Két író segít megérteni a világot: meglátják a jelenben azt, ami a múltra emlékezteti őket

Egyre inkább úgy tűnik, a világ dolgaiban való tájékozottság és a mentális egészség nehezen egyeztethető össze. Az ember vagy visszamegy fikuszba, szigorú hírdiétát tart, vállalva, hogy elmegy mellette a világ, és egyszer csak ott ébred egy szakadék peremén. Vagy lelkiismeretesen begyűjti és feldolgozza az információkat, együtt él az ezzel járó stresszel, és akkor a végén esetleg ugyanannak a szakadéknak a peremén áll, csak legfeljebb tudja, miért.

Az biztos, hogy a társadalomtudományi könyvek egy nem elhanyagolható szelete kifejezetten azzal foglalkozik, miért olyan a világ, amilyen. Politológusok, történészek, szociológusok elmélkednek populizmusról, geopolitikai törésvonalakról, proxiháborúkról, a demokrácia válságáról és a tények devalválódásáról. A laikus szimpatizáns meg tisztes távolból nézi az egész párbeszédet, és bízik benne, hogy az okosok előbb-utóbb kisütnek valamit és megmentik a világot helyette. Ugyanakkor kérdéses, hogy van-e annak értelme, ha egy szűk elit érti a világgal kapcsolatos problémákat, de képtelen azokat érthető formában közvetíteni.

És itt nem arról van szó, hogy sokan nem olvassák el Nancy Fraser Kannibál kapitalizmus című könyvét, mert ilyet nem is várhatunk el mindenkitől. A probléma az, hogy nem jön létre a tudásláncolat, aminek első eleme, hogy valaki elolvas egy mély, masszív szakmai munkát, és annak velejét megőrizve (esetleg saját gondolataival kiegészítve) lefordítja közérthetőbb nyelvre. Ezt a szöveget aztán elolvassa egy harmadik ember, és még lecsupaszítottabb formában (akár egy reelvideóban) elérhetővé teszi még több ember számára, és így tovább, és így tovább, egészen addig, amíg az adott tétel a társadalmi közbeszéd része, majd politikai alternatíva lesz.

Mindenesetre akadnak írók, akik mindent megtesznek azért, hogy amit írnak, az ne csak az olvasó intellektusát dolgoztassa meg, hanem az emócióit is. Egyfajta modern Kasszandrák ők, akik szállítják a kellemetlen jóslatokat, ám legalább megkísérlik kimagasló esztétikai minőségű szövegbe csomagolni. Ilyen író Anne Applebaum és Timothy Snyder.

Mindkettejükre igaz, hogy mielőtt a politikai aktualitások futóhomokjára merészkedtek, nagyon fontos történészi teljesítményt tettek le az asztalra. Applebaum például írt egy súlyos kétkötetes monográfiát a Gulagról, valamint az utóbbi évek egyik legfontosabb nonfiction kötetét, a Vörös éhínséget, ami a holodomor talán legteljesebb elemzése, és ilyen értelemben az ukrán–orosz viszony megértéséhez alighanem nélkülözhetetlen.

Snyder lőlapja legalább ennyire tekintélyes. A Véres övezet a Balti-tengertől a Balkánig húzódó széles sáv krónikája, itt a második világháború idején két diktatúra is tömeggyilkosságok elkövetésében élte ki magát, a Fekete föld pedig az egyik legerősebb elemzés a tágan értelmezett holokausztról. Ebből is látszik, hogy a szerzők történelmi munkássága elsősorban a totalitárius államok által alkalmazott pusztító erőszakra fókuszál – és egyben ez ad egy masszív alapot, amire a szerzők jelenkorkritikája épül. Mondhatjuk úgy is, hogy mindketten meglátják a jelenben azt, ami a múltra emlékezteti őket, és Kasszandra-levélként az olvasó elé terítik.

Ráadásul mindketten több szállal kötődnek ahhoz a földrajzi régióhoz, amit Közép- és Kelet-Európa néven szoktunk körülírni, és ezzel kapcsolatos tudásuk műveikbe is beépül. Snyder évekig Bécsben élt és Közép-Európa a szakterülete, Applebaum pedig konkrétan Radosław Sikorski, egykori lengyel külügyminiszter felesége (bár valószínűleg a világ jelentős részén Sikorskit emlegetik úgy, hogy „tudod, Applebaum férje”), aminek köszönhetően nemcsak a terület történelmét ismeri behatóan, de a jelenkor számos politikusával is pertuban (vagy épp fasírtban) van. Az ezzel járó következmények pedig szervesen beleépülnek köteteibe is.

A szerzőnek a közelmúltban két Kasszandra-jóslata is megjelent. Előbb a rendkívül szívvidító című A demokrácia alkonya, ami abból az alapgondolatból indul ki, hogy a kommunizmus bukásának eufóriája eltakarta a résztvevők elől, hogy az úgynevezett „demokratikus” erők egyáltalán nem voltak egységesek. Egy részük a demokráciát akarta, másik részük viszont egyszerűen a hatalmat, csak épp abban a kegyelmi pillanatban ez a különbség még nem látszott. Pesszimista megállapítás, mert

azt feltételezi, hogy a társadalom normál állapota a polarizáltság, az egység pedig csak időleges, és amint a felek megtehetik, elkezdenek a szélsőségek felé gravitálni.

Az Autokrácia Rt. című kötet pedig ennek a gravitálásnak az egyik végpontját mutatja meg – a diktatúrákat és hibrid rezsimeket, amik egyfajta nemzetközi konszernbe tömörülve támogatják egymást és ezzel párhuzamosan destabilizálni igyekeznek a nyugati demokráciákat. Ortodox keresztények lapogatják virtigli maoisták lapockáját, iszlamista teokraták keverednek haveri viszonyba valamely európai nacionalizmus zászlóvivőivel – csupa képtelen szövetség, amit egyetlen dolog köt össze: az önérdek.

Különösen A demokrácia alkonyában látszik, milyen erősen támaszkodik Applebaum a személyesség igazoló erejére. A kötet egy szilveszteri buli leírásával indul, valamikor a kilencvenes évekből, ahol a korszak lengyel politikájának krémje mulat. Ez az egység szimbolikus pillanata, látszólag még mindenki egy platformon van, de az olvasó ravasz, sejti, hogy a törésvonalak a mélyben már kialakultak. Különben miről is szólna a könyv? És valóban, Applebaum gyönyörűen vázolja, hogyan sodródnak egyre távolabb egymástól a felek, hogyan szakadnak meg barátságok. Mondanám, hogy ideológiai okokból, de számomra sokkal inkább tűnik az egész morális kérdésnek, mint ideológiainak – egyes emberek (vagy talán az összes, csak más-más mértékben) erkölcsileg képlékennyé válhatnak, amikor a hatalom közelébe kerülnek.

Ennek leírásához a személyes tapasztalat, a személyes élmény kulcsfontosságú. Nem azért, mert pótolja az érveket – a szerzőnek nagyon erős érvei vannak, és nem is fél használni őket –, hanem mert érzékeltetni képes a veszteséget, amit Applebaum a szétszakadt emberi és társadalmi kapcsolatok miatt érez. A jelenkorral foglalkozó társadalomtudománynak pedig erre a mankóra szüksége van, mert egy olyan világot próbál megfogni, ami képlékeny és folyton változó.

Nem elég, ha dokumentumokat és tényeket sorol (persze ezt is meg kell tennie, mert ha elmulasztja, nem lesz több súlytalan lamentálásnál vagy agitpropnál), hanem egy bizonytalan jövőről is hipotéziseket állít fel. Ezzel kapcsolatban pedig nem támaszkodhat tényekre, legfeljebb a logikára. Felmerül ezen a ponton a kérdés, hogy a csupasz logika miért nem elégséges egy ilyen szöveghez, miért kell az emóciókat is megszólítani.

Azt gondolom, azért, mert a puszta logika nem feltétlenül teremt kötődést a problémával, nem korbácsolja fel az olvasó igazságérzetét és nem ösztönöz aktivitásra. Persze az érzelmekkel való operálás kétélű fegyver, a populizmus is él vele. Mondjuk úgy, hogy minden ilyesfajta kötet az érzelmekre való apellálást csak egy fiktív háromszög egyik csúcsának tekintheti, ahol a másik kettő a logika és a tényszerűség.

Snyder bizonyos szempontból még tovább is megy Applebaumnál. Legmasszívabb kötete talán A szabadság felszámolása, amiben szerintem az utóbbi évek legtermékenyebb szintézisét alkotta meg, olyan fogalmi keretet hozva létre, amiben a „szükségszerűség” és az „örökkévalóság” politikusai csapnak össze.

Ha valakinek ez így kimondva túl absztrakt, hát annak megírta A zsarnokságról című kiáltványt, amiben röpke 170 oldalban és húsz leckében összefoglalja, miben látja a demokráciára leselkedő veszélyeket, és hogyan lehet fellépni ellenük. Ha az első kötet egy vérbeli társadalomtudományi nagyvad, Fukuyama és Huntington főműveihez mérhető góliát, akkor a második a kvintesszencia, a kézikönyv, amit bátran kézbe vehet az is, akit a négyszáz oldalnál vastagabb tudományos szövegek megrémítenek.

Ezek után pedig megírta A szabadságrólt, ami igen nehezen kategorizálható kötet. Főleg azért, mert Snyder az alapokig próbál lemenni. Nem a társadalmi változásokat vázolja, hanem azt, ami ezeknek a változásoknak a mélyén van: a szabadsághoz való viszonyunkat. Ilyen értelemben ez egy ízig-vérig filozófiai mű, kísérlet arra, hogy ezt a szép, de mindenféle hatalmi aktor által rútul meggyalázott fogalmat visszahódítsa, és újra megtöltse jelentéssel. De amíg a filozófiai művek az általánosban portyáznak, addig Snyder úgy hiszi, hogy a szabadsággal ápolt viszonyunk alapvetően személyes és csak a miénk, következésképpen becsületesen akkor jár el, ha a saját szabadsághoz való viszonyából indul ki. Mindez ingatag alap, mert sosem lehet tudni, egy szerző személyes élménye mennyire egyetemesíthető – és máris megérkeztünk az irodalom egyik alapvető problémájához, ahhoz, hogy

az írónak az egyéni élményt kell közösségi élménnyé alakítania.

Ez A szabadságról alapvető kategorizálhatatlanságának oka: hogy egyszerre társadalomtudomány, filozófia, és igen, irodalom is, ami nem fél attól, hogy kimutassa az érzelmeit, a dühét éppúgy, mint a megilletődöttségét. De mindezért felelősséget vállal, mert a lényeg alighanem ez:

a szabadság a tetté vált és felelősséggel vállalt gondolataink dimenziója.

Applebaum és Snyder is ügyel arra, hogy a kötetek végén a sok nyomasztás után vázoljon valami programot, ami kiutat mutathat a válságból. Nevezhetjük ezt „optimista farok”-nak, ami azt a célt szolgálja, hogy az olvasót ne az apátiában poshadva hagyjuk magára, hanem cselekvésre inspiráljuk. Ezen felbuzdulva talán nekem is valami előremutatót kéne mondanom, mondjuk, hogy ezek a könyvek nem feleslegesek, mert ami bennük van, előbb-utóbb lecsorog azokhoz is, akik ezeket a könyveket nem olvasták. Közben meg nyilván nem tudom, hogy lecsorog-e.

De ettől függetlenül: naná, hogy ezek a könyvek nem feleslegesek. Ha a világ összes emberén hirtelen nem segítenek is, nekünk igen. Megmutatják, hogy nem vagyunk egyedül, amin gondolkodunk, ami foglalkoztat minket, azon más is gondolkodik. Segítenek képet alkotni a bennünket körülvevő világról. Megértünk valamit általuk, és megérteni valamit apró, de szükséges lépés a változáshoz. És ha egyszer olyanunk lesz, tán azokkal is elbeszélgetünk a boltban minderről, ha nem túl hosszú a sor, akik egy betűt sem olvastak a fenti művekből.

Anne Applebaum: Autokrácia Rt.
Fordította: Medzibrodszky Alexandra
Európa, 2025, 3999 Ft

Timothy Snyder: A szabadságról
Fordította: L'Homme Ilona
21. Század, 2025, 5990 Ft