Szántó T. Gábor: Szívátültetés

A kancelláriaminiszter a Szív- és Érgyógyászati Klinika igazgató-főorvosának számát tárcsázta.

– Van híre, professzor úr? – kérdezte a telefonban Majláthot. Ideges volt a hangja.

A főorvos magára erőltetett nyugalommal válaszolt.

– Túl vagyunk a műtéten. Sikeresnek mondhatjuk, nem lépett fel semmilyen komplikáció. Az állapota, nos, azt tudom önnek mondani, miniszter úr, hogy az állapota a helyzetnek megfelelő.

– Professzor úr – emelte fel Ispán a hangját –, egy ország vár a hírre. Holnap délután ki kell állnom, és tájékoztatnom a sajtót. Nem szólva a kormány tagjairól, akiket már reggel. Mire számíthatunk?

– Miniszter úr – sóhajtott nagyot a professzor –, jelen pillanatban ez a legtöbb, ami felelősséggel elmondható. A műtét után kell egy-két nap, amíg valóban megnyugtató választ lehet adni a beavatkozás eredményességét illetően. Ha holnap reggel felhív, valamivel többet tudok mondani. És most ne haragudjon, de mennem kell. Még egy betegem vár ma műtétre.

Másnap a főorvos már megnyugtatóbb hírekkel szolgált. A miniszterelnök előző délután magához tért, az állapota kielégítő, keringését, vérnyomását rendben találták, adekvát válaszokat adott a feltett kérdésekre. Még néhány nap, amíg kikerülhet az intenzív osztályról, és megkezdődhet a rehabilitációja.

A kormányülésen mindenki feszülten várta a híreket. A kampány elején jártak, a miniszterelnök állapota jelentősen befolyásolhatta a közhangulatot. Az alapvetően pozitív hírek sem oldották a nyomottságot, bizonytalan eredményeket mértek a közvélemény-kutatók, mintha nem működtek volna az évek óta bejáratott kampányszlogenek.

Ispán az intenzív osztályt nem említette a sajtótájékoztatón, tömören beszámolt a sikeres műtétről, a részletekre vonatkozó újságírói kérdéseket elhárította, jelezve, hogy a miniszterelnököt is megilletik bizonyos személyiségi jogok.

Amikor először találkozhatott a főnökkel, Ispán izgatott volt. Tisztelte, és minthogy fiatalon elárvult, kicsit pótapjának is tekintette. Imponált neki férfias magabiztossága, kérlelhetetlen logikája, bár a szigorától tartott. Úgy beszélték meg, hogy kettesével látogatják a kabinetből, és a legsürgősebb ügyekről tájékoztatják. A miniszterelnök elsőként vele és Kollárral, a belügyminiszterrel akart beszélni.

Megilletődve léptek a kórterembe. Ispán azért, mert nem szokta még meg a kórházakat és a súlyos betegeket, Kollár azért, mert idős lévén, nem egyszer feküdt már maga is sebészkés alatt, és persze azért is, mert mindketten aggódtak, milyen állapotban találják a lábadozó beteget.

– Hogy vagy, miniszterelnök úr? – kérdezte derűt tettetve Kollár.

A miniszterelnök legyintett.

– Hagyjátok ezeket a formaságokat, Jóska. Szólítsatok a nevemen.

Egy pillanatra zavartan hallgattak az ágy két oldalán. A negyedik ciklust töltötték posztjukon a kormányban, ám ilyesmi nem fordult még elő. Köszönték a lehetőséget, de nehezen ment, hogy keresztnevén szólítsák a miniszterelnököt.

– Mi újság? – kérdezte. – Mik a legfontosabb teendők?

– Megint nő a nyomás a déli határon – mondta Kollár.

– A friss felvételeket lehetne használni a kampányban – jegyezte meg Ispán, bár kellemetlenül érezte magát. Mint az eminens diák, sietett úgy viselkedni, ahogy a főnök elvárja. – Volt egy kis dulakodás is – tette hozzá. – Talán a jó idő miatt indultak el újra a migránsok.

– Ezzel nem kampányolunk – mondta csendesen a miniszterelnök.

– Bocsánat – rázta a fejét Kollár –, ezt nem értettem.

– Visszaveszünk a lendületből.

– Hogy érted ezt, kérlek? – értetlenkedett Ispán is.

– Túltoltuk – mondom. – Változtatnunk kell.

– Hogyan? – kérdezte Ispán. Összezavarodott. Évek óta másról sem szólt a kormánypropaganda, mint a bevándorlók jelentette veszélyről. A miniszterelnök azonban fáradtnak látszott, megtörtnek.

– Leszedetjük a plakátokat, Tamás. Leállítjuk a hirdetéseket.

– Az egész országban? – vakarta a fejét Kollár. – Mindenhol?

– A kampány közepén? – Ispán a másik szavába vágva kérdezett.

– Mindenhol. A tévékben, a rádiókban, az interneten. – A miniszterelnök lassan beszélt, közben behunyta a szemét.

Néma csend ereszkedett az egyágyas kórházi szobára.

– Nem volna szabad túlterhelned magad – jegyezte meg aggódó hangon a belügyminiszter. – Egy ekkora műtét után. – Megint a másikra pillantott. Biccentve jelezte, hogy menjenek ki a folyosóra. A miniszterelnök közben elaludni látszott.

Odakint gondterhelten meredtek egymásra.

– Te érted ezt? – kérdezte Kollár. – Mi történt vele?

– Talán a fájdalomcsillapítók vagy a nyugtatók hatása.

– Várnunk kellene egy-két napot. Nehogy utóbb mi legyünk a bűnbakok, hogy félreértettünk valamit, és túl hamar léptünk, ő meg közben magához tér, és elfelejti, mit mondott.

– Gondolod, hogy ez csak a pillanatnyi állapotával függ össze?

– Persze – rántotta meg a vállát a belügyminiszter. – Ki ne lenne elgyengülve az ő állapotában?

– Jó, akkor várjunk – fújta ki a levegőt megkönnyebbülve Ispán, hogy a másik mondta ki. – De mit mondunk a többieknek?

– Semmit. Várunk. Vagy ha másnak is szól, legyen az ő felelőssége, ha előterjeszti.

Másnap a pénzügyminiszter és a külügyminiszter jártak bent látogatóban. Ispán pillanatonként a telefonjára nézett, nem jön-e valamilyen üzenet tőlük, de semmilyen jelzést nem kapott.

Talán jobban van, gondolta megkönnyebbülve, ugyanakkor némi lelkiismeret-furdalás kerülgette, hogy halogatja a cselekvést. Megszokta, hogy más dönt, ő csak képviseli a közösnek mondott álláspontot, és végrehajtja a feladatot, de a műtét és az intenzív kezelés idejére a főnök ráruházta helyettesítésének jogát és kötelességeit. Próbálta elhessegetni félelmét, hogy nem járnak el azonnal az utasítása szerint.

Amikor ismét őket hívta a miniszterelnök, a kórházi folyosón tisztázták Kollárral, hogy nem kérdeznek rá az előző találkozón elhangzottakra, megvárják, míg ő maga hozza szóba a folyó ügyeket. Beszélni akartak a főorvossal is, de egy komplikált esethez hívták azonnali konzíliumra. Kérte, hogy a látogatás után keressék, addigra végez, és részletesen beszámol a beteg állapotáról. Annyit azért siettében elmondott, hogy megfelelően javul, segítséggel felállt, ment is pár lépést.

A miniszterelnök már nem fekve, hanem ülve fogadta őket. Még mindig fáradtnak látszott, másrészt viszont olyan nyugodtnak és derűsnek, amilyennek Ispán évek óta nem látta. Mosolygott rájuk, amikor beléptek.

– Szervusztok. Örülök, hogy látlak benneteket. Hogy vagytok?

Zavartan köszönték kérdését, hümmögtek valamit, hogy jól vannak, de még jobban lennének, ha már visszatérne közéjük. Kérdezgették, tájékoztatták-e már, mikor kerülhet ki az intenzív osztályról. Pár nap, és megkezdődhet a rehabilitáció, nyugtatta őket. A kampány második harmadára visszatérhet a munkába. De addig is rendszeresen beszélhetnek a legfontosabb ügyekről.

Összeszedettebbnek és éberebbnek tűnt, mint első látogatásuk alkalmával, ez megkönnyebbüléssel töltötte el mindkettejüket. Amikor azonban rátértek a részletekre, újra elővette a bevándorlásellenes kampány ügyét.

– Le kell állítani az egészet. Nem volt ízléses, ezt be kell vallanunk. Nem ez az út, legalábbis a mi keresztény gondolkodástól áthatott utunk nem lehet ez, magyarázta. Új politikai kultúrára van szükség. Észérvekkel fogunk vitatkozni, nem félelemkeltéssel. Leállunk a melegek elleni kampánnyal is. Nem mossuk őket össze a pedofilokkal. És általában, nem uszítunk semmilyen kisebbség ellen.

Ispán és Kollár hallgatott. Szóhoz sem jutottak, mert a miniszterelnök éppen olyan lendületesen és határozottan beszélt, mint korábban, amikor a mostanival ellentétes irányt jelölt ki.

Egy negyedórával később gondterhelten ültek a kórház igazgató-főorvosi irodájában. Nehezükre esett megfogalmazni a kérdéseiket Majláth professzornak, aki elégedetten számolt be a miniszterelnök állapotáról.

– Másfél óra alatt végeztünk a műtéttel. A transzplantációnál a precizitás mellett a gyorsaság is számít – magyarázta. – A mellkast a szegycsont megfelezésével nyitottuk fel – mutatta vendégei felé fordított számítógépe képernyőjén. – Ezt követően megnyitottuk a szívburkot. A beteg szívet megállítás után távolítottuk el, az új szív már készen állt a beültetésre, amit öt varratsorral rögzítettünk. Erre az időre szív-tüdő motorra kapcsoltuk a beteg keringését – csúsztatta körbe ujját a felvételen. – Miután a szívet beültettük, ráengedtük a vért. Ezt követően egy reperfúziós időszak vette kezdetét. Ez egy átmeneti periódus, amely alatt még a szív-tüdő motor is dolgozik, de komolyabb terhelés nélkül már a beültetett szerv is megkezdi a munkáját. Negyven-hatvan percig tart. A szív-tüdő motor működtetését ezt követően hagytuk abba, de csak fokozatosan. Amikor az új szív a feladatot teljesen átvette, megfelelő vérnyomást és perctérfogatot tudott biztosítani, a beteget leválasztottuk a keringéstámogató eszközről. Ekkor már csak vérzéscsillapításra és a műtétet záró mellkassebészi lépésekre volt szükség – mondta bizonyos büszkeséggel a hangjában.

Amint elhallgatott, várta a kérdéseket. Az igazat megvallva nemcsak szakmailag akart megfelelni. Közel állt a kormánypárthoz, sok páciense volt vezetőik között, és fel-felhorgadó reményeket táplált azzal kapcsolatban, hogy nyugdíjba vonulása után, a következő köztársaságielnök-jelölésnél számolnak vele.

– Professzor úr – szólalt meg Ispán, aki látta, hogy Kollárt megviselték a felvételek, az ő szíve is rendetlenkedett az utóbbi években. – Ön nem tapasztalt semmi furcsaságot, mióta magához tért?

– Mire gondol? – kérdezte gyanakodva Majláth. Nem gondolta, hogy a tájékoztatáson túlmenően, szakmai kérdésekben is eszmét kell cserélnie kormánytagokkal.

– Nem lát különbséget a műtét előtti és utáni hangulatában? – Ispán távolról futott neki a kérdésnek.

– Természetesen érezni a változást. Nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb. Persze még hamar kimerül. De ez nyilvánvaló egy ilyen komoly műtéti beavatkozás után. A gondterheltsége azonban elmúlt, és megalapozottan állíthatjuk, hogy pár héten belül vissza fog térni az ereje. Bizakodhatunk.

– Miniszter úr arra céloz – szólt közbe Kollár –, hogy azzal kapcsolatban nem lát-e különbséget a professzor úr, ahogy viselkedik.

– Amiket mond. Amiket gondol… – hajolt közelebb Ispán.

– Mivel kapcsolatban? – ráncolta homlokát a professzor.

– Tudom is én – vesztette el türelmét a kancelláriaminiszter, és hirtelen mozdulatot tett, de még időben leállította jobbját, mielőtt a halántékához ért volna. – Mintha egészen más lenne, mint a műtét előtt.

Olyan kétségbeesett volt az ábrázata, hogy Majláth önkéntelenül megsajnálta, bár az utóbbi időben féltékenyen figyelte őt is, akárcsak politikustársait. Mindenkiben riválist látott a kormánypárt vezető köreiben. Az elnöki poszt számukra is menekülőutat jelenthetett volna a napi iszapbirkózásból, jó fizetést, élethosszig tartó anyagi biztonságot.

– Miben más? – kérdezte a tőle telhető legnagyobb megértéssel és együttérzéssel.

– Professzor úr – sóhajtott nagyot Ispán, és Kollárra nézett, jelezve, hogy közös álláspontjukat képviseli. – A teljes diszkrécióját kérjük.

– Természetesen – tárta szét a kezét Majláth. – A betegjogok ezt amúgy is garantálják.

– Anélkül, hogy a részletekbe bonyolódnánk – folytatta hangját lehalkítva Ispán –, azt tapasztaljuk, hogy a miniszterelnök úr sarkalatos kérdésekben gyökeresen más álláspontot képvisel, mint a műtét előtt. Az a benyomásunk, mintha nem lenne egészen… – Azt akarta mondani: mintha nem lenne egészen magánál, de ettől meghőkölt, és csak annyit mondott: – Mintha nem lenne még teljesen önmaga.

– Én nem tapasztaltam ilyesmit a vizitek során – csóválta fejét a professzor. – Többször is végigmentünk az ilyenkor szokásos rutinkérdéseken. Mindig adekvát válaszokat adott. Igaz, mi csak az állapotáról és a hangulatáról beszélgettünk.

– Értse meg, doktor – szólt közbe türelmetlenül Kollár –, mintha száznyolcvan fokos fordulat következett volna be a nézeteiben. Némely politikai kérdésekben mintha egyszerűen kicserélték volna.

Majláth egy pillanatnyi tűnődés után szólalt csak meg.

– Bizonyos értelemben tényleg ez történt.

– De hogy szöges ellentétben álljon a véleménye a korábbi álláspontjával? – csattant fel Ispán. – Magunkat tesszük nevetségessé, ha ez nyilvánosságot kap. Nem lehet, hogy ez még az altatás okozta öntudatkiesés maradványa? Vagy valami időleges zavar? – A kancelláriaminiszter kétségbeesetten próbált racionális magyarázatot találni.

– Azt hiszem, most már értem – törölte meg a homlokát zsebkendőjével a professzor. – Sajnos ez olyan, előre nem látható változás, amely a transzplantáció egyes eseteivel együtt járhat.

– Úgy érti, hogy ismert ez a jelenség?

– Többen is hasonló változásokat írtak le az ízlésben vagy a karakterben. Egy Paul Pearsall nevű neuropszichológus sok szívtranszplantált beteg esetét dolgozta fel, akik az átültetést követően bizonyos személyiségváltozáson mentek át. Mitchell B. Liester pszichiáter az átültetett szív sejtjeinek fehérje-, DNS- és RNS-memóriájával magyarázza a jelenséget, igaz, van, aki csupán a műtét előtti bizonytalanságnak, a halálfélelemnek és a műtét okozta pszichés faktoroknak tulajdonítja.

– Doki, ne tartson most nekünk kiselőadást! – csattant fel Kollár. – Nincs most erre időnk. Inkább azt mondja meg, tartós a változás?

– Nos, amennyiben a változás valóban sejtszintű, és a donorszervvel áll összefüggésben…

– Kinek a szívét ültették be? – vágott közbe Ispán. – Mire kell számítanunk?

– Ezt, sajnos, tiltja a protokoll. – A professzor ismét megtörölte zsebkendőjével az arcát. – Még mi sem tudjuk, és nem is tehetnénk kivételt. A nemzetiséget sem lehet megjelölni a transzplantációnál. Csak annyi tudható, hogy a szív azonos vércsoportú és nagyjából azonos testsúlyú személytől származik. A szerv akár két-háromezer kilométerről is érkezhet, minthogy mi, magyarok is részesei vagyunk az Eurotransplantnak. De annyit talán elárulhatok, hogy hozzánk elsősorban Németországból érkeznek a szívek.

– Németországból? – ismételte önkéntelenül Kollár, mint aki összeesküvésre gyanakszik. – És akárkinek a szíve lehet? Akár egy bevándorlóé is?

– Mint mondtam – fogta meg egyik kezével a másikat Majláth –, erre a kérdésre nincs válasz.

– Akkor csak arra válaszoljon: maradandó ez az állapotváltozás, vagy visszafordítható?

– Annyi módosulással lehet kalkulálni, amennyit egy érett személyiség még változhat. Az alapvető habitusváltozás azonban sejtszintű módosulások következménye lehet. De erről inkább csak hipotéziseink vannak, és statisztikailag kis mintánk.

– Tudja mit jelent ez, professzor úr? – Ispán hangja számonkérő volt. – Ennek a dolognak világpolitikai következményei lehetnek! Nem gondolja, hogy előre kellett volna tájékoztatni a miniszterelnök urat? Vagy az egész kormányt?

Majláth nagyot nyelt. Látta elúszni jelölésének esélyeit.

– Nem volt időnk ilyesmire. Életmentő beavatkozásra volt szükség – magyarázkodott. – Korábban minden más eszközt kimerítettünk. Ha nem ültetünk be új szívet, lehet, hogy néhány hónapon belül már nem él.

Ispán és Kollár egymásra néztek, de elkapták a tekintetüket, mintha a másik beleláthatott volna a fejükbe. Mindketten ugyanarra gondoltak.