Zeck Julianna: Majdan Laci felesége

Villamoson ülök. Délelőtt fél tizenegy. Ilyenkor csak a szabadúszók, az anyák és a nyugdíjasok utaznak. Kettő pipa. Kifelé nézek az ablakon. Az arcok homályosak, egybefolynak a háttérrel, vagy eltakarja őket a napszemüveg. Bújócskázás a napfényben. Csak nehogy felfedezzek egy ismerőst, az olyan kínos, de ha mégis, inkább elfordítom a fejem, hátha nem ismernek fel, és megúszhatom a „hogyvagyjólkösziéste” típusú találkozásokat.

A villamosmegállóban áll. Egyáltalán nem hasonlít egykori önmagára, mégis felismerem. Biztos azért, mert nincs rajta napszemüveg. Öntudatlanul a sajátomhoz kapok, de hál' istennek rajtam van, inkognitóban vagyok. Elmegy mellettem, úgy tűnik, megúszom, de váratlanul visszafordul, köszön, és kedvesen azt mondja, hogy alig ismert meg így napszemüvegben. Tény, hogy a villamoson sem veszem le soha. Amikor utazom, antiszociális vagyok. Leül. Velem szemben. Mosolyog. Nem változtál semmit, mondja, és közben az arcomat fürkészi, nincs-e rajta valamilyen beavatkozás nyoma. Feltöltött száj, ráncfelvarrás, ilyesmi. A szemem alatti ráncoknál megpihen a tekintete, és elmosolyodik. Mi az, kérdezem. Semmi, csak rég nem láttalak, istenien nézel ki. Hány éves is vagy, kérdezi. Gondolom, ugyanannyi, mint te, negyvenhárom. Nem látszik rajtad, mondja. Persze tudtam, hogy ezt fogja mondani. Nem vitatkozom. Látom, hogy látja a szarkalábakat. Kihúzza magát, kidomborodnak a mellei. Nem emlékszem ekkorákra, de akkor még csak gimnazisták voltunk. Megcsináltatta, és most büszkélkedik vele. Nekem húzza ki magát. Te is jól nézel ki, mondom, bár nagyon nehezen jön ki a számon, meg is bánom azonnal. Elmosolyodik és megköszöni, de nem tudja rendesen széthúzni a száját, inkább csak a szeme mosolyog. Hogy vagytok, kérdezi. Ezek szerint tudja, hogy családom van. Én viszont nem tudok róla semmit. Jól, köszönöm. Nem akarok beszélgetni, valamiért nagyon nyomasztó ez a találkozás. És te, kérdezem udvariasan, de egyáltalán nem érdekel, mi van vele. Legszívesebben leszállnék. Jól, válaszolja, és kinéz az ablakon. Így legalább rendesen meg tudom nézni az arcát. Egyáltalán nem hasonlít önmagára. Tutira lefaragtatott az orrából és az arccsontjából is egy keveset. A haja platinaszőke, a szája eláll a fejétől, mintha ragasztva lenne, a mellei hatalmasak. Nem tudom levenni róla a szemem. Hagyja, hogy nézzem. Meg se rezdül. Úgy ül ott, mint egy kőszobor. A térdei összecsukva, az ölében a ridikült tartja. A ruha a testére tapad, nincs rajta egy deka fölösleg sem. A kezén okosóra, de valami nagyon drága cucc lehet. A táskája Michael Kors. Mindig meg akartam nézni magamnak egy ilyen nőt, most meg itt ül előttem, és még ráadásul ismerem is. Nem kérdezhetem meg tőle, hogy miért akar úgy kinézni, mint egy gumibaba, és hogy miért jó, hogy elveszítette a mimikai ráncait. Nem kérdezhetem meg, hogy ki vagy mi kényszerítette erre, hogy megérte-e, és hogy mi lesz vele, ha majd a szövetek elgyengülnek, és nem fogják tudni tartani a melle súlyát. Elmegy majd egy helyreállító műtétre, aztán egy másikra, és megint egy másikra? A plasztikai sebész meg röhög a markába. Persze nem tudhatom, mert lehet, hogy balesete volt, vagy mellrákja, azért kellett a műtét, de hogy ráfüggött, az biztos. Visszafordul. Összeakad a tekintetünk. Vajon ő melyik délelőttös kategóriába tartozik? A boldogtalan, kitartott feleségekről meg is feledkeztem, csak azok biztos, hogy nem villamossal közlekednek, legalábbis ezt képzelem. Lesütöm a szemem, nem akarom, hogy bármit is kiolvasson a tekintetemből. Eldöntöm, hogy a következőnél leszállok. Elmondom, mennyire örülök, hogy láttam, még integetek is egyet az ajtóból, mielőtt leszállok, aztán végre szabad leszek, de sajnos megelőz. Szeretnélek meghívni egy kávéra vagy egy italra, van kedved, kérdezi. Nincs kedvem, egyáltalán, de képtelen vagyok nemet mondani. A hangja viszont semmit sem változott, csak teltebb lett, és valahogy búgóbb. Most jut eszembe, hogy színésznő akart lenni, vagy az is, nem tudom, nem járok színházba, magyar filmeket is csak elvétve nézek. Persze, szívesen, mondom, és megkérdezem, hogy hova üljünk be. Azt mondja, ismer egy vegán éttermet a Batthyány téren, és akkor már be is kaphatnánk valamit. Erre azért felvillanyozódom, mert nem eszem sem húst, sem tejtermékeket. Máris szimpatikusabb egy kicsit, és végre van valami kapcsolódási pont.

Lassan csoszogok mellette, legszívesebben visszafordulnék. Már akkor elítéltem, amikor még csak a megállóban állt. Eldöntöttem, hogy akármit mond, fix, hogy én nem szabattam volna így át magam, és hiába próbálja majd megmagyarázni, hogy miért jutott idáig, én akkor is jobban fogom tudni, hogy mit kellett volna másképp csinálnia, hogy mikor kellett volna kilépnie a bántalmazó kapcsolatából, vagy mit kellett volna mondania az anyjának és az osztálytársainak, amikor a kis melle miatt csúfolták. Eszembe jut, hogy én is köztük voltam, én is csúfoltam, és semmi kedvem végighallgatni, hogy beolvas nekem.

Örülök, hogy összefutottunk, mondja kedvesen, és megérinti a karomat. Kellemes, nem húzom el, még el is mosolyodom. Vegán vagy, kérdem, de biztos vagyok benne, hogy nem az. Nem nézem ki belőle, hogy az állatok jogai miatt képes lenne lemondani a húsról és jó pár kozmetikumról vagy egy ajándékba kapott szőrmekabátról. Nem csalódom, nem az, csak szereti a vegán kaják ízét, viszont glutént nem eszik, persze annak semmi köze a vegánsághoz. Megosztom vele, hogy négy évig növényi étrenden éltem, de csak egészségügyi okok miatt, mert miután kiderült, hogy méhnyakrákom van és megműtöttek, életmódot váltottam. Ezt is minek mondtam el, de hátha ő is felbátorodik, és elmondja, hogy ilyen vagy ehhez hasonló okokból volt kénytelen sebészkés alá feküdni, és akkor végre megnyugodhatnék, és nem kellene elítélnem az átplasztikáztatott teste miatt, de csak annyit mond, hogy jaj, szegény. Erre nem számítottam. Derüljön már ki valami háttérben húzódó trauma, érzelmi elhanyagolás vagy bármi, ami megokolhatná, hogy miért kellett szexuális tárggyá operáltatnia magát.

Van egy szabad asztal. Leülünk. Keresztbe teszi a lábát, a táskáját a szék támlájára akasztja. Izmos a karja, tónusos. Nekem sosem lesz ilyen, hiába jógázom tizenöt éve. Bent kell rendelni, mondja egy nő. Mégsem fog meghívni, mindegy, egy vegán ebéd azért belefér. Legalább jól megvizsgálhatom a fenekét, amikor feláll. Kerek és izmos. Az enyém meg szülés óta mintha egyre laposabb lenne. Kecses a mozgása, viszont oldalról kicsit fura a melle, látni vélem az implantátum szegélyét, de biztos csak képzelődöm. Visszajön, én következem, most ő fog kielemezni, de amikor kacéran hátrapillantok, hogy csekkoljam, éppen telefonál, és egy füzetbe jegyzetel valamit. Hamburgert rendelek, limonádét kérek hozzá, és szemezek egy csokis süteménnyel is. Megveszem mindet. Ő lassan, megfontoltan eszik, én zabálok. Leeszem a rúzsomat, és tudom, hogy a szám színtelen és fakó. Bezzeg az övé még mindig fényes és piros. Mondom, hogy egy pillanat, csak bemegyek a mosdóba. Titokban magammal viszem a rúzsomat is a tenyerembe rejtve. Mire visszajövök, már megette a spenótos krumpliját, és belekezdett a süteménybe. Te színésznőnek készültél, igaz, kérdezem. Meglepődve néz rám, mondja, hogy igen, és tovább eszik. Kezdek türelmetlen lenni, arra számítottam, hogy coming outolni fog, erre vidáman tömi magába a vegán krémest. Végül nem felvételiztem, mert megismerkedtem Lacival, pár hónapra rá összeházasodtunk, elmentünk egy hosszabb nászútra, aztán meg már nem is érdekelt az egész, mondja. A Laci egyébként húsz évvel idősebb, mint én, és politikus. Nem ismered, kérdezi. Még nem mondtad a nevét, mondom. Ne haragudj, csak mindenki tudja, hogy ha azt mondom, hogy a Laci és politikus, akkor az a Majdan Laci. Ja, igen, tudom. Sajnos tudom, de ezt nem mondom neki. Kitartott feleség pipa. Most lesz a házassági évfordulónk, és gondoltam, meglepem egy gömbölyű popsival, mondja huncutul nevetve. Na végre valami, helyben vagyunk. Ó, mondom, az jó. Egyáltalán nem tűnik boldogtalannak, pedig jó lett volna sajnálni egy kicsit. A mellemet meg a tavalyira csináltattam, imádja, mondja. Aha, mondom. Ti hogy vagytok a férjeddel, kérdezi. Jól, köszönöm, és örülök, hogy itt befejezem, és nem mondok többet. Annyit azért megemlítek, hogy van egy kislányunk, mert biztos vagyok benne, hogy neki nincs, és így talán fölénybe kerülhetek. Ó, mondja, nekünk kettő van, két fiú, hangsúlyozza ki. Az egyik még kamasz, és kacsint hozzá, a másik Amerikában jár egyetemre. Azta, mondom, nem gondoltam volna, hogy vannak gyerekeid. Hoppá, ez most kicsúszott, meg is lepődik, és miközben egy szalvétával letörli az ajkáról a sárga krémet, megkérdezi, hogy miért nem. Szóval ide akart kilyukadni. Nem rossz, sőt, ügyes. Nem úgy nézel ki, mondom, de ezzel nem elégszik meg, továbbra is várakozva néz rám. Hallgatok, eszem a csokis sütit, aztán megkérdezem, hogy miért hívott el beszélgetni. Vállat von, nevet, aztán azt mondja, hogy úgy látta, nem vagyok valami jól, gondolta, hátha fel tud vidítani. Pedig jól vagyok, mondom, és közben nem hiszem el, hogy erre lyukadunk ki. Ő egyébként pszichiáter mondja, időközben elvégezte, és van egy jól menő praxisa. Észreveszi, ha valaki bajban van. Egyre dühösebb leszek, mert nehogy már velem legyen a baj, és nem vele, aki képtelen megöregedni, és viaszbábuvá faragtatja magát a plasztikai sebészekkel. Neked sem ártana egy laza ráncfelvarrás, és valamit a melleiddel is kezdeni kellene, mert kicsit meg vannak ereszkedve, mondja. Kösz, nem, mondom. Pedig szerinte nem ártana. Magabiztosabb lennék, és biztos, hogy a férjem is örülne, ha nem frusztrálódnék ennyire a kinézetemen. Megfojtom. Te meg, remélem, egyszer meg tudsz majd békélni az öregedéssel, és nem fogod addig plasztikáztatni magad, amíg szétesik az arcod, és egy torz banya lesz belőled. Ne izgulj miattam, képben vagyok, mondja, és rám mosolyog. Akkor ezek szerint ezt is kimondtam. Annyira szerettem volna, ha megsértődik. Csak az nyugtat, hogy egyszer úgyis szétmállik az arca, és le fog lógni a csöcse. Persze tudom, hogy csak csalódott vagyok, mert nem egy lelki roncs bújik meg a maszk mögött, hanem egy kiegyensúlyozott, laza nő, aki leszarja, hogy mit gondolnak róla. Mennem kell, mondom, és felállok, de még egy pillanatig nem mozdulok, hátha mégis zokogásban tör ki, és bevallja, hogy boldogtalan, vagy hogy veri a férje, és a két gyerekről is hazudott, de ő készségesen feláll és átölel. Hozzám érnek a mellei.

Visszaülök a villamosra, elmegyek a kedvenc kávézómig. Ismerős, barátságos közeg. Őszülő hajak, ráncos arcok, lógó mellek, domború hasak, integető izmok sokasága. Megnyugszom, és végre leveszem a napszemüvegemet is.