Késik a vonat. Az a tizenöt perc már nem számít, csak a dohánybolt legyen nyitva a Nyugatinál. Egyre erősebbek a széllökések. Talán a klór- és vizeletszagot is lefújja rólam. A hajam beteríti az arcomat. Nem tudom összekötni, a kapucni alá rejtem. Bassza meg.
Egy ember kísérhette be. Én voltam az. Nem ismertük a protokollt, kérdésekre nem volt idő, ezért a folyosón hagytam mindent, vagyis azt az egy táskát, és beléptünk az ajtón. Éppen műszakváltás volt, leültettek minket középre, nappali, társalkodó, közös tér, vagy hogy is mondhatják. A tévében ment valami film, többen azt nézték, legalábbis meredten bámultak arra. Az asztalnál öten kártyáztak. Lesz itt program, mondtam. Ő arról beszélt, tudja, most is figyelnek minket, a hang megmondta neki, hogy valami készül. Sok ehhez hasonló történetét hallottam az elmúlt napokban, megint csak annyit tudtam mondani, hogy ez nem igaz. Csoszogó léptekkel közeledett egy alak, magas, vékony férfinak tűnt, mikor az arcom elé állt, kiderült, hogy nő. Megkérdezte, mikor érik a meggy, mert szüretre ott kell lennie. Nem tudom, feleltem, de szerintem ahhoz még túl hideg van.
Egyforma pizsamát viselt mindenki. A hálóingre sem lesz szükség, mondtam ki hangosan, kiveszem majd a táskából. Nem voltam benne biztos, hogy mindketten tudjuk, hol vagyunk. Nem voltam benne biztos, hogy ez baj. A tavaly karácsonyra kapott zöld pulóver volt rajta. Akkor éppen jó volt rá, most eltűnt alatta.
Lassan teltek a percek. Próbáltam nem meglátni a penészfoltokat a plafonon, nem hallani a távolról érkező hörgést és kiáltást, nem elképzelni, hogy nézhet ki a mosdó, milyen lesz az első éjszaka. Nem akartam kitalálni, kik voltak ezek az emberek, mielőtt idekerültek, és lesznek-e még olyanok valaha. Nem akartam tudni, mennyi a napi gyógyszeradag. Mozdulatlanul ültem. Aprókat lélegeztem, hogy minél kevesebb kórházi oxigén jusson a tüdőmbe. Ki akartam zárni a valóságot, de a zárt osztályon ülve nem tudtam, hogyan kell.
Melyik lesz, nézett ránk a pultba érkező új műszakos. Az idősebb szemüveges, felelték a többiek. Behívták, mentem vele. Életkor, súly, betegségek, jelenlegi panasz. Én kérdés nélkül is beszéltem, el akartam mondani mindent a történeteiről meg a hangokról. Bólogattak, de semmi sem került fel a kartonra. Elmegyünk átöltözni, mondta az egyik, és karon fogta. Nem teljesen értettem, mi történik, ezért próbáltam válaszokat kapni; nem tudják, meddig marad, fogkefén kívül más nem kell, bugyi sem, papucsot szabad, a telefonért kiröhögtek. És a kabát, kérdeztem, újra csak nevettek. Pedig elég hideg van már, hogy havazzon, mondogattam magamban. Kikísértek. A folyosóról egy rendelőbe hívtak minket, ott elmesélhettem mindent, amit tudok és fontos lehet. Apám rám is szólt, hogy túl gyorsan beszélek.
Az ajtó elé most már mindketten odaálltunk, a protokollt pár óra elteltével sem ismertük jobban. Megnyomtam a csengőt, arra értünk jöttek, a helyén van már, mondták, balra az utolsó előtti lesz. Bementünk a szobába, ott ült az ágyon, a párnákat rendezgette. A sötétben is kirajzolódtak a ráncok az arcán. Néztem az ágykeretnél lévő szíjakat, és reménykedtem, hogy ez nem olyan, mint az egyenpizsama, nem jár mindenkinek. Az ő csuklójára inkább aranyláncok illenek, régen több is volt rajta, a zálogházban kötöttek ki az elmúlt években. Elmondtam inkább, mit hozhattunk be, és mit nem, meg hogy minden rendben lesz. Több dolog nem jutott eszembe. Felnézett és azt mondta, zavarja, hogy a haja a szemébe lóg. Kivettem a gumit az enyémből, kötöttem neki egy nem túl szoros copfot. Jó lesz így, kérdeztem. Nem válaszolt.
Estére sem kapott több világítást az alagsor. Mire a földszintre értünk, a szemünk hozzászokott a szürkülethez. Az épületből kilépve felhúztuk a cipzárakat. Rágyújtottunk. Útközben apám arról beszélt, még mindig milyen sok a kátyú ezen a szakaszon, bezzeg a főtéren megint lesz valami új szobor, Pestről jönnek fontos emberek az avatásra. Bassza meg a kormány. A vasútállomáson kiszálltam. Baszd meg te, gondoltam magamban.
Mire befut a vonat, minden érdeklődő üzenetre válaszolok. Másolás, beillesztés, én is jól vagyok. A fülkében a kabátot magamon hagyom. Mozdulatlanul ülök hazáig. Én már nagyon várom, hogy havazzon.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
