A legnagyobb bitorló
Ha igaz az elcsépelt mondás, miszerint a jó művészek utánoznak, a nagyszerű művészek pedig lopnak, akkor Richard Prince a legnagyszerűbb művész a földön. A bevételeit nézve egészen biztosan azon kevés képzőművész közé tartozik, akinek még életében, rendszeresen dollármilliókat fizetnek a képeiért. A munkáit nézve viszont már sokkal zavarbaejtőbb a dolog, ugyanis Prince jellemzően nem úgy alkot, ahogy azt egy művésztől megszoktuk. A hivatalos kifejezés ugyanis arra, amit csinál az, hogy eltulajdonít (angolul: appropriation), átvesz, újrafotóz, újrakeretez, máshogy egymás mellé rak, és puff, kész a művészet. Pontosabban a posztmodern művészet. Prince munkáit elnézve nehéz szabadulni attól, hogy egy klasszikus értelembe véve bajkeverő, még klasszikusabb értelemben véve pedig szélhámos, de a bécsi Albertinában tartott életmű-kiállítása alapján nehéz azt mondani, hogy nincsen mögötte valami érdekfeszítő, határokat feszegető csibészség.
Prince leghíresebb munkái ugyanis mind másokéi, a legismertebb talán a Cowboys című sorozata, ahol a nyolcvanas évek Marlboro-reklámait fotózta úgy újra, hogy kiszedte belőle a márka feliratát, és minden mást, ami a reklám mivoltára utalt volna, hogy csak tisztán a kép maradjon meg. Amikor azt írom, hogy újrafotózta, akkor szó szerint gondolom: a nyomtatásban megjelent képről készített egy másikat. Ha valaki betévedt az Albertinába, és látta a hatalmasra nagyított, amúgy minőségében lélegzetelállító, de maximálisan a dohányipar nyolcvanas-kilencvenes évekbeli igényei szerint készített képeket, akkor joggal hihette azt, hogy Prince az alkotójuk. És mehetett tovább nézni még jó sok fotót, amit gyakorlatilag ő készített, elméletileg is ő készített, viszont valahol a két kifejezés között mégsem.
Prince a negyvenes években született az amerikai fennhatóság alatt álló Panama-csatorna-övezetben, elmondása szerint az édesapja kém vagy kémelhárító volt, bár a művész esetében néha nehéz megállapítani, hogy mi igaz abból, amit saját magáról állít. Állítólag volt egy nevezetes eset, amikor véletlenül elvesztette az útlevele igazolványképét, ezért kiutasították az övezetből, szülei lakhelye, Nagy-Britannia viszont nem fogadta be, ezért több ezer mérföldet kellett oda és vissza utaznia az óceánon át. Ezt egyébként egy J. G. Ballard íróval készült interjúból derül ki. Az interjú minden jel szerint teljes mértékben Prince kitalációja, az írónak semmi köze nincsen hozzá. Itt el lehet olvasni.
A hetvenes években New Yorkba költözött, ahol állást kapott a korszak legnagyobb magazinjait kiadó Time-Life nevű lapkiadónál. Az ő feladata volt az, hogy reklámokat tépjen ki a magazinokból, és azokat bizonyítékként megmutassa a reklámokat rendelő ügyfeleknek. Egy alkalommal négy különböző magazinból kitépett lapot összerendezett és lefotózott: egy csapásra ki is alakult a Richard Prince-stílus. Készített hasonló gyűjteményeket lakásdekorációs reklámokból, divatfotókból, órareklámokból, bármiből, ami a szeme elé került. Mindig reklámokat használt, amik a saját bevallása szerint már úgyis egyfajta átalakuláson mentek keresztül, hiszen az alkalmazott fotókat valaki más rendelte meg, más rendezte a kompozíciókat, utómunkát is kaptak, ezért úgy gondolta, hogy messze vannak a fotográfus eredeti koncepciójától. Mindig ügyelt arra, hogy úgy komponálja meg az újrafotózást, hogy ne látsszon, pontosan milyen reklámról van szó, hogy az üzenet az ő képhatárán kívül maradjon.
Felmerülhet persze a kérdés, hogy Prince mennyire nullázza le azt a befektetett munkát és erőforrást, amit egy reklámfotó elkészítése megkíván, aztán felmerülhet még egy kérdés, hogy miért lehet valakinek az a zsigeri reakciója, hogy egy reklám jogait akarja megvédeni egy bitorló művésztől. A nyolcvanas-kilencvenes években eszement mennyiségű pénz és munkaóra ment el akár olyan egyszerű reklámfotók elkészítésére, mint mondjuk egy órakampány – érdemes megnézni a témában az osztrák dokumentumfilmes Haroun Farocki Stilleben című filmjét, ami erről is szól. De Prince munkássága azt feltételezi, hogy a reklám a publikálástól kezdve közös tulajdon, amivel bárki bárhogyan rendelkezdhet. Az meg tényleg nem az ő dolga, hogy aztán milliókért megveszik mások. Bár amikor 45-50 millió dollárokat keres évente a művészetével, ahogy azt pár éve a Vanity Fairnek elmondta, egy kicsit biztosan az ő dolga is.
Prince aztán a reklámos eltulajdonítást kiterjesztette más, tömegkultúrából szedett képekre is. Készített válogatásokat például úgynevezett hot rod autók festéseiből, mindegy volt, hogy a kép képregényben vagy tematikus újságban jelent meg. A Gangs című sorozatban bizonyos szubkultúrákat pakolt egymás mellé, a Girlfriends című sorozatában pedig motoros magazinokból szedte ki és nagyította fel azokat a fotókat, amiket az újság olvasói küldtek be a saját barátnőikről a motorjaik társaságában.
A bécsi kiállítás egyik legszórakoztatóbb része az, amikor a szórakoztatóipar valóság/fikció faktorával szórakozik, az egyik falon sorban gyűlnek tévés vagy filmes sztárok autogramjai, a hozzájuk készült reklámfotókkal. Az aláírásokból viszont már az derül ki, hogy némelyiket nem a színésznő, hanem mondjuk a karakter, adott esetben Xena, a harcos hercegnő vagy Trinity a Mátrixból szignózta. A projekt leírásából pedig az, hogy az aláírások egy részét maga Richard Prince készítette. Az efféle móka soha nem állt tőle távol, a hatvanas években, európai tartózkodása során végigfotózta a helyi látványosságokat, majd rájött, hogy annyira unalmas képek, hogy nem sokban különböznek a helyi turisztikai irodákban árult képeslapoktól. Úgyhogy bekevert a sorozatába azokból is párat.
Én ezt a fajta posztmodern marhulást nagyon tudom értékelni, de lehet, hogy azért, mert az én életemben sikerült már átélni a remixelés nagyon sokféle változatát, a hiphop hangmintázásaitól az internetes szabadrabláson keresztül a kísérleti kollázsfilmekig. Prince valószínűleg élete végéig elszórakozhatott volna az alkalmazott fotográfiával, mégis a festészet felé fordult, de azt sem pont szokványosan. A Nurses, azaz Ápolók című sorozatában egy könyvgyűjtővel karöltve régi ponyvaregények borítóit nagyította fel, majd a nagyításokra festett – a kész munka pedig nemcsak a festmény volt, hanem bekeretezve az eredeti és a Prince-változat egymás mellett. Volt egy fázis az életében, amikor egyszerűen máshol olvasott vicceket írt fel vászonra. Aztán a 2010-es években úgy tett, mint minden rendes boomer, és beszállt az internetbe.
2014-ben kiállította a nem túl fantáziadús New Portraits nevű sorozatát. Prince nyilván egész életében nem szokványosan állt a portréfotózáshoz: ha valakiről fotót akart készíteni, akkor nem lefotózta, hanem kért tőle három különböző, korábbi portrét, és az egyiket egész egyszerűen újrafotózta. A New Portraits viszont már engedelmeskedett az új idők szavának, ugyanis képernyőfotók voltak az Instagramról, a profiltulajdonosok beleegyezése és mindenféle fotókredit nélkül, meghagyva az akkori állapot szerinti Instagram-felületet is, amin általában látszott a művész kommentje is. Képzeljük el azt, hogy kirakunk egy nyaralós képet, és pár hónappal később azt vesszük észre, hogy nemhogy kiállítják, hanem valaki több tízezer dollárért meg is veszi magának: ez történt Emily Ratajkowskival is. A közösségi média már ingoványos talaj volt jogi szempontból, többen is pert indítottak Prince ellen, aki a vádemelés előtti meghallgatásából Meghallgatás címmel egy hétórás videómunkát is készített.
A videómunka sajnos nem volt kiállítva az Albertinában, de az Instagram-portrék igen. A korabeli kritikák szinte egyöntetűen gyűlölték a sorozatot, de az utóbbi 12 év tett velük valamit, amitől a hatásuk átalakult. Egyrészt időkapszulák lettek, ami persze a jogi mizériákat egyáltalán nem tompítja. Másrészt pedig felveti azt a kérdést, hogy mennyire tekinthető a közösségi médiára feltöltött kép is olyan szabadon felhasználhatónak és elbitorolhatónak, mint a nyolcvanas évek reklámjai. Mivel Prince kezében történt az elbitorlás, az összefüggés megvan, ráadásul a művész a hülye kommentjeivel a része is lett a saját munkáinak. A fentebb linkelt Artnet-kritikában úgy értelmezik Prince kommentjeit a szinte kivétel nélkül nőkről készült fotók alatt, mintha egy nagypapa próbálna kellemetlen módon internetezni. 2026-ból visszanézve pedig egyértelműen szatirikusak, értelem nélküli szósaláták, amik az azóta krónikus szinten bővült bothálózatok és mesterséges intelligenciás tartalomgyártás miatt mindennapiak lettek a felületen.
Zoë Ligon szexinfluenszer akkoriban kiakadt a felhasználás és a művész anyagi haszonszerzése miatt, és teljesen jogos a kritikája. Ahogy visszatekintve mintha Prince felhasználása nem is jogos, de indokolható lenne. A jogi mizériák el is tűntek egy idő után, a művész megint tudott azzal takarózni, hogy ő annyira átalakította az eredeti szellemi terméket, hogy nem lehet egyszerű másolatról beszélni. Ezzel laikusként vitatkozni könnyű, jogilag ellene érvelni már nehezebb lehet. Ez a feszültség teszi izgalmassá Prince munkásságát. Meg az is, hogy ahogy az Albertinában látni lehetett, nagyon magas minőségen prezentálták ezeket a munkákat: drága és szép keretek, óriási nagyítások. Az embernek kedve lenne lefotózni őket és otthon kitenni a képet.
A Richard Prince-kiállítás a bécsi Albertinában április 27. és augusztus 16. között volt nyitva.
