Borda Réka: A lány, aki fénylett

Emma arra eszmélt álmából, hogy bőre enyhén feszül, tenyere izzad, és mellkasát kellemes forróság járja át. Amikor álmosan pislogni kezdett, fény vakította el. Megdörzsölte a szemét, majd amikor újra kinyitotta, lassan kirajzolódott előtte a függőlámpa halvány árnyéka.

Keresni kezdte a fény forrását. Egyik, majd másik irányba is elnézett, az ágyától egészen a plafonig járatta a tekintetét. Aztán felemelte a fejét, hogy a szoba végébe is ellásson. Észrevette a takaró alól kikandikáló lábát, ami világított. Hitetlenkedve mozgatta meg az ujjait, de amikor a mozgás hatására sem hagyott alább a derengés, világossá vált számára, hogy nem káprázik a szeme. Riadtan ült fel az ágyban, és rántotta le magáról a takarót. A lába minden kétséget kizáróan fénylett.

Az anyja után kiáltott. Kati pizsamában rontott be hozzá, és végigmérte a szobát, hogy megtalálja a feltételezett behatolót, majd amikor Emmára pillantott, feltűnt neki, hogy valami fénylik körülötte. Amikor közelebb lépett hozzá, egyszeriben beigazolódott, amire először is gondolt – a fény a lányából áradt.

„Mi történt?”, kérdezte zihálva. „Nem látszik?”, kérdezett vissza Emma kétségbeesetten. Kati odasietett az ágyhoz, és megtapogatta a gyereke karját, majd a vádliját is végigsimította. „Rossz, ahogyan hozzád érek? Fáj valamid?” Emma a fejét rázta. Kati ráhajtotta ujjait a lánya világító homlokára, majd a száját is végighúzta rajta. Nem volt forró, ahogyan hideg sem. Látszólag semmi baja nem volt a lányának, leszámítva azt, hogy fénylett. „Nem tűnsz lázasnak. Biztosan nem fáj semmid?” „Nem”, tolta el magától Emma, „ne fogdoss már.” Kati leült az ágy szélére. „Nem értem. Mi történt?” „Ha tudnám, nem lennék így kiakadva”, csapott a takarójára Emma. Kati elgondolkodott egy pillanatra, majd szintén elkiáltotta magát. „Máté, gyere gyorsan.”

Máté, aki a vécén ült, és online játszott, kapkodva kitörölte a fenekét, felkapta az alsónadrágját, és a lánya szobája felé sietett. „Mi történt?”, kérdezte a nadrágja gombját keresve. Kati nem szólalt meg. Hagyta, hogy a férje maga vegye észre, hogy a lányuk világít, mintha azzal, hogy nem mondja ki, megőrizhetné annak illúzióját, hogy ez nem a valóság. Máté észrevette a felesége görnyedő árnyékát a szekrényen, és hamar egyértelművé vált számára, hogy a fény forrása a lánya. Az éjjeliszekrényre pillantott, amin valamilyen újonnan piacra dobott, csillogó sminket vagy egy ügyetlenül eldugott bűvészkelléket keresett, ami lebuktatta volna a csínytevő lányát.

„Hadd nézzem csak”, lépett az ablakhoz, és elkezdte felhúzni a redőnyt. Kati összerezzent. „Ne húzd fel”, szólt rá. „Miért ne?” „Mert ne”, vágta rá, és az idő alatt, amíg a férje értetlenül tartotta a kezében a redőny zsinórját, Katinak volt ideje elgondolkodni azon, miért nem akarja beengedni a reggeli napsütést. Amíg a külvilág nem furakodott be a szobába, addig Emma állapota családi ügy maradt. Valami, ami még megoldódhat, elmúlhat, mintha a sötétség nemcsak kikeleszthette a lánya fényét, mint a tésztát, hanem meg is szüntethetné azt.

Miközben Máté Kati válaszát várta, újból a lányára nézett. Feltűnt neki, hogy meg volt rémülve, és emiatt gyanakvóan futtatta végig a tekintetét Emma talpán, combján, karján és arcán, majd a feleségére pillantott, aki görcsösen kereste a szavakat, és ekkor megértette, hogy a lánya nem trükközik velük. Tényleg világít. „Még meglátják”, felelte végül Kati. „Akármi is ez, jobb, ha nem tudódik ki”, tette hozzá. Máté lassan engedte vissza a redőnyt, mintha a cselekvés lassúsága időt adhatna neki feldolgozni, amit lát. A szoba ismét elszakadt a külvilágtól. Katinak az volt a benyomása, hogy Emma erősebben fénylik, mint korábban, és ettől megmagyarázhatatlan viszolygás fogta el.

„Fel kell venned valami sötétet”, szólalt meg Kati. „Azt a fekete pulóvert, amit a mamától kaptál.” Emma a szekrényhez indult, de az anyja utánakapott a csuklójánál, és visszarántotta. „Ne most”, suttogta Kati, mintha a redőny résein vagy a nyitott ajtón keresztül valahogyan mégis észrevehetnék. „Apád odaadja.” Máté elindult a szekrény felé, kinyitotta, és a ruhák zsúfolt sorát tapogatta anélkül, hogy látta volna bármelyiket is. Aztán kihúzott egy feketének tűnő kapucnis pulóvert, és odadobta Emmának, aki némán felvette. Emma összehúzta magát, mintha megpróbálna minél inkább eltűnni a pulóverében. „Szerintem együnk valamit”, jelentette ki Máté, maga is meglepődve a javaslatán, de ennél is jobban meglepte Kati heves bólogatása.

Elindultak. Máté ment elől, míg Kati megfogta Emma kezét, és úgy kapaszkodott a földszintre vezető lépcsősor korlátjába, mintha minden erejével azon lenne, hogy leselkedőket tartson vissza a lányától. Emma az anyja kezére nézett, ami mereven szorította az övét. Úgy érezte, többé nem illeszkednek egymáshoz, hogy az ő fénylő keze túlságosan gyermekinek hat az anyjáéban. Életében először kihúzta a kezét a fogásból, ez azonban Katinak, aki a saját lépteivel volt elfoglalva, nem tűnt fel.

Máté kenyeret, vajat, szalámit vett elő, és kakaót készített Emmának. Emma leült az asztalhoz, nagy levegőt vett, és alig észrevehetően visszatartotta. Kati meghallotta a halk nyögdécselést. „Mit csinálsz?”, kérdezte. Amikor Emma nem bírta tovább, hangosan kifújta a levegőt. „Próbálom eltüntetni.” Máté megkent egy szelet kenyeret. „Inkább egyél”, szólt rá. „Nem vagyok éhes.” Kati kétségbeesetten sandított Mátéra. „Enni kell. Hogy lesz így energiád?” Emma megrázta a fejét. Máté sóhajtott, és három szelet szalámit rakott Emma kenyerére, majd inkább a saját tányérjára tette azt. „Ha nem akar enni, nem kell”, jelentette ki, és meg akarta simítani a lánya karját, de inkább a vállára tette a kezét. „Mindjárt kihívjuk az orvost. Nyugodtan menj vissza a szobádba.” Emma szó nélkül kitolta a székét, és elindult az emeletre. Katinak úgy tűnt, kitágult Emma nyomában a tér.

„Most mi lesz?”, kérdezte fojtott hangon, amikor hallotta, hogy Emma becsukja maga mögött a szobája ajtaját. „Amit mondtam. Kihívjuk az orvost.” Kati meglepetten nézett a férjére. „Azt hittem, csak úgy mondtad. Mégis mihez kezdene ő ezzel?” Máté megvakarta a szemöldökét. Elcsigázottan vette észre, ahogyan egy hosszú, vastag szál a tányérjába hullik. Rányomta az ujjbegyét a szálra, és megnézte közelről, majd az asztalra tette, mintha bizonyíték lenne valamire, amit később még elő lehet venni. „Nincs jobb ötletem. Valahol el kell kezdeni.”

Kati felhívta az orvost, és olyan indokkal imádkozta át magukhoz, hogy kóros elváltozást észlelt magán a lánya, ami miatt nem hajlandó elhagyni a házat. Amikor az orvos megérkezett, egyenesen a két faluval odébb található településről, Emma az ágyán gubbasztott. Amint meghallotta a közeledő lépteket, és az orvos hangját, aki kissé bosszúsan kérdezte a szüleitől, hogy mégis mi lehet annyira rémisztő, ami miatt idáig el kellett buszoznia, a takarójába burkolózott. Az orvos kinyitotta az ajtót, végignézett a kupac takarón, ahol Emmát sejtette, és megállt a küszöbön. „Vérnyomás?”, kérdezte a szülőket. „Nem mértük. De gondolom, normális”, felelte Máté. „Láz?”, kérdezte ismét, belevágva Máté mondanivalójába. „Nincs”, felelte Kati. Az orvos bólintott. „Nem úgy néz ki, mint aki életveszélyben van.” Kati bepréselte magát az orvos és az ajtófélfa közé, hogy ne a hátának kelljen beszélnie. „Ilyet nem is mondtam, csak...”, kezdte feszengve, de az orvos megállította. „Mik a tünetek?” Kati kipillantott Mátéra, aki tanácstalanul megvonta a vállát, jelezve, hogy ő sem tudja, hogyan kellene úgy elmondani a dolgot, hogy az orvos ne gondolja őket hibbantnak.

„Nos, a bőre… olyan más. Olyan ragyogó.” Az orvos még mindig mozdulatlanul állt az ajtóban, de ahogy ezt meghallotta, apró ráncok jelentek meg az arcán. Figyelni kezdett. „Ragyogó?”, kérdezett vissza. „Fénylik”, vett Kati egy kis levegőt. „Szó szerint.” Az orvos közelebb lépett az ágyhoz, és leült rá. „Emma drága, mutasd az arcod, megnézném.” Emma megrázta a fejét a takaró alatt. „Muszáj lesz megmutatnod, mert addig nem megyek el innen, és akkor a végén még itt kell aludnom nálatok”, unszolta kedvesen. A lány hallgatott, az orvos türelmesen várt. „Emma, vedd le a takarót a fejedről”, szólt rá Máté. Lassan igazgatni kezdte magán a takarót, és egy lyukat formált az arca körül. Az orvos felvette a szemüvegét, kicsit jobbra, aztán balra dőlt, hogy mindkét irányból rálátása nyíljon a betege arcára, majd elővette a zseblámpáját, és bevilágított a lyukba. Kati és Máté az orvos háta mögé állt, és ismét be kellett látniuk, hogy a gyerekük riadt arca kitartóan világít a takaró sötétjében. „Ez csak egy sápadt gyermek, semmi több”, nézte Emmát, „bár hozzátartozik, hogy nem látok már valami jól. Makuladegenerációm van. Időskori vakság.” Kikapcsolta a lámpát, és visszarakta a bőrtáskájába.

„Azért jöjjenek el vérvételre csütörtökön, nem-e vérszegény”, tette hozzá, és a szülőkre nézett. „Még valami?” Katiék nem feleltek. „No, akkor jó volt látni, kisasszony. Tanulj ügyesen”, veregette meg a térdét, és azzal a lépcső felé vette az irányt. Katiék kikísérték, azonban mielőtt elköszöntek volna, Kati megállította. „Doktornő, csak egy kérdés még. Tényleg nem látott semmi különöset?” Az orvos megrázta fejét. „Semmit. Csak hogy kamaszodik”, majd megeresztett egy félmosolyt, „ez mondjuk maguknak biztosan fog még egy-két fejfájást okozni”.

Miután becsukódott mögötte az ajtó, Kati és Máté némán összenézett. Ízlelgették a szót. Kamasz. Kati libabőrös lett. Maga elé képzelte a saját, széles csípőjét, a lapos fenekét, és a pöttöm mellét, amin most apró, tűhegynyi dombok nőttek. Emmára gondolt, akinek ugyanilyen volt az alkata. Ha az orvosnak igaza volt, márpedig a lányuk valóban elkezdett elutasítóan viselkedni velük, ez a test tényleg elindult a felnőtté válás útján. Elkezdett tehát kérlelhetetlenül olyanná válni, mint amilyen az övé volt. Idegenkedett ettől a gondolattól.

Emma közben nem mozdult az ágyából. Összeszorította a szemét, és megpróbálta elképzelni, hogy a ragyogás visszahúzódik a bőre alá. De a fény nem volt hajlandó eltűnni. Megtapintotta a lábát, a karját, az arcát, és miközben a fény természetét igyekezett kitapasztalni, nemtetszéssel gondolt a bőrre, ami néhol túl feszesnek tűnt, a hegyes szőrszálakra, amik a lábán nőttek, és a mellre, amin szinte akadály nélkül siklott át a tenyere. Megpróbált úgy lélegezni, ahogyan a többi lány, legalábbis úgy, ahogyan a többi lány lélegzését képzelte, egyenes háttal, lassan, de mintha még a levegő is tovább szította volna a fényt.

Kati jelent meg az ajtóban. Leült az ágy szélére, és nem szólalt meg. Ez volt a legijesztőbb. Amikor az anyák hallgatnak, akkor már rég elfáradt bennük a józan ész. Emma kibújt a takaró alól, és egymásra néztek. Kati szemében nem volt harag, csak az a furcsa, fáradt félelem, amit Emma addig csak akkor látott, amikor elhagyta őt az állatkertben. Hasonlóan érezte magát, mint valaki, aki annyira elveszett, hogy soha nem találják már meg a szülei.

Kati megölelte a lányát, majd az ágyba húzta, és átkarolta. Emma elsírta magát, és szorosan visszaölelte. Amint a seszőke haj megcsiklandozta Kati orrát, összeszorult a gyomra: ilyen ölelést, ilyen őszinte gyermekit talán most kap utoljára a lányától. Először gondolt rá fiatal nőként, akit idegen kezek és tekintetek fognak érinteni, és akinek az alakja, ami végtére is az övé volt, innentől valamilyen lesz. Megnézte közelről a világító bőrt, és épp annyira tetszett neki, mint amennyire nem volt képes elfogadni. A szégyentől belefúrta a fejét Emma vállába.

Máté benézett az ajtón. Kedve lett volna odabújni melléjük, megölelni a lányát, de mostantól furcsa lett volna. A kamaszok teste, főleg ha fénylik, mindent eltaszító égitest. Lassan visszasétált a nappaliba, kilesett a függöny mögött. Esteledett. Mindezek után is létezett külvilág, és ez zavarta – a választási plakát a sarkon, a szembeszomszéd biciklis-muskátlis kerti dísze, az ágon himbálózó madáretető ugyanolyan unalmasnak és állandónak tűnt, mint máskor. A lánya viszont ellopta a napot odakintről, és Máté feszélyezve vette tudomásul, hogy többé nem tudja, hogyan kell megközelíteni őt.

Emma megvárta, míg az anyja elmegy, és csak akkor állt fel. A tükör előtt levetkőzött, lassan, mintha közönség figyelné. Nézte a testét. A fény nem volt egyenletes: a kulcscsontnál erősebbnek látszott, a hasán szelídebbnek. Meglepte, hogy a teste olyasvalamit tesz, aminek nem érti a természetét. Tenyerét végighúzta a karján, a vállán, ott, ahol a szülők sem érinthetik meg, és nem érzett semmit különöset – sem örömöt, sem undort –, csak egy tárgyilagos figyelmet, mintha egy rajzot tanulmányozna önmagáról.

Később visszaült az ágyra, és nem öltözött fel. A szülei odalent pusmogtak, a hangjuk kétségbeesettnek tűnt. Emma lefeküdt, és arra gondolt, hogy ez a test az övé. Nem érezte megnyugtatónak ezt a gondolatot, inkább elkerülhetetlennek. Aztán becsukta a szemét, és hagyta, hogy a fény tegye a dolgát.