Juhász Tibor: Zavarok

Rafael kézi töltőgéppel cigarettákat készít, egy műanyag ételhordóba gyűjti őket.

– Hol van már ez az asszony!

Úgy volt, hogy ma itthon lesz a felesége, Marika is, és végre megcsinálhatom velük az interjút. A telefonom már ott hever az ételhordónál, megy a hangfelvétel. Félek, hogy a cigitöltő csattogása elnyomja a szavainkat. Biztos, hogy a gyerekzsivaj is behallatszik az udvarról.

– Azért feltehetek pár kérdést?

Nem válaszol rögtön.

– Így is, hogy nincs itthon az asszony?

– Csak néhány kérdésről lenne szó.

– Máskor nem lehet? Most ideges vagyok. – Elhallgat, elkészít egy szálat, majd folytatja. – Sok bűnöző lakik erre, és az asszony nélkül nem hagyhatom itthon a gyerekeket. Itt már mindenkihez betörtek.

– Hozzátok is?

– Hozzánk nem. Nálunk mindig van itthon valaki.

Az első találkozó Rafael fogfájása miatt hiúsult meg, a másodikat Marika zárta rövidre azzal, hogy egyszer csak felállt, kiment az udvarra a gyerekekhez, és nem jött vissza. A mai alkalom sem lesz sokkal hosszabb, Rafael az imént közölte, hogy sajnálja, de a munka előtt muszáj egy „hivatalos ügyben” Hernádkakra utaznia. Dél körül indulnia kell.

Motyog. Feszült vagyok én is.

– Tudnád egy kicsit hangosabban mondani? Tudod, a felvétel miatt.

– Azt mondtam, hogy akkor kérdezzé’!

Előveszem a tollat és a jegyzetfüzetet. A plafonról csüngő izzó fénye túl gyenge, alig tudom kibetűzni a saját írásomat.

– Ott hagytuk abba a múlt héten, hogy sosem bírtad az éjszakázást, most mégis éjjeliőrként dolgozol egy autótelepen, a város másik végében, ahol az esti műszak tizenhét órakor kezdődik. A kávé marja a gyomrodat, az energiaitaltól túl gyorsan ver a szíved, így cigivel tartod magad ébren. Viccesen mondtad, hogy más pörköltet visz munkába krumplipürével, te meg cigit hordasz magaddal egy ételhordóban. Ezen nevettünk. Azt is mondtad, hogy mielőtt ideköltöztél, hajléktalan voltál, és amikor szükséged lett volna rá, senki nem nyújtott neked segítő kezet.

– Mi a faszom az, hogy senki nem nyújtott nekem segítő kezet? Én nem mondtam ilyet!

Rafael rágyújt, de az öngyújtó sem világítja meg teljesen az arcát. Újra átfutom a szöveget.

– Akkor valamit félreértettem, ne haragudj.

Ezt mondom, pedig otthon többször visszahallgattam a beszélgetést, és jegyzeteltem is. Akkor is gondoskodhattam volna a hangfelvételről, amikor megismerkedtünk. November elején önkéntesként jártam a környéket, hogy feltérképezzem, hol van szükség meleg ruhára és tüzelőre. Rafael épp az udvaron álldogált. Megszólítottam, beszélgetni kezdtünk, így derült ki, hogy tavaly még hajléktalan volt. Februártól lakik ebben az ablak nélküli, zártkerti helyiségben Marikával és a gyerekeivel.

– Elmesélnéd még egyszer, hány hónapot éltél az utcán, mielőtt lyukósi lettél?

Türelmetlenül kifújja a füstöt.

Felém fújja, mintha az arcomra célozna.

– Négyet. Nem, nem, várjál, inkább fél évet, igen, fél évet biztosan. Mert júniusban kerültem ki, amikor végleg elváltam az első feleségemtől. Októberre meg állandó helyem lett a szállón. Néha korábban is sikerült bent aludni, de azt nem szerettem az ágyi poloskák miatt. Ha az ágyi poloskák egyszer elkezdenek harapdosni, utána már örökké viszketsz.

– Akkor Marika nem az első feleséged?

– Persze, hogy nem.

– Pedig én azt hittem.

– Miből hitted? – Kinevet.

– Eddig nem beszéltél az elsőről.

Feláll, odahajol a kiskályhához.

– Mit beszéljek róla, undorító egy nő az. Az lett volna jó, ha egyedül Marika van az életemben. Csak hát túl későn ismertem meg. Túl voltam akkor már egy csomó megrázkódtatáson. Azoknak is ő az oka, ő rázkódtatott meg, az első feleségem, a Gizi. Lefogadom, hogy mostanra csak két késztetés maradt benne. Az egyik ahhoz kell, hogy inni akarjon, a másik meg ahhoz, hogy igyon. Ráadásul skizofréniás elmebaja is van neki, hát gondolhatod, milyen, ha arra ráiszik.

Hirtelen mintha jókedve lenne. Szótlan, ideges az egyik pillanatban, beszédes, önfeledt a másikban. Nem értem.

– A szállón mindenki ivott. És loptak is. Egyszer az egyik fiatal hajlékony, valami Roni, nem emlékszem már a nevére, összeveszett egy másik hajlékonnyal, a Balog Kárásszal. Pár száz forintért egymásnak estek. És aztán derült ki, hogy a Roni szétverte a Balog Kárász fejét egy féltéglával valahol a Vasgyárban.

Talán Rafaelből is a félelem beszél. Itt sokan tartanak tőlem. Azt hiszik, ha nem mesélnek nekem az életükről, nem fog nekik több adományt adni az egyesület.

Ahogy kinyitja a kiskályha ajtaját, füst csap ki a tűztérből.

– Hajlékony?

Gallyakat tuszkol be, behajítja a csikket. Nincs meleg, mégis fülledt az idő, talán mert nincsenek ablakok. Gyümölcstárolóként vagy présházként lehet bejegyezve az épület. Ideírom, hogy utána kellene járni ennek is. Ő közben kihúzza magát:

– Így nevezik a hajléktalanokat a szállón. És én ilyenek közé nem akartam tartozni. Ha tehettem, a vonatállomáson aludtam. Kukáztam, turkáltam a szemétben. Nem túlzok, akkoriban a mocsokból éltem. Azt ettem, ami volt, ha meg lehetett enni, ha nem. És közben kerestem a kapcsolatot a gyerekeimmel. Mert tudtam, hogy a Gizi minden, csak nem beszámítható. Akkor már el voltunk válva, de a gyerekek nála maradtak, mert nekem nem volt hová mennem. Aztán csak segítettek rajtam az anyósomék, akikkel egyébként utáltuk egymást. Visszaköltözhettem hozzájuk, a Gizihez addig, amíg nem találok magamnak rendes munkát. Ezért nem mondhattam olyat, hogy senki nem segített, érted? Segítettek rajtam, és ezt nem szabad tőlük eltagadni. Amúgy szerintem csak azért fogadtak vissza, mert nem bírtak a gyerekekkel. Nekik nem fogadtak szót, csak nekem. És most már Marikát is elfogadják rendes anyjuknak. Rá is hallgatnak. Hallod, milyen szépen eljátszanak? Mások ütik-verik egymást, de ők nem. Ők csak nevetnek. Pedig nem volt könnyű nekik sem az az időszak.

– Akkoriban ismerkedtél meg Marikával?

Leül. A telefonjáért nyúl, és most olyan közel emeli a szeméhez, hogy elfehéredik az arca. Sokáig nézi a képernyőt. Tudom, hogy ideges, de nem számítok rá, hogy ennyire remegni fog a hangja:

– Már itthon kéne lennie.

– Miért nem hívod fel?

Az asztalra dobja a telefont, kicsit arrébb löki vele az ételhordót. Az ő kijelzője is törött, akárcsak az enyém. Megint rágyújt, és folytatja a cigitöltést.

– Az anyósommal meg az apósommal soha nem volt jó kapcsolatom, és mi náluk laktunk, ugye, a Gizivel. Az anyósom a felelős azért, mert a lánya megbolondult. Egész nap feküdt, tévézett, cigizett az ágyban. Depressziós, azt mondta magáról, de igaziból csak egy elkényeztetett picsa. Jól bánt vele az ura túlságosan is, a tenyerén hordozta, az volt a baj. Az apósommal nem lehetett beszélni, az annyira papucs. Engem az se szeretett, még a baltát is belém akarta vágni, amikor szóvá tettem, hogy a feleségem nehogy már az ő szaros gatyáját is kimossa! Mert a Gizi főzött-mosott rájuk, takarított utánuk, ő vezette az egész háztartást. És ezt a szülei el is várták tőle. Nem engedték dolgozni menni, otthon kellett robotolnia. Érted? Csicskáztatták őt, engem is csicskáztatni akartak.

És jó darabig megint nem szól. A pokróccal fedett bejárati ajtótól jobbra haladva még egyszer végignézek a helyiségen. Kiskályha, gallyfa, konyha- meg ruhásszekrényként szolgáló bútor, kartondobozok, amelyekben gyerekruhákat, játékokat tartanak, majd a fekhelyek. És a két szék, amelyeken ülünk. Ha bejönne valamelyik gyerek vagy hazaérne Marika, ott foglalhatna helyet, ahol aludni szokott, vagy a földön. Megakad a szemem az ételhordón, aztán a mobilkijelzők repedésein, a repedésekre hullott dohányszemcséken. Ezek Rafael kezéből estek ki. Sok dohányt szór szét.

Mostanra megszoktam a gyerekzsivajt, de a töltőgép csattogása egyre jobban zavar.

– Elromlott a szemem az utcán. Szemüveg kéne, de az előző eltört, és nincs pénzünk másikra. És szerintem van valami a tüdőmben is. Meg néha csalánkiütések jelennek meg rajtam. Vannak piros foltok is, az ágyipoloskákra emlékeztetnek. Van egy nagy seb a sípcsontomon, ami mindig begennyesedik, bedagad, valamibe felakadtam, nem tudom, mibe, csak azt láttam, hogy minden csupa vér. Részeg voltam, és elkerültem a kórházat. Pedig az kellett volna nekem, kórház. Ott rendbe hoztak volna annyira, hogy jobban nézzen ki a külsőm, és nagyobb eséllyel kaptam volna munkát. Tudom, mert a Bélával is így volt.

– Kivel?

– A Rácz Bélával, akit a szállón ismertem meg. Összetörte magát, és olyan jól nézett ki, amikor felépült, hogy az nem igaz. Nem tudom, mi lehet vele. Mióta sikerült elhozni a gyerekeket, a Giziről se tudok semmit.

Befejezi a cigitöltést, az ételhordóért nyúl, de túl gyorsak a mozdulatai. Meglöki, az a földre esik, a szálak szétgurulnak, ő felkiált:

– A kurva életbe már!

Letérdel, hogy felszedje őket.

– Miért nem csörgeted meg Marikát? Biztos megnyugodnál, ha hallanád, hogy minden rendben.

– Alig van már pénz a kártyámon – mormolja.

– Akkor hívd az enyémről, én ingyen beszélek.

Felkapom a készüléket, lesöpröm róla a dohányt, megnyomom az oldalsó gombot, a kijelző kivilágosodik, és én, ahogy szoktam, gyorsan, de a repedések miatt vigyázva, végigsimítok rajta. Egyből a Messengerben találom magam. 💕😍FELESÉGEMSZERELMEM💖💞💞 Pár perccel ezelőtt ezt írta: „ottvan meg az a hujefasz”.

A torkomban érzem, hogy felgyorsult a szívverésem.

Rafael szerencsére nem veszi észre, hogy összekevertem a telefonokat. Amíg ő a cigikkel foglalkozik, kicserélem a készüléket.

Most tűnik fel, hogy a padló csikkekkel van tele. Kicsivel arrébb tejfölösdoboz és használt papír zsebkendő. Kíváncsi vagyok, mit válaszolna Rafael, ha a hernádkaki utazásról kérdezném. Vajon az az ember, aki néhány perccel azelőtt még arról beszélt, hogy milyen volt a szemétben turkálni és a mocsokból élni, megsértődne-e, ha odatérdelnék mellé?

A szövegben majd arra is ki kell térnem, írom, hogy az ő készülékén nincs beállítva a képernyőzár. Különben nem lesz érthető, hogyan láthattam meg Marika üzenetét.