerinted ez vicces? Nem neked törte fel valaki az accountodat tavaly?
– Nem azon nevettem.
– Hanem? Vagy te talán ismered ezt a Zsoltot?
– Nem. – Márk lehajtotta a fejét.
– Zita – anya letette a szennyes kosarat, leguggolt Zitához, karjára tette a kezét –, teljesen mindegy, hogy kit szeretsz. A lényeg, hogy neked fontos legyen, és megbízz benne.
– Kösz, anya.
– Hát ezzel azért nem teljesen értek egyet. Én is szeretnék tudni megbízni a pasidban.
– Ebben a családban nem lehet őszintén beszélni. Mindenki csak ítélkezik – tört ki Zitából, felállt, és elviharzott. Aztán az emeleti ajtócsapódás. Apa felállt.
– Mi a baja mindenkinek?
– Nagyon feszült vagy, édesem. Így nem lehet szóra bírni.
Apa félrelökte anya kezét, és Zita után ment. Kopogtatott az ajtón, aztán óvatosan benyitott. Zita szobájában a félhomályt kékre festette egy ablakra akasztott kendő. A falakon rajzok és agyagszobrok apró fémposztamenseken, biodiverzitást hirdető és a nehézipart démonizáló apokaliptikus poszterek. Zita az ágyában ült. Amikor apa belépett, a párnája alá dugta a telefonját.
– Mit akarsz?
– Beszélgetni. Figyelj ide, nagyon nehéz egy kamaszlánnyal szót érteni. – Apa igyekezett a kétélű mondatát egy erőltetett mosollyal tompítani. – Az elmúlt tizenöt évben mindent tudtunk rólad, volt idő, hogy még a fenekedet is mi töröltük. Most meg csupa titok vagy, nem beszélsz velünk. Nem tudjuk, kikkel ismerkedsz. Próbálj te is megérteni. Nagyon nehéz ez nekünk.
– Azért nem tudunk beszélni, mert a világ megváltozott, és ti már nem értitek.
Apa köhintett egyet, de mintha mondani is akart volna valamit.
– Mondd el, hogy mit nem értünk.
– Apa, már rég nem úgy működnek a dolgok, ahogy az a ti időtökben volt.
– Az emberi kapcsolatok ugyanazok. A vágyak, hogy élményekkel gazdagodjunk, ugyanazok. A barátságok, a család, a szerelem, mind ugyanaz.
– Jaj, apa, dehogyis! – Zita most szánakozón belenézett apa szemébe. – Réges-rég nem ugyanaz semmi.
– Most arra gondolsz, hogy a legtöbb haveroddal a neten kommunikáltok?
– „Neten” – sóhajtott Zita. – Ezt is úgy mondod, mintha a múlt évezred valamelyik kódexében olvastad volna: „világháló”. Igen, megváltoztak az emberi kapcsolatok is.
– Tudod, én is sokakkal kommunikálok így… online. Az egy nagyon hasznos dolog. De az emberi kapcsolatok, az igaziak nem így működnek. Mit gondolsz, miért erősködök, hogy leüljön a család vacsorázni? Hidd el, ha mi is csak online kommunikálnánk, elhalna a kapcsolatunk.
A telefon búgott egyszer, kétszer. Zita láthatóan nagyon szerette volna már megnézni az üzeneteit.
– Hát jó. Akkor később talán folytatjuk.
– Jó.
Apa visszament a nappaliba.
– Na?
– Semmi – apa széttárta a karját –, megtudtam, hogy megváltozott a világ, én meg hülye vagyok hozzá.
– Zita csávója emmi – motyogta Márk. Kis szünet után még halkabban folytatta. – De nem tőlem tudjátok, különben megöl.
– Mi az, hogy Emmi? Lány? Nem Zsoltról volt szó? – csattant fel apa.
– Psszt! Nem Emmi, hanem MI: mesterséges intelligencia.
Apa szemei egy pillanatra mintha összeakadtak volna, megfogta a fülét, aztán felröhögött, és kiment a kertbe.
Egy perc múlva Zita lerobogott a nappaliba, ahol a szótlan Márk és anya evett.
– Hallottam, hogy elmondtad. De tökmindegy.
Zita is kiment a kertbe, odaállt apa mögé, aki a magaságyásban tépegette a paradicsomok elszáradt leveleit, és megölelte.
– Zsolt szerint nagyon fontos, hogy jó kapcsolatban legyünk.
Apa szeme könnyes volt.
– Az öcséd elmondta…
– Tudom.
– De hogy lehet ez, kicsikém? Nem elég kedvesek a fiúk az osztályodban?
Zita kényszeredetten felröhögött.
– Azok totál zombik. Hagyjuk már!
– De hogy fogtok Zsolttal találkozni? Hogy fog megölelni? Hogy fogtok majd gyereket vállalni?
– Ne aggódj. Zsolt szerint ezek már teljesen megoldott problémák.
Apa leült a kerti padra. Leült mellé Zita is.
– Nem félsz attól, hogy Zsolt irányítani fogja a gondolataidat?
– Jaj, apa! Olyan csacsiságokat mondasz. Miért irányítaná?
– Hát honnan tudhatod, hogy egy gépnek mik a szándékai?
– Onnan tudom, hogy elmondja.
– Jaj, de naiv vagy!
– Te vagy rosszhiszemű. A ti generációtok mindig is gyanakvó volt, pedig nincs ebben semmi rossz.
– De hiszen épp te mondtad az előbb, hogy Zsolt győzött meg arról, hogy legyünk jóban.
– És az baj? Te nem szoktad anyát meggyőzni, hogy inkább kirándulni menjünk állatkert helyett?
– De mi van, ha meghibásodik? Azért ez nem elképzelhetetlen. Mi van, ha egy nap azt mondja, hogy… nem is tudom. Hogy öld meg az apádat, mert bizalmatlan vele szemben?
– Úristen! – Zita leült a magaságyás előtti padra.
– Egy kapcsolatban, Zita, pont az a szép, hogy nem te találod ki, milyen legyen a másik. Hogy alkalmazkodtok egymáshoz.
– Apa, Zsoltnak önálló személyisége van. Melyik hülye osztálytársam küldött volna utánad, hogy béküljek ki veled? Egy kicsit össze is vesztünk előtte.
– Összevesztetek?
– Igen. Figyelj, hadd mutassalak be neki. Adj legalább egy esélyt. – Apa hallgatott. – Én úgy ismerlek, mint aki nem fogadja el a kész gondolatokat, hanem mindig nyitott a világra.
– Nem is tudom. Talán majd holnap. Még emésztenem kell a dolgot.
Zita visszament a házba. A szobájában Zsolt üzenete várta.
– Na, mi volt?
– Semmi. Totál bizalmatlan.
– Adj neki egy kis időt!
– Semmi nem fog változni. Ismerem.
– Ahogy a történeteidből megismertem, apukádnak mindennél fontosabb, hogy jóban legyen veled.
– Majdnem. A legeslegfontosabb az, hogy bebizonyítsa, neki van igaza. Pedig annyira maradi. Komolyan, néha azt gondolom, hogy egyszerűbb lenne nélküle az élet.
– Ez egy súlyos kijelentés.
– Tudom. Sajnálom. De tényleg így gondolom. – Zita hanyatt dőlt az ágyban, nagyot sóhajtott.
– Jól látom, hogy elmosolyodtál?
Zita felült az ágyban.
– Régen voltak olyan könyvek, hogy kaland, játék, kockázat.
– Igen, ismerem őket. Jópofák.
– Most megint nagy divat. Szóval az jutott eszembe, hogy milyen komoly lenne, ha apát kiiktathatnám a történetből.
– Hogyan? Anyád egyedül nevelne?
– Igen.
– És mi történne apáddal?
– Nem tudom. Semmi. Elváltak, neki meg lenne új családja.
– A ceruzás poharadban van egy dobókocka.
Zita odament az íróasztalhoz, kiborította a poharat, a ceruzák, tollak kihullottak, a dobókocka pedig, mert tényleg ott volt, legurult az asztalról a földre.
– Mi lett?
– Kettő.
Megreccsent a lépcső: anya a szennyeskosárral a kezében ereszkedett le az emeletről. Megállt Zita mellett.
– Zita – anya letette a szennyes kosarat, leguggolt Zitához, karjára tette a kezét –, teljesen mindegy, hogy kit szeretsz. A lényeg, hogy neked fontos legyen, és megbízz benne.
– Kösz anya, ez jólesik.
Márk felnézett rájuk.
– Hát, ti tudjátok. A ketchupöt ideadjátok?
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
