Markovics Botond: Testemen kívül

– Nem azt mondtad, hogy nem akartok gyereket? – kérdezte Panni az iroda közös konyhájában tartott kávészünetük alatt.

– Meggondoltuk magunkat – felelte Juli a tejeskávéját szürcsölve.

– Gratulálok! – lelkendezett Erika, a néhány hónapja felvett gyakornoklány. – Mesélj majd, szerintem sokakat érdekel, hogyan működik ez a mesterséges anyaméhes dolog. Én is gondolkodtam már rajta.

– Még az is lehet, hogy csinálok egy vlogot – tűnődött Juli. A középiskola alatt volt egy videócsatornája, rövid posztokban beszélt filmekről, könyvekről, a klímaváltozásról, politikáról, csak aztán ráunt. De miért ne mutathatná meg, milyen a jövő gyerekvállalása? Egy ilyen téma sokakat érdekelhet.

– Egyáltalán mennyire természetes ez? – ráncolta a homlokát Panni. Öt évvel volt idősebb nála, egyedül nevelte két kisiskolás fiát, a férje néhány hónappal a kisebbik születése után hagyta el. – Belenyúltok a génjeibe is?

– Persze, de ettől csak egészségesebb lesz. Már a születése előtt is ott lesz velünk a nappaliban, és az átlátszó burkon át figyelhetjük, ahogy fejlődik – ismételte Juli a reklámanyagok szövegét, csak azt nem értette, miért védekezik ösztönösen. – A nemét is mi választjuk ki. Kislányt szeretnénk.

Látta, hogy Panni megborzong.

– És mi történik utána? – kérdezte a hátuk mögül Antal a pénzügyről. Mandarint pucolt, a héjából áradó fanyar illat elárasztotta a konyhát. – Ha megszületett. Hogyan fogjátok táplálni, meg ilyenek…?

– Szintetikus tejet és tápszert kap, ahogy minden, hasonló módon született csecsemő. Teljesen normális kisbabánk lesz, az egyetlen különbség annyi, hogy magzatként is a testemen kívül fejlődik.

– Hát, te tudod – jegyezte meg Panna.

Sziasztok! Ez itt már a harmadik epizód. Tudtátok, hogy Maya Malik, az első, mesterséges anyaméhből született gyerek nemrég lett tizennyolc éves? Gyönyörű, fiatal lány, elitegyetemre jár, és környezetvédelemmel foglalkozik.

Mi is belevágunk végre: Péterrel délutánra van időpontunk a klinikára, Zentai Georgina doktornő lesz a szülésznőnk, aki hihetetlenül kedves velünk. Bár az állami ellátás is ilyen profi lenne!

Sokan kérdeztétek, miért ezt választottuk a hagyományos út helyett. Azért, mert féltem a terhességtől? És igen, valahol azért is, de ettől még most is félek, mert az igazi kaland a születés után kezdődik. Viszont... a technológia arra való, hogy könnyebbé tegye az életünket. És köszönöm, hogy ennyien támogattok, mert tudom, hogy ez az eljárás még mindig sokak számára ijesztő.

A magánklinikán minden gyorsan történt: orvosi vizsgálatok, hormonális előkezelés, petesejtleszívás, spermiumlegyűjtés. Végül Zentai doktornővel közösen átnézték a genetikai profiljaikat, kiszűrték az örökletes betegségekre való hajlamaikat, és kiiktatták a veszélyes génkombinációkat.

A Csenge név mellett döntöttek, és világoszöldre kérték a szemszínét.

Meghozták! Látjátok? Úristen, úristen, most emelik ki a méhburkot a kocsiból a technikusok!

Megjött Csenge! Már kilenchetes, és a protokoll szerint eddig a klinikán felügyelték a fejlődését, de mostantól végre itt lesz velünk, és az életünk részévé válik!

Rohanok is ajtót nyitni!

Csenge alig volt nagyobb, mint egy szem cseresznye, a súlya nem érte el az öt grammot.

A technikusok türelmesen elmagyarázták, meddig bírja a méhburok akkumulátora töltés nélkül, melyik kijelző mit mutat, és hogyan kell kicserélni a tápfolyadékszűrőket.

Julit a rengeteg információ azonnal nyomasztani kezdte, és az sem nyugtatta meg, hogy a burok online kapcsolatban állt a klinikával, ahonnan bármikor be tudtak avatkozni. Péter hiába próbálta nyugtatni, éjjelente a méhburok kijelzőit leste, mintha bármelyik pillanatban felvillanhatna egy vörös hibajelzés, napközben pedig folyton az applikációt frissítgette, szüksége volt a számok és a grafikonok folyamatos megerősítésére, hogy valóban minden rendben van. Csak egy hét elteltével tudott annyira megnyugodni, hogy végre alaposan kialudja magát.

És az életük közben valóban megváltozott.

Többé nem tudtak úgy keresztülmenni a szobán, hogy ne álljanak meg percekre Csenge méhburka előtt. Juli néha rátette kezét a langymeleg, puha felületre, és kislányát nézte, ahogy mocorog, ahogy alszik, ahogy napról napra egyre inkább csecsemő alakot ölt.

Csenge már 24 hetes, több mint 600 g, és már nőtt egy kis haja is, mindjárt meg is mutatom.

Képzeljétek, nemrég vettünk online egy hordozókocsit, így ma együtt meglátogatjuk édesanyámat. Anyuval nem egyszerű a kapcsolatunk, de szerintem egyik szülő-gyerek kapcsolat sem az. Csengével kapcsolatban azonban a kezdetektől nagyon lelkes, és alig várja, hogy nagymama legyen, még annak ellenére is, hogy retteg a modern technológiától.

De Csenge mindenkit levesz a lábáról, és a legfontosabb, hogy mindenben támogassuk egymást a szeretteinkkel és a barátainkkal.

– Meg sem nézed?

– De. – Anyja odalépett az anyaméhhez, pufók arcával közelebb hajolt, hunyorogva egy pillantást vetett a tápvízben lebegő Csengére, majd rezzenéstelen arccal megfordult, és a konyhában megkavarta a húslevest. Aztán a biokertjéről kezdett el beszélni, és hogy a kora nyári forróság miatt mennyi vizet kell ellocsolnia.

Ebéd közben aztán szóba hozta a nővérét és a lányát:

– Magdi mesélte, hogy az unokahúgod, Liliom is terhes. Mármint igazi terhes. Még csak három hónapos, de állítólag teljesen kivirágzott. Hiába, ha egy nőben megfogan egy új élet, az mindig csodát tesz. Te meg olyan sápadt vagy. Készítettem ki nektek vitaminokat, vidd majd el őket.

– Szedünk vitamint, anya. – Juli nagy levegőt vett. – Péterrel arra gondoltunk, hogy... szeretnénk meghívni Csenge születésére. Napra, órára tudjuk az időt.

– És természetesen fuvarozlak majd aznap – tette hozzá Péter.

– Igen, viszünk, hozunk, láthatod, ahogy Csenge előbújik, és rögtön a karodba is foghatod.

– Meglátom majd, hogyan leszek. Tudjátok, hogy fáj a csípőm. Nem szeretek már utazni.

Juli kemény gombócot érzett a torkában, és hiába nyelt nagyot, úgy sem akart eltűnni.

– Rendben, akkor később még beszélünk róla.

– És biztos, hogy a tiétek? – Anyja Csenge felé pillantott. – Nem értem, hogy működik ez, de az ilyen műgyerekeknél bármit összekeverhetnek a klinikán, nem?

– Ugyanolyan magzat, mintha a testemben fejlődne! – tört ki Juliból.

– Hogy lenne ugyanolyan? Mit tudsz te a terhességről? De tényleg, mi szükségetek volt… erre? Van valami egészségügyi problémád, ugye? Nekem nyugodtan elmondhatod, nincs abban semmi szégyellnivaló.

– Nincs semmi bajom, anya!

Mi szüksége volt. Erre. Hát nem látja Csengét, ahogy ott lebeg a burokban? Hát nem látja, milyen angyali?

Hónapok óta az életük részévé vált, esténként a kanapén összebújva figyelték, ahogy a magzatvízben lebegve mosolyog, vagy éppen begörbíti parányi lábujjait.

– Akkor meg miért... így?

– Mert például nem akartam szétcseszni a testem.

– Hát persze, az biztos kényelmes. Szerinted nekem kényelmes volt téged kihordani? A végén császározni kellett, hiába nem akartam, hogy szétvágjanak. Aztán meg nem mentek le a kilók. De itt voltál cserébe te. Nem ilyen önzőnek neveltelek. És mi lesz, ha... kijön onnan? Nem is tudom, minek nevezik ezt…

– Ugyanúgy születik, mint bárki. Több mint hetvenmillió gyerek született már így.

– És fogadtok majd bébiszittert?

– Miért tennénk?

– Gondoltam, az kényelmes.

30. hét: Csenge 1400 gramm, látjátok? Akkora, mint egy fej káposzta.

Nemrég jártunk kontrollon, a doktornővel átbeszéltük a baba leleteit, amit a burok folyamatosan monitoroz. Minden tökéletes!

Délután kimentünk a parkba sétálni. Errefelé még nem sok hasonló, mesterséges méhburkos szülőt látni az utcákon, bennünket is alaposan megbámultak. Sokan gratuláltak, és kíváncsian be akartak lesni a burokba.

Pedig nincs ebben semmi különleges, idehaza is már egészen sok testen kívül született gyerek él.

– Minek reklámozzák itt ezt a szarságot? – jött oda hozzájuk a parkban egy nagydarab férfi, kezében egy doboz sörrel. Széles mozdulatokkal gesztikulált, a szakállán sörhab fehérlett. – Tartsák a négy fal között! Ez természetellenes.

Péter szóváltásba keveredett a fickóval, de közben meglepően higgadt tudott maradni. Juli reszketve szorongatta a hordozó fogantyúját, és úgy érezte, mindenki őket figyeli.

– Hagyd már őket, Feri! – kiabált a pázsitról egy fiatal nő, miközben a gyerekét próbálta utolérni, aki egy galamb után totyogott.

Otthon Péter szorosan átölelte, és Julira rátört a zokogás. Nem értette, miért ilyenek az emberek. Erről nem is akart beszámolni a vlogon.

Csenge 35 hetes. Akkora, mint egy érett sárgadinnye, látjátok, most is hogy feszegeti a burkot? És a lábujjacskái mennyire mindenfelé állnak? Annyira örülök, hogy itt van, és hogy minden pillanatban látjuk, miket művel. Most épp alszik, de néha keményen megdolgozza a méhburok belső falát. Ha odateszem a tenyerem, érzem a talpacskáját, és talán ő is érzi, ahogy megböködöm, mert ilyenkor mintha mosolyra húzódna a szája.

Végre befejeztük a gyerekszobát is, mindjárt teszek egy kört benne a kamerával.

És tegnap családi ebéden jártunk anyunál. Ott voltak az unokahúgomék is a keresztszüleimmel. Tudjátok, Liliom és Roland is gyereket várnak, csak ők a hagyományos módon. Bevallom, féltem ettől a találkozástól, mert sokat hallani arról, hogy néha a rokonok mennyire elutasítóak a mesterséges anyaméhekkel szemben. Viszont az ebéd meglepően jól sikerült, mindenki nagyon lelkesedett Csengéért. Anya is megígérte, hogy eljön a születésre, hiszen ő az egyetlen élő nagyszülő.

– Neked nem kell kettő helyett enned – mondta Julinak az anyja –, nem vagy igazi terhes, mint Liliomka.

A damasztabroszt és a porcelántányérokat már gyerekkorában is csak ünnepi alkalmakra használták, Juliból régi karácsonyok emlékeit hozták elő, csillagszórózásokat, a Jézuska érkezését jelző kiscsengő hangját.

Hatan ülték körül az asztalt. Roland, Magdi néni és János bácsi olyan áhítattal néztek Liliomra, mint egy megelevenedett szentre, és még az anyja is így tett időnként.

– Milyen szépen gömbölyödik a hasad, Liliom – mosolygott az anyja. – Mocorog már a kismanó?

– Igen, és néha jól megrúg a miheztartás végett – nevetett félszegen Liliom. Juli összesandított Péterrel. Aztán Liliom feléjük fordult. – Csenge olyan egészségesnek tűnik. Fantasztikus, hogy folyamatosan nézhetitek, hogyan nő. – A hasára tette a kezét. – Bevallom, nekem is megfordult a fejemben...

– De aztán elvetettük – tette hozzá Roland, mire Liliom bólintott, és lehajtotta a fejét.

– Julcsikám, tényleg nem áll jól neked ez a rövid haj – jegyezte meg fejcsóválva az anyja. – Miért nem növeszted meg inkább, mint Liliom? Tudod, olyanra, mint amikor még a Csabival jártál?

– Az tíz éve volt. És így tetszik. Szóval… anyu, el tudsz akkor jönni Csenge születésére?

Az anyja kettévágta tányérján a csirkemellet, az evőeszközök megcsikordultak a porcelánon.

– Tessék elmenni, Ági néni – szólalt meg Liliom –, biztos nagyon szép lesz! Nem szabad kihagyni!

– Majd meglátom. Messze van még.

– Alig egy hónap – mondta halkan Péter.

Az édesanyja némán evett tovább, Juli torkán viszont nem ment le több falat.

Ebéd után Péter Rolanddal és Liliommal beszélgetett, az édesanyja Magdi nénivel kávézott, János bácsi pedig rágyújtott egy szivarra, és félrehívta Julit.

– Most már persze nem lehet visszacsinálni, de nem lett volna jobb… hagyományosan?

– A végeredmény ugyanaz lesz Liliom és a mi esetünkben is – feszengett Juli. – Egy-egy egészséges újszülött.

– Na jól van, és tényleg örülök, hogy legalább így… de annyi mindent mondanak…

– Ami mind hülyeség. Ez itt a jövő. Minden változik.

– Sajnos ez már csak egy ilyen kiüresedett művilág – simított végig a dohánytól sárga bajszán János bácsi. – AI, nano, meg minden más szarság. De a lényeg, hogy nektek jó legyen. Tudod, hogy hívja Karesz, az egyik kollégám a Csengéhez hasonlókat? – Szája csibészes mosolyra kanyarodott. – Zacskós gyereknek.

Anya sajnos lebetegedett (valami makacs vírus), emiatt mégsem tudott eljönni a születésre. Majd megmutatom neki a felvételeket, és hamarosan majd úgyis levisszük hozzá a kicsit.

Biztos alig várja már, hogy a karjában tarthassa Csengét!

A születéspartit így szűk baráti körben tartottuk, és csodálatosan sikerült, ennyit már nagyon régen sírtunk. Mutatok is belőle mindjárt részleteket.

Juli még aznap reggel is felhívta az édesanyját, hátha mégis eljön.

– Fáradt vagyok – felelte az anyja a telefonban. – Tegnap rengeteget kertészkedtem. Tudod, hogy nincs, aki segítsen.

– Péter szívesen leugrik érted kocsival, és haza is fuvaroz utána. Ha nem akarsz, tényleg nem kell sokáig maradnod.

– Majd lehozzátok később, akkor megnézem.

– Értem. Sajnálom.

Aztán letette.

Anyja a diplomaosztójára sem jött el, az apja akkor csak annyit mondott, fájt a feje. Az esküvőjükön legalább ott volt, de Pétert még a lagzin megszólta, azt mondta, sokkal határozottabb férjre lenne szüksége, aki mellett nem akarna ennyire önálló lenni.

Zentai doktornő a magánklinikáról egy órával a születés előtt érkezett az asszisztensével. Juli hevesen dobogó szívvel kínálta őket kávéval, és még egyszer átbeszélték, hogy mi fog történni:

– Látom, izgulnak, de higgyék el, nincs miért. Csenge makkegészséges, és a testen kívüli születéseknél minden sokkal biztonságosabb és egyszerűbb.

Aztán megjöttek a barátaik, Viki, Dóri és Marciék. Ők nem izgultak, csak az örömöt hozták a lakásba.

És elkezdődött. Az asszisztens leengedte a magzatvizet, Juli és Péter közben egymás kezét szorongatták.

A méhburok fala már egy ideje össze-összehúzódott, felkészítette Csengét, hogy előbújjon. Juli lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy a magzatzsák perisztaltikus mozgással fejjel előre forgatta a kicsit, majd elkezdte kifelé tolni a méhburok nyílásán.

Csenge tápfolyadéktól csillogó, hajszálerekkel átszőtt, parányi feje megjelent a burok szájában, és az orvos útmutatásai alapján Juli és Péter közösen segítettek kibújnia, majd remegő kézzel, együtt vágták el a mesterséges köldökzsinórt.

Csenge hangosan felsírt, és ők is sírtak, barátaik pedig pezsgőt bontottak, és szerpentineket dobáltak rájuk.

Juli óvatosan karjába vette a pólyába bugyolált kislányát. Péterre mosolygott, és közben eszébe jutott mindaz, amit a magzat Csengére mondtak korábban.

Mi szükség volt erre. Természetellenes. Zacskós gyerek.

Már egyik nem érdekelte.

Az élet az élet, és mostantól egyedül csak Csenge számított.