„A zsarnokság nagy dolgokat alkot törvénytelenül, a szabadság pedig még csak meg sem erőlteti magát, hogy törvényesen legalább egészen kicsinyeket alkosson.” (Honoré de Balzac)
Ki nem állhatom azt, ahogy manapság idézni szokás. Ezt a rövid, állítólagosan lényegre törő formát, az igazság kiváló karcsúsító szerét, ami mellé gyakran a szerző portréját kölcsönözzük, még inkább hangsúlyozva a már egyenesen családias, bizonyosan szeretetteli belsőséges közösséget az alkotó és a kreálmánya között.
Az emberrel szembefutnak maga az ördög, Lucifer szavai az Ember tragédiájából, és mindössze annyi áll ott, hogy: Madách. Mintha csak azt mondanák Goethére, hogy maga Mefisztó, Byron egyenesen Káin, és hogy nem Lord Henry volt az, aki saját bevallása szerint mindennek ellen tudott állni, kivéve a kísértésnek, hanem maga Oscar Wilde szólal itt meg önmagáról E/1-ben.
Ki nem állhatom, amikor egy írót úgy idéznek, mintha csak nem egy gyakran általa is megvetett antihőse szájából hangoztak volna el azok a gondolatok, amiket most csak és kizárólag vele azonosítanak. Történetesen nem írhat egy író Hitlerről vagy Sztálinról egy könyvet, könnyen idézhető, hangzatos formákban a szájukba adva mindazt, amit sátáninak és megvetendőnek vél közös emberi természetünkben, anélkül hogy ne kockáztatná meg vele, hogy a szavak végérvényesen a nevéhez fűződnek majd, mintha csak ő dobta volna be egy könnyű csevely, egy népszerű talk show során, mint a totalitárius diktatúra létjogosultságát, a népirtás szükségszerűségét alátámasztó saját érveit? Mintha csak a szerencsétlen szerző meggyőződése volna mindaz, amit éppen azért tart bemutatandónak, hogy sose felejtsük el, mennyire is szemben áll mindazzal, ami számára jó és szép.
Hát hülye. Hát gondolt volna erre előbb. Írt volna a gumimacikról vagy ilyesmikről. Na de Hitlerről…
Regényt, fikciót e csonka formán egészen biztos nem volna szabad idézni – és őszintén szólva még csak nem is értem, miért történik ez így.
Amikor például filmes idézetekkel találkozom, akkor a film címe szokott ott lenni, esetleg a karakteré, aki mondta, és a film címe. Mondjuk a rendező neve is, de csak másodlagosan, a film viszonylatában, mint annak alkotója. Forgatókönyvíró nevével filmes idézetnél még sosem találkoztam. Azzal meg pláne nem, hogy csak és kizárólag az idézet legyen ott, és a forgatókönyvíró neve, meg egy kép erről a bizonyos íróról.
Persze ez is változóban van. Az utóbbi időben mind gyakrabban találkozom azzal, hogy mondjuk Az utolsó cserkész emblematikus kirohanásainál Bruce Willis neve szerepel. De valahogy ez akkor is más. Az emberek józan többsége ugyanis tisztában van vele, hogy nem egy párkapcsolati terapeuták számára oktatási céllal rögzített, csak és kizárólag hiteles eredeti rejtett kamerás felvételeket tartalmazó dokumentumfilmet néz egy a hétköznapjait élő családról, amely a felvételeket készítők szándékától teljesen függetlenül egy bűnügybe keveredik. Szerencsés véletlen a férj sajátos szóhasználata, a megcsalás ténye, akárcsak a hópárduc feltűnése a Himalája lejtőin. A kitartás győzelme a kreativitás felett.
Mégis mit véthet a költő, a regény és színműíró, hogy a nagyközönség szemében minden szava feltétel nélküli önvallomás: az, amit gondol, és az, ahogy a világról gondolkodik, míg a filmekben elhangzó párbeszédek, kihangosított gondolatok továbbra is megmaradnak a film valóságának, a film teremtette világ keretei között?
Ez nem fair. Még akkor se, ha van igazságtartalma. Az ember tragédiájában megszólal az Isten, Ádám, Éva, Lucifer – és valóban mindenki szavát Madách Imre jegyezte le, ténylegesen az ő fejéből pattantak ki, hiszen mégsem egy Bibliát vagy egy Koránt tartunk a kezünkben.
És még az is benne lehet a pakliban, hogy Madách kicsit mindegyikkel egyet is ért – de azért legtöbbet idézni mégis melyik szereplőt szokás? Az Úrtól csupán annyit, hogy „mondottam, ember…”, no és Lucifertől?
Miből gondoljuk azt, hogy csupán mert Lord Henry paradoxonjai a legnépszerűbb sorok a Dorian Grayből, mindjárt azok fedik fel legjobban Oscar Wilde személyét, azokban fejeződik ki legjobban ő maga?
Hogy nem is állítunk ilyesmit, amikor idézünk egy írót? Hát, nem tudom.
Sokszor az idézetek önigazolások. A saját gondolataink alátámasztása: ez a nagy ember is így gondolta! Nézd, Jókai ugyanazt fogalmazta meg a nemzetről, mint én magam! Szuper, csakhogy nem biztos, hogy éppen a parlamentben felszólaló Jókait idézzük, vagy egy olyan vezércikkét, amivel – akkor és abban a pillanatban legalábbis – közösséget is vállalt, ami szíve szerint való igazság volt. Valami, ami az önazonosságának, identitásának szerves, bevallott, általa is ismert és hangoztatott része.
Az írók ráadásul nagyon faramuci helyzeteket képesek teremteni. Egyes szereplők például jellemfejlődésen eshetnek át. Az egyik fejezetben még ezt gondolja, a másikban már a szöges ellentétét. De mindkettőt szép aforizmaként tálalták elénk.
Aztán ott vannak az ilyen Ádám-félék is, akik Keplerek és Dantonok bőrébe bújnak: na akkor most kié a szó? A Dantont álmodó Kepleré, a Keplerbe bújt Ádámé vagy e nehéz kérdést elénk állító Madáché?
No de mégis mi a nyavalyáért magától értetődő, hogy ezt műveljük az írókkal? Vannak sejtéseim. Az egyik ok e gyakorlat mögött talán, hogy szívesen idézünk személyes lírát, gondolati esszét, önéletíró, énregényes szerzőket, ahogy szívesen idézünk filozófusokat, olyan gondolkodókat, akik – legalábbis így gondoljuk ezt is – a maguk igazságait és véleményeit vetették papírra.
És ezek a dolgok összemosódnak. Hiszen aki idézetet oszt meg, az nem feltétlenül olvas. Elmúltak már azok az idők, hogy az ember egy könyvben ráakad egy sorra, aláhúzza, hogy a diák füzete első oldalára írja azt, ami a nyári szünetben megragadta egy könyvben.
Idézeteket idézünk, nem regényeket.
Annak, aki olvasta Az ember tragédiáját, még élhet a fejében, hogy ki próbál rávenni arra kit, hogy minden csupán nézőpont kérdése. Másoknak aligha.
Nem hiszem, hogy egy az egyhez az aránya azoknak, akik olvasva a Dorian Grayt tisztában vannak vele, hogy nemcsak magát, de még tulajdon szavait se veszi komolyan az a bizonyos Lord Henry, aki szájából elhangzott, hogy mindennek ellen tud állni, kivéve a kísértésnek, és azok, akik olyan gyakran idézik e mondatot Oscar Wilde-ot emlegetve. Ha ugyan emlegetve.
*
Balzac Szamárbőrének főhőse egy elvarázsolt lakomán találja magát, ahol a kor valamennyi eszméje, a legmagasabb intellektuális és vagyoni fertő kap helyet az asztalnál. Ahol karikaturisták, költők, írók, politikai érdekeket olcsón kiszolgáló elvtelen újságírók, rablógyilkosságból meggazdagodott műpártoló mecénások, bankárok és sajtómogulok válogatott színész- és kéjnők társaságában, tokajit szürcsölgetve tárják elénk a leghaladóbb állameszméket éppúgy, mint Balzac korának életeszméit és uralkodó világképeit.
„Becsukni vagy kinyitni egy ajtót nem egy és ugyanaz a mozdulat-e?”
– teszi fel a kérdést… Balzac?
„Becsukni vagy kinyitni egy ajtót nem egy és ugyanaz a mozdulat-e?”
– de azért szerinted se ugyanaz egy csukott vagy egy nyitott ajtó, ugye?
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
