Berta Ádám: Akiket nem

Nem halaszthatom tovább. Négy ebéd ára maradt a zsebemben, ez minden pénzem. A garzon bérleti díja év végéig kifizetve.

Felvettem a fekete öltönyömet, és elmentem az állásinterjúra. Két-három hónapja tartózkodtam az országban, a nyelvet jól beszéltem.

A létesítmény a város szélén volt, már ismertem, mert a külföldieknek havonta egyszer le kell pecsételtetniük a tartózkodási engedélyüket. Olyankor egy másik kapunál kellett sorba állni, jó százméternyire ettől a portától. A kapus, egy fiatal, egyenruhás férfi kérte az aláírásomat, adott egy csiptetős kártyát, útba igazított. Ahogy a megjelölt épület felé haladtam, dzsip húzott el mellettem, benne négy egyenruhás. Hasábforma, kétszintes betonépítmény, a földszinten kávéautomata. Lépcsőn fel az emeletre, a szobaszám gyorsan meglett. Időben érkeztem, leültem az ajtó előtti székek egyikére, vártam, hogy szólítsanak. A folyosón nem járt senki.

Pár perc múlva nyílt az ajtó, egy gépírónő betessékelt, aztán ment is a dolgára. Kettesben maradtam a helyiségben a váll-lapján csillagokat és csíkokat viselő férfival. Egyidős lehetett velem, vékony, magas, fekete hajú. Kezet nyújtott, hellyel kínált. Kimondta a vezetéknevemet.

– ... úr – mondta.

– Üdvözlöm.

– Átnéztem az önéletrajzát, fel van véve – folytatta. – Mikor tud kezdeni?

– Holnap – feleltem.

Kicsit megleptem magamat ezzel a határozottsággal.

– Egyenruhát fog hordani, a raktáros majd ad magának. Aláírja a szükséges papírokat, az irodája itt lesz ezen a folyosón. Alapvetően a magyarok beadványaival kell foglalkoznia, az elvárásokkal nyilván tisztában van.

A tiszt nem tűnt idegesnek, se nyugodtnak. Figyelmes volt a tekintete. Krákogott.

– Jó, akkor ezzel megvagyunk – mondta. – Kérdése van?

Csak annyi jutott eszembe, hogy mikor kapom meg az első fizetésemet, de úgy döntöttem, nem teszem fel.

Megráztam a fejemet.

– Viszontlátásra – mondtam. Hazamentem.

Aznap már nem csináltam semmit. A garzontól ötven méterre van egy sarki kocsma, ahová hetente többször is beültem. Ahogy jó idő lett, a járdára kirángatott asztalok egyikéhez telepedtem le. A pincérnő kérdés nélkül elém tett egy tálka olívabogyót, lassan rágcsáltam, a magokat egy szalvétára gyűjtöttem, a végén a szemeteshez ballagtam vele. Nem szóltam senkihez, hallgattam a helybeliek beszélgetésfoszlányait. Az utca nem volt túl forgalmas. Más magyar nem járt ide.

Amikor először beültem, elém tette a tálka olívát, aztán távozáskor nyilván mondhattam valamit, azonosította az akcentusomat. Másnap ugyanolyan tálkán pár vékony szelet magyar szalámit tett az asztalra. Kedvesen megköszöntem, később elárultam neki, jobban szeretem az olajbogyót.

Az állásinterjú napján is eszembe jutott, hogy lemegyek a sarki kocsmába. Sötétedéskor az ablakhoz léptem, ráláttam a kocsma bejáratára. Aztán csak hevertem az ágyon. Észre se vettem, mikor aludtam el.

Másnap vittem magammal egy nagy szatyrot, hogy beletegyem a fekete öltönyt és az inget. Munkakezdéskor újra kérték a portán az aláírásomat, újra átadták a csiptetőt, újra leültem a tiszt irodája előtti székek egyikére a folyosón. Jött a gépírónő, megmutatta az irodámat, szék és asztal állt benne, utóbbin stószban akták.

– Menjünk is – mondta, átkísért egy másik épületbe, ahol megkaptam az egyenruhát, a raktáros cipőt és zoknit is adott.

– Jöjjön vissza hétfőn – mondta. – Rendeltem váltást mindenből, addigra megjön. – Elmagyarázta, milyen gyakran kell beadnom a zubbonyt tisztítóba. – A tisztító a hátsó épületben van.

Bólintottam, visszamentem a kétszintes, hasábforma épületbe, amelynek emeletén az irodám volt. A gépírónő jött végig mellettem, keresztül az udvaron, fel a lépcsőn, aztán pár lépéssel az ajtóm előtt magamra hagyott. Úgy tűnt, mondani akar valamit, de nem szólt.

A folyosó végén találtam egy mosdót, átöltöztem az egyenruhába. A zoknit és a cipőt is átcseréltem, a civil gönceimet a szatyorba tömködtem.

Az irodámban résnyire megnyitottam az ablakot, az íróasztalhoz ültem. Magam elé vettem az első aktát. Nyolc oldalból állt.

Az állt az első lap tetején: Kocsis Tibor.

Kocsis Tibor négy évvel volt nálam fiatalabb, az adatok szerint január óta volt az országban.

Két helyen próbált dolgozni, de nem kapott munkavállalási engedélyt. A nyolcadik oldalon az utolsó rubrika a deportálás időpontja volt. Beírtam egy két héttel későbbi dátumot, és áttoltam az aktát az asztal túlfelére.

Jöhetett a következő, Fekete Zsolt. Az aktája nagyon hasonlított Kocsiséra. Nála is ugyanazt a dátumot írtam a nyolcadik oldalon található rubrikába.

Ebédidőben benézett hozzám a magas, fekete hajú tiszt.

– Van kedve lejönni? – kérdezte.

A kantinban ettünk. Huszonvalahány ember lehetett a teremben. Az étel egyszerű volt, de jó, savanykás szörpöt ittunk mellé.

– Bele fog rázódni – mondta a tiszt. – Délután négy előtt beadom a munkaszerződését.

A kantinban nem kellett fizetni. Étkezés után szótlanul mentünk vissza a hasábforma épülethez. A tiszt eltűnt az ajtaja mögött, én is az irodámba mentem. A folyosón nem járt senki, a gépírónőt se láttam.

Az íróasztalomon megjelent néhány újabb akta, szintén nyolcoldalasak. Az utolsó rubrikába mindegyiken azt a dátumot írtam, mint Kocsis és Fekete esetében.

Felmerült bennem, vannak-e, akiket nem kell deportálni. Arra gondoltam, az ő aktáik talán nem hozzám kerülnek. Egy személlyel nagyjából egy óra alatt végeztem. Az akták első héten a munkatempómmal körülbelül azonos ütemben érkeztek, aztán kezdtem lemaradni, egyes napokon negyven-ötven is jött. Mindig ebédszünetben tették az asztalomra, nem láttam, ki hozza. Hó vége felé volt egy-két kihagyás, napokig nem jött semmi, megcsappant az íróasztalomon tornyosuló irathalom, de sosem sikerült teljesen felzárkóznom.

Senki nem siettetett. A deportálás havonta két alkalommal zajlott, a tiszt bejött egy rövid hivatalos levéllel, amely a két dátumot tartalmazta.

Az első munkanap után kicsit fel voltam pörögve, a portáról kilépve nem hazafelé vettem az irányt. A főtéren egy darabig ültem egy padon, nyugat felől hosszú narancssárga csíkok szelték át a fák koronáját. Naplemente után gyalogoltam haza. Még életemben nem ültem be egyenruhában a sarki kocsmába. Eltűnődtem, a törzsvendégek vajon szóvá teszik-e. Arra jutottam, úgyis mindenki tisztában van vele, hogy dolgozni kezdtem a testületnél. Átöltöztem, lementem, rágcsáltam az olívát, amit a pincérnő elém tett. A viselkedésén nem éreztem változást, bár a fene tudja, már attól eléggé más volt a helyzet, hogy azon agyaltam, mit gondolnak rólam.

Aznap este már nem olvastam el a munkaszerződést, szombat délelőtt kerítettem rá sort. A viszonylag rövid szövegből kiderült, hogy próbaidőn vagyok. Nem tartalmazta a próbaidő hosszát, és semmit nem mondott a véglegesítésről. Július elején félhavi bért kaptam, aztán augusztustól minden elsején szépen rendben érkezett a fizetés, ezt is a tiszt hozta, együtt a deportálások időpontjáról tájékoztató hivatalos levéllel. Egyszerre nyolcvan embert lehetett visszaküldeni.

Azt kellett gondolnom, hogy más irodákban más nemzetiségű ügyintézők ugyanígy írják rá a deportálás időpontját honfitársaik aktáira, ahogy én ebben a helyiségben a magyarokéra, de a tisztet és a gépírónőt leszámítva soha nem találkoztam senkivel a folyosón. Zajokat se hallottam. Nagyjából tizenöt ajtó nyílt erre a folyosóra.

A kantinban mindennap kettesben ebédeltem a tiszttel, és többnyire ugyanaz a húsz-huszonöt ember ült a többi asztalnál, némelyiket megismertem arcról. Nem szóltunk egymáshoz, nem is köszöntünk. Délutánonként, a munkaidő végeztével mindig ugyanaz a fiatal állt a sorompó mellett. Mintha nem lett volna váltás. Egyszer hallani véltem, hogy akcentussal beszél a kapus, de nem volt alkalom rákérdezni.

Második héten, tehát június vége felé, még fizetésnap előtt eszembe jutott, hogy ebéd közben érdeklődöm a tisztnél a véglegesítésemről. Végül nem tettem. A tiszt társasága kellemes volt, egyszer-egyszer a családját is szóba hozta. Néha tudni akarta, mi a hétvégi programom. Elfogadta, hogy nincsenek barátaim.

– Megfelel így magának? – nézett rám.

Bólintottam.

Tovább szeletelte a húst a tányérján.

A kapus eleinte némán figyelte, hogy kilépek az utcára. Pár hét után udvariasan köszöngetni kezdett.

Nem fáradtam el az irodában, a teendők nem voltak megterhelők. Továbbra is ültem esténként a sarki kocsma előtt, a járdára kitett asztalnál, rágicsáltam az olívát. Ha valamin összesúgtak a törzsvendégek – pont úgy, mint amikor még nem munka után jártam ide, hanem lazsálás után... vagy mégse pont úgy? –, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy én vagyok a téma, az a tény a téma, hogy lepaktáltam a hatósággal. Mondani persze senki nem mondott konkrétan semmit. De nehezen szabadultam a gondolattól.

Eljött az október. Ebédről visszajövet akkor már három hete nem találtam új aktákat az íróasztalomon. Október negyedike, kedd. Előző nap kaptam meg a havi két deportálási dátumot, és borítékban a fizetésemet. Reggel, amikor beértem, résnyire nyitottam az ablakot. Hét akta hevert az asztalomon, ott voltak előző nap is – hetek óta ott voltak, ez volt az utolsó adag, ami megérkezett, valamikor szeptember derekán tették le láthatatlan kezek.

Ebédig néggyel végeztem, az utolsó rubrikába mindegyiken azt írtam: október 18.

Tizennyolcadikán fogják ezt a turnust visszaküldeni.

A kantinból visszatérve magam elé vettem a maradék háromból az elsőt. Egy óra alatt megvoltam vele. Nekikezdtem a másodiknak. Hűvöset éreztem, becsuktam az ablakot. Visszaültem. Kész lettem az aktával. Volt még idő délután négyig. Magam elé húztam az utolsót. Az én nevem állt rajta. Október 18., írtam az utolsó rubrikába.

Kopogtak. A tiszt volt. Kérdőn nézett rám.

– Nem akarok visszamenni – mondtam.

– Nem magán múlik, és nem is rajtam. Nézze a jó oldalát: legalább keresett egy kis pénzt, jól fog jönni. Holnaptól nem kell bejárnia, pihenje ki magát. Az egyenruháért majd küldök valakit a lakására.

Ahogy hátratoltam a széket, és felálltam, megveregette a vállam. Nyirkos volt a hátamon a zubbony. Lenyomta a kilincset, előreengedett, kitessékelt a folyosóra. Enyhén szédültem. A gépírónő, mintha csak véletlenül állna ott, egy tálcát nyomott a kezembe. Vákuumcsomagolt magyar szalámi volt. Meg akartam köszönni, de nem jött ki hang a torkomon. Le a lépcsőn, ki az udvarra a hasábforma épületből.

– Vigyázzon magára – nézett utánam a kapus, amikor kiértem az utcára.