Szétroppantott gerincek, spenótlében ázó lapok – horrorsztorik és szentimentális történetek kölcsönadott könyvekről

Zsenge ifjúkorában még naivan osztogatta a dedikált debütköteteket, aztán az őrült exe meglépett az összessel? Van egy polca csak kölcsönkért könyvekből, de az egyiket leöntötte kávéval, a másiknak szétszakadt a borítója, a harmadikat meg csak akkor adná vissza, ha végre személyesen meglátogatja a hálátlan unokatestvére?

Könyvet kölcsönadni, pláne kölcsönkérni legalább annyira intim dolog, mint pénzt kölcsönözni. Mindenki máshogy viszonyul a könyveihez. Vannak, akik személyes viszonyt alakítanak ki a köteteikkel, másoknak a könyv is csak egy tárgy, megint mások egyenesen a saját műveltségük, intelligenciájuk szimbólumait látják a polcaikon tanyázó kötetekben, vagy egyszerűen csak egy-egy korszakukra emlékezteti őket egy-egy regény. A legmegosztóbb kérdés azonban az, adjunk-e, kérjünk-e kölcsön könyvet.

Ez a cikk visszakaphatatlan könyvekről, túszkönyvekről és meggyalázott kötetekről szól. Lesznek itt rémtörténetek kölcsönadott és borzalmas állapotban visszakerült kötetekről, könyvcsere miatt szétszakadt barátságokról, vodkás Traubiról, selymes bőrű tüneményekről és elméletekről, hogy miért éri meg kölcsönadni, és persze, hogy miért nem. Néha romantikus, néha rémes, szégyellni való sztorik a Telex szerkesztőségéből. Egy nem reprezentatív, de nagyon személyes kutatás, ami azt bizonyítja, hogy a könyvek kölcsönadása nem csupán tárgyak cseréje lehet. Lássuk, ki miért vagy miért nem és hogyan ad kölcsön könyvet!

Akik közkincsnek tekintik a saját könyvtárukat

Először jöjjenek azok, akik megdöbbentően nagylelkűen osztogatják a könyveiket.

Jenei Miklós, a Telex marketingvezetője egészen szentimentális és nagylelkű módon afféle arcképcsarnokot hozott létre azoknak, akikkel valaha kölcsönzési ügyletbe keveredett. „Szívesen adok és veszek kölcsön, meg sem fordul a fejemben, hogy valaha is vissza fogom kapni, inkább spontán, kikényszerített ajándékok ezek. Mivel barátok között egyáltalán nem szoktunk ajándékozni, kimondottan örülök, ha elvisz valaki valamit. Én is mindig gondolok azokra, akiknek a könyveit soha nem adtam vissza, valahányszor csak a könyvespolcra nézek. De ismerek olyat is, aki minden kölcsönadásnál beleírja a könyvbe, hogy »Kölcsönadtam X. Y.-nak ekkor és ekkor.« Ő is tudja, hogy nem fogja visszakapni – csak ő nem bízza a véletlenre, hogy magát mások eszébe juttassa. Könyvtárból kivett könyvet viszont már többször meg kellett vennem, mert a kutyánk egy időben rendszeresen csemegézett az alsó polcról.”

Bodrogi Bea, a Telex jogásza szintén bátran ad kölcsön könyveket. „Nem jegyzem fel, el is felejtem, sokszor újra megveszem, ha nagyon hiányzik, vagy mert elfelejtettem. A kapott könyvekkel én is hasonlóan vagyok, mint Jenei Miki, jó érzéssel gondolok a tulajdonosokra, ha szembejön a polcon. Soha nem emlékszem semmire, ezért már évek óta tervezgetem, hogy kiírom a Facebookra, hogy ha valaki emlékszik, és tartozom neki egy visszaadni való könyvvel, akkor szóljon már, és fordítva is, ha kölcsönadtam valamit és nem kértem vissza, akkor hozza már vissza.”

Nem, nem, soha! / Minden fel van jegyezve!

A szentimentális csoport után következzenek a keményvonalas nemetmondók és listázók.

„Édesapámnak tizenötezer darabszám körüli könyvtára van, úgy nőttem föl, hogy a könyv szent, ezzel együtt bizonytalan a könyvekhez való viszonyom – írja Ács Bori gasztroújságírónk. – Jó pár könyvet tönkretettem az egyetemi éveim alatt, mikor hetente tízesével kellett könyveket kiolvasni a magyar szakon. Van egy, amire feketeribizli-lé ömlött, emiatt máig sem tudok aludni, de apám azóta sem tud róla. Ha átjön hozzánk, a könyvespolcot pásztázza, van-e nálam ragadt kötet, de már nem szól érte, pedig rengeteg van. A könyvekkel tényleg az a helyzet, hogy rengeteg a pótolhatatlan példány, és ez iszonyatosan nyomasztó, ezért nehezen kölcsönzök bármilyen irányban. Ha mégis, abból is szörnyű helyzetek születnek, most például vissza kéne adnom három könyvet valakinek, aki nagyon jó barátom volt, de már egyáltalán nem áll velem szóba, és már arra is gondoltam, hogy postázni fogom, még ha egy vagyonba kerül is majd.”

Vorák Anita, a Belföld rovat szerkesztője listákat is készít a tartozókról. „Gyűlölök könyvet kölcsönadni és kölcsönkapni is, mert én sem adom őket vissza. Viszont annyi pozitívuma van, hogy miközben azok az emberek, akik nem napi részei az életemnek, nagyon hamar kihullanak a fejemből, azokra a volt munkatársakra pontosan emlékszem, akik könyvet kértek kölcsön tőlem, és soha nem adták vissza. Azokra is emlékszem, akiktől én kaptam kölcsön könyvet (ezek általában úgy történtek, hogy beszélgettünk a könyvről, és felajánlották, hogy kölcsönadják). Azt is pontosan tudom, hogy mik azok a könyvek, amiket vissza kellene adnom, külön polcon is tartom őket, de valószínűleg már soha nem fognak visszakerülni a gazdájukhoz. Ez valahol nyomaszt, valahol elégtételnek érzem azokért a könyvekért, amiket én adtam kölcsön. Olyan könyvet nem adnék kölcsön, ami miatt megharagszom egy emberre, így azokra sem neheztelek (de minden fel van jegyezve!), akik nem adták vissza a könyveimet. Ezen még gondolkodnom kellene, de valószínűleg az van, hogy a legtöbb könyv egyáltalán nem fontos annyira, hogy zavarjon, ha nem nálam van.”

Király András, a Belföld rovat szerkesztője régebben határozottan indulatosabb volt, ha kultbűnözőkről volt szó, aztán egy költözés mindent megváltoztatott. „Fortyogva tudtam gyűlölni magamban azokat, akik nem adták vissza a kölcsönadott könyveimet, főleg, mert személytelen lehetett a gyűlöletem – természetesen sosem emlékeztem, hogy kinek mit adtam kölcsön. Aztán amikor költöztem, és kiderült, hogy egy kisebb vagyon lenne átköltöztetni a teljes könyvtárat, ami persze az antikváriusoknak se kellett, és végül alig találtam valakit, aki legalább ingyen elviszi, már úgy voltam vele, hogy bárcsak inkább kölcsönadtam volna mindet, és nem kaptam volna vissza. A leválogatott maradékból viszont senkinek se adok kölcsön, legfeljebb ajándékba!”

A válogatósok

A leglogikusabb és legkényelmesebb választásnak az tűnik, ha megválogatjuk, hogy kinek adunk kölcsön, vagy ha eldöntjük, hogy mi csak az egyik oldalon játszunk. De úgy tűnik, hogy önmagában ez a hozzáállás sem teremt könnyű helyzeteket.

Képszerkesztőnk, Ivándi-Szabó Balázs számára a könyvespolca jelenti leginkább az otthon érzését, így sajnos irgalmatlan erős benne a birtoklási vágy, írja. „Ennek örömére felhalmozódott egy elég nagy könyvtár, fogalmam sincs, mennyi van összesen, pláne azt, hogy mik, de négy különböző helyen tárolom a könyveimet. Nagyon nehezen kérek kölcsön könyvet, inkább megveszem, ha valamit el akarok olvasni, mert úgy érzem, ha nem az enyém, nincs is jogom elolvasni. Emiatt kb. tízszer kérhettem csak kölcsön könyvet életem során, abból legalább három nálam is maradt, tíz-húsz éve. Kölcsön viszont szívesen adok, tulajdonképpen az sem zavar, ha nem kerül vissza, kivéve persze azokat a példányokat, amikhez valamiért kötődöm, vagy dedikáltak, esetleg mindkettő, azokat legfeljebb a nagyon belső körnek adom kölcsön. Viszont ha bármi sérüléssel, karccal, folttal, zsíros ujjlenyomattal, behajtott oldallal kapom vissza, akkor nagyon mérges vagyok, inkább akkor ne is kapjam vissza.”

Zirig Árpád content marketing manager nem mindig, nem mindent és nem mindenkinek ad kölcsön. „Volt, amit sosem kaptam vissza, de van, amit úgy adtam tovább, hogy kimondtam: ne nyomja majd kezembe, de ne is tartsa meg, hanem adja bátran tovább. Hozzám is így került a gimnáziumi hippiromantika légmozgásával az agyonolvasott Úton, amibe mindenki beírt valamit, félmondatok, romantikus kamasz közhelyek és pár véletlenül mély gondolat próbálta továbbvinni Kerouac üzenetét. Vajon hol lehet bő 25 év után az agyonragasztott kötet? Rég kukában, vagy köröz-e még elvágyódó tinédzserek között? Egyáltalán van még, aki képes kimondani, hogy Dean Moriartyra gondolok?” – teszi fel a költői kérdést.

A Gazdaság rovat vezetője, Előd Fruzsina bevallja, hogy nem szívesen, de azért szokott kölcsönadni, és aztán igyekszik aktívan visszaszerezni a köteteket, ebben elég jó a sikerrátája. „Az fontos, hogy bizonyos bizalmi viszony alatt nem adok, pont azért, mert az ilyen visszakunyerálós beszélgetések vannak annyira kellemetlenek, hogy csak közeli emberekkel vagyok hajlandó lefolytatni őket. Egyébként a kölcsönadáson kívül az is egy issue, hogy a veled egy háztartásban élő olvasótárs hogyan bánik a könyvekkel, nálunk pl. rendszeres beszélgetés tárgya, hogy Weiler Vili lehasználja a könyveket olvasás közben, vagy éppen félig kiolvadó mélyhűtött spenóttal pakolja egy szatyorba költözéskor, és zöld lesz az egész.” Ez a horrorisztikus rémtett természetesen magyarázatra szorul, de mielőtt rátérnénk az igazán kemény történetekre, jöjjön egy fokkal lazább kategória.

A ködbe veszők

Az idő halad, és nemcsak a könyvek lapjait fakítja, hanem az emlékezetünket is. A most következő kölcsönkérők zsákmányukkal együtt vesztek a homályba, de furdalja őket a lelkiismeret.

Aradi Hanga újságíró évekig vadászott Antonin Artaud gyakorlatilag elérhetetlen kötetére, A könyörtelen színházra. Akinek kölcsönadta, szintén elérhetetlenné vált. „Sikerült lecsapnom egy példányra az antikvárium.hu-n, kb. egy évig féltve őrzött kincsem volt, aztán egy csoporttársam kölcsönkérte a szakdogájához, és én barom, odaadtam. Ő megírta a szakdogáját, én azóta sem, el is költöztem, hogy eszébe se jussak, és kb. minden héten egyszer eszembe jut, hogy írni kéne neki, hogy amúgy mi van. Ebben csak az gátol meg, hogy utálok beszélgetni random félismerősökkel, és rettegek, hogy esetleg rákérdezne, hogy hogy vagyok. Azóta nem adok kölcsön semmit.”

Pusztay András vezérigazgató egy régen halogatott üggyel magyarázza, hogy soha nem kapta vissza egy könyvét sem. „Lehet, hogy azért méri rám ezt a sors, mert bő húsz éve egy könyvkiadó-tulajdonos barátom kölcsönadott nekem négy-öt szakkönyvet, amire épp nagy szükségem volt és nagyon sokáig nem adtam vissza neki – mondja. – Olyan sokáig, hogy időközben meg is szűnt a kiadó. Aztán egy újabb évtizedig halogattam, hogy ha nem is a kiadónak, de neki személyesen visszavigyem a könyveket. Időközben háromszor költöztem, a könyveket bedobozoltam és a nyaralónk alagsorában tároltam. Tavaly nyáron elázott a ház alja, az ott tárolt könyvekkel együtt. Mindet el kellett szállíttatnom konténerben a tapolcai hulladéklerakóba. Van miért vezekelnem.”

Mindez semmi azonban ahhoz képest, ami most következik.

Meggyalázott könyvek – trauma lapról lapra

Álljon itt egy disclaimer: annak, akit sokkol, bánt, ha méltatlanul meggyalázott könyvekről olvas, tekerje át ezt a részt – különösen, ha élénk a képzelőereje.

Weiler Vilmos, a Belföld rovat újságírója határozottan állította levelezésünkben, hogy kölcsönkérte Előd Fruzsitól „az 1100 oldalas, 7600 forintba kerülő, zsírúj Végtelen tréfát, és a Tátrából hazafelé tartó kocsiúton beraktam a táskába egy zacskó fagyasztott spenót mellé. A spenót elolvadt, a spenótlé teljes egészében elöntötte a könyvet, az első laptól az utolsóig eláztatta azt, a lapok összeragadtak.” A történet a regény címéhez méltóan folytatódott a levélfolyamban. Kiderült, hogy a Végtelen tréfa Vili saját kötete volt, amit nem sokkal azelőtt kapott ajándékba. Ez persze az összeragadt lapokat nem vigasztalta.

Flachner Balázs újságíróval valószínűleg nem fordulhatna elő ilyen tévedés. „Én alapból nagyon vigyázok a könyveimre, a puha kötésűeket ki se nyitom teljesen, hogy ne törjön meg a gerincük, amiért mindig hülyének nézett mindenki, szóval eleve nagyon vonakodva adtam kölcsön bárkinek könyvet, vagy csak simán a kezükbe is. A mai napig emlékszem arra, hogy megvan a 2006-os kiadású Battle Royale, ami nagyon jól néz ki, de amúgy szörnyű, ragasztva vannak a lapok, merev a gerince, szóval eleve kb. alkalmatlan arra, hogy olvassák, na ezt kérte kölcsön egy volt gimis osztálytársam, majd pár héttel később úgy kaptam vissza, hogy az akkori csávója egy sporttáska aljáról szedte elő, a borító szét volt szaggatva, az utolsó kb. harminc lap kiszakadt, konkrétan olyan volt, mintha egy kutya szájából tépte volna ki, és azóta se értem, hogy miért mondtam, hogy á, nem kell, mikor a reakciómat látva megkérdezte, hogy vegyen-e nekem egy másikat. Azóta szerintem nem is adtam könyvet kölcsön senkinek.”

A gimiben hasonló kalandokat élt át Bánáti Anna rovatvezető-helyettes, csak éppen a másik oldalról. „Volt olyan gimis barátnőm, aki 20 fokos szögben olvasott csak könyveket, nehogy megtörjön a gerince, asszem két könyvét gyaláztam meg így (az ő szavai), úgyhogy onnantól kezdve abban maradtunk, hogy ha egy ilyen fontos alapelvben nem tudunk megegyezni, akkor inkább ne próbálkozzunk a kölcsönadással (szerintem a könyv gerince arra való, hogy megtörjük). Kölcsönkérni ma is ritkán szoktam, mert a jó könyveknél amúgy is szeretem, ha megvannak, meg nálam is 50-50 százalék, hogy milyen állapotban kerül elő egy könyv a táskámból, emiatt viszont kb. 15 éve kölcsönkönyveket csak sálba bugyolálva szoktam a táskámba tenni, ez elég jól bevált. Egyébként a visszakérésre és a visszaadásra is odafigyelek, van egy kölcsönkönyves polcom viszonylag szem előtt. Anyámnak viszont évtizedek óta az a technikája, hogy kér egy túszkönyvet, ez azt eredményezte, hogy kb. nyolcéves korom óta nem láttam senkit semmilyen könyvet kölcsönkérni a családunktól.”

Korrektorunknak, Szövérffy Margitnak szintén a család-könyvgerinc keresztmetszetében vannak traumái. „Anyám direkt úgy kezdi minden puha kötésű könyv olvasását, hogy jól ketté (vagy akár több részbe, ha elég vastag) töri a gerincét, hát neki nem szívesen kölcsönzök – ha megtörténik, ám legyen, de hogy valaki szándékosan meggyalázza a könyveket, hogy Anna barátnőjének a szavaival éljek…” – olyan skandalum ez, hogy inkább be sem fejezi a mondatot.

Akiknek komolyan kidolgozott rendszerük van javaik visszaszerzésére

Mégsem mindenkinek sikerül – tehetjük rögtön hozzá. Kolozsvári Timinek, a Telex projektmenedzserének félelmetesen precíz rendszere van. „Mi egy ideig szomorkodtunk, amikor nem jöttek vissza a kölcsönadott cuccok, aztán elkezdtük egy füzetbe vezetni, hogy kinek, mikor, mit adtunk oda, később lefotóztuk az illetőt a könyvvel. Aztán elvesztettük a füzetet, és egyáltalán soha nem próbáltunk bogarászni a fotók között, végül beletörődtünk, hogy van egy körforgás a világban. Mert persze én is kértem már kölcsön könyvet, le is tudom venni a polcról őket.”

Madzin Emília módszere valószínűleg sokkal hatékonyabb. „Régen mindig mindenkinek kölcsönadtam a könyveimet, aztán egy csomót sajnos behúztak és soha nem kaptam vissza, úgyhogy bosszúból én is elkezdtem behúzni mások könyveit. Aztán felnőttem, megkomolyodtam és elengedtem a kicsinyességet, azóta megint óriási könyvcserékben vagyok, de felírom, hogy kinél mi van és megpingelem őket 1-2 hónap után, hol járnak az olvasással. Kaptam talán a 20. szülinapomra egy egyedi bélyegzőt, ha eszembe jut, használom, azóta nincs amúgy probléma és én is próbálok minden kölcsönkapott könyvet két-három hónapon belül visszaadni.”

Kínzó kérdések és átverések

Rácz Attilának, a Karakter szerkesztőjének nem biztos módszerei vannak, hanem kemény kérdései. „Mivel utálok visszakérni kölcsönadott könyvet (hogyan hangzik a Tökéletes Könyvvisszakérő Mondat?, egyáltalán mennyi idő után illik ezt szóba hozni?), sokszor megtörtént már, hogy inkább megvettem magamnak újra, csak hogy ne kelljen amiatt szoronganom, hogy mikor és hogyan szerzem vissza.”

Klág Dávid 20 évesen biztosan nem tudta a választ a kérdésre. „Engem mindig is kísért egy horrortörténet, ami inkább arról szól, hogy mekkora balfasz voltam kb. 20 éves koromban. A Szabó Ervinből kikölcsönöztem egy könyvet, egyik egyetemi csoporttársam kölcsönkérte, hogy gyorsan elolvassa, persze nem vitte vissza, majd hónapokkal később vitte vissza azzal, hogy ő ezt a könyvet találta. Azóta a Szabó Ervin közelébe nem mentem, de valami miatt azzal az emberrel még beszélő viszonyban voltam egy ideig. Most máshogy voltam balek, én ragaszkodtam, hogy kölcsönadjam valakinek egy könyvemet, mert biztos voltam benne, hogy nagyon tetszeni fog neki. Tetszett is, imádta a gesztust, de egy éve képtelen volt elolvasni, nemhogy visszaadni.”

Akik a kölcsönadásban is a lírát látják

Vannak, akiket megihletett a téma, és már-már regénybe illő módon idézik fel emlékeiket. Két különböző stílus, két különböző, de nagyon is átélhető történet. Először Toperczer Attila senior key account manager emlékezik vissza egy régi, regényes nyárra.

„Nagyon szép, sűrű, göndör haja, csodálatosan, sőt, legyen inkább selymesen finom bőre volt annak a lánynak, akinek a nevére ugyan nem emlékszem már, csak annak a fekete bikininek a látványa tért vissza, mert épp a napokban került a kezembe egy közös, bolgár tengerparti fotónk, amikor még reméltem, hogy nemcsak szellemi, de fizikai attribútumaimmal is el tudom bűvölni, konkrétabban fogalmazva dugunk majd. Szóval a napokban kezembe került képre nézve nyilallt belém a felismerés, hogy az még oké, hogy végül a cselekmény nem jött össze, de a féltve őrzött 1981-es 1. kiadású, háromkötetes A Gyűrűk Ura mindhárom kötete azóta is nála van. Valahol Diósd felé lakott, és nagyon szép, sűrű, göndör haja volt, selymesen finom bőre, csak lenyúlta a könyvem, és bármiben fogadok, hogy még csak nem is olvasta.”

Vass Norbert, a Karakter újságírója egy vallomással kezdi. „Klasszikus megbánó-kölcsönadó vagyok. A legritkább esetben állok bele, hogy figyelj, nem adom kölcsön ezt vagy azt. Kicsit olyan különben ez a kölcsönkönyvezés, mint a helyjegyek egy közép-európai vonaton. Kezdetben emelkednek a szemöldökök, de egy kis tetriszezés után lecsillapodik a dolog.

Azt a történelem szakon tanultam meg, hogy a saját könyvtár máshogy is bővíthető. Azzal hencegtek az ókorászok, hogy úgy szerezték be a fontos idegen nyelvű szakmunkákat annak idején, hogy bementek az OSZK-ba, megettek a büfében egy szalámis szendvicset, szöszmötöltek az olvasóteremben egy kicsit, aztán fogták, és a kordzakójuk alatt az ablakhoz csempészték és kidobták a könyvet az ablakon. Mindig volt egy emberük, aki összeszedte a Vároldalban a kirepülő szakirodalmakat. Később megittak egy vodkás Traubit, gondolom. Persze az én lelkemen is szárad pár vissza nem adott darab. Amikor eldöntöttem, hogy a perzsák helyett a punkokról írom a szakdolgozatom, valószínű volt, hogy nekem nem az OSZK-ban terem majd forrásanyag. Fittler Marcinak viszont megvolt a koliban Pozsonyi Ádámtól A Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong című alapdarab. Elkértem, elolvastam. A sulinak több mint 15 éve vége már, de nálam maradt. Igen, Marci, ez itt van, a polcomon. Mi legyen?”

Aki bátran kér, és még bátrabban felejt

Magányos csoport ez, de annál bátrabb és optimistább. „Most magamra vonom mindenki haragját, mert én inkább kölcsönkérős-bebújós típus vagyok – írja Tenczer Gábor, újságíró. – Ha kiolvastam a kölcsönkért könyvet, az sajnos valahogy átlényegül a tulajdonommá, pláne ha nagyon tetszik, és nem szívesen válok meg tőle. Ami persze nem azt jelenti, hogy lehazudom, hogy nálam van, csak azt, hogy nem rohanok visszaadni, sőt, ha nem erőltetik (legtöbbször ez van), akkor szépen a magamévá teszem. Ennek tudatában persze ha kölcsönkérnek tőlem könyvet, akkor vonakodva ugyan, de mindig odaadom, és persze cserébe én se járok más nyakára érte. Jut eszembe, nincs meg valakinek a Sátántangó?”

Ha önnek is van felejthetetlen története kölcsönadott könyvekről, esetleg jól kidolgozott, sikeres vagy épp nagyon sikertelen rendszere kötetei visszaszerzésére vagy csak szeretné megosztani velünk véleményét arról, érdemes-e könyvet kölcsönkérni és -adni, írjon nekünk az ugyelet@telex.hu címre, a tárgyban tüntesse fel: Adsz kölcsön könyvet?!