Thomas Mann a második világháború után Kaliforniában lakott, de 1949-ben meglátogatta Németországot, nyugatot és keletet egyaránt. A látogatása előtt nem sokkal kábítószer-túladagolásban meghalt fia, Klaus Mann. Klaus azoknak a magyaroknak is ismerős lehet, akik még egy Mann-könyvet nem vettek a kezükbe: ő volt a szerzője a Mephistónak, amiből Szabó István rendezett Oscar-díjas filmet. A Mephistót az író egykori szeretője, a náci Németország egyik legismertebb színésze, Gustaf Gründgens inspirálta. Gründgens nem mellesleg eközben Klaus Mann húga, Erika Mann férje is volt.
A lengyel Paweł Pawlikowski (Ida, Hidegháború) új filmje azt állítja, hogy Erika és édesapja úgy járták be a háború pusztításából felállni próbáló kettészakadt országot, mint egy kifejezetten lehangoló road movie-ban, ahol a lány vezet és asszisztál, Thomas Mann, a nagy író pedig csak azt nézi, ahogy a hazája próbálja magához kaparintani őt, mint egy nagy ikont, amiben talán az ország mindkét fele egyetérthet. Nemhiába az a film címe, hogy Fatherland, azaz apaföld.
Ha esetleg ez nem úgy hangzik, mint egy térdcsapkodós, önfeledt vígjáték, vagy legalább egy posztvilágháborús Zöld könyv, akkor jól végzem a munkámat. Pawlikowski filmjei sosem arról híresek, hogy jobban érezné magát az ember utánuk, mint előttük. A 2010-es évektől kezdve pedig ez párosult egy nagyon erős fekete-fehér vizuális világgal is, a történelmi kulisszákról nem is beszélve. A szintén lengyel Łukasz Żal operatőrrel markáns stílusban kezdtek el dolgozni: monokróm, szürke világ, hatalmas hely a szereplők feje felett, mozdulatlan képek, általános lehangoltság attól, hogy mivé lett a világ.
A világ pedig szétesett, a kultúra haldoklik, Thomas Mann (Hanns Zischler) sem tudja, pontosan hol van helye, talán ezért is tér vissza Németországba a lányával együtt (Sandra Hüller). Nyugaton azt látják, hogy öt évvel a háború után már mintha meg sem történt volna a közegükben a háború, a német értelmiség vedeli a pezsgőt, ünneplik a kultúrát puccos fogadásokon, miközben az utcán még csak a szétbombázott házak között lehet közlekedni. A Mann család azt látja, hogy semmi sem változott, Gustaf Gründgens mosolyogva feltarthatja a kezét, hogy ő sosem volt náci, ő csak egy színész. Wagner leszármazottai már rehabilitálni akarják nagyapjuk zenéjét, és újraindítani a Bayreuthi Ünnepi Játékokat. Szinte mintha mi sem történt volna.
Miközben Németország egyfajta lelkiismereteként Klaus Mann (August Diehl) éppen az önpusztítás magas fokát végzi cannes-i lakásában. A Mephisto írója függő volt, ez okozza majd a halálát is, amit Thomas Mann és Erika akkor tudnak meg, amikor Nyugat-Németországból keletre tartanak. Itt Pawlikowski forgatókönyve csal: Mannék csak július legvégén érkeztek meg Weimarba, Klaus Mann pedig több mint egy hónappal korábban halt meg, de megértem, hogy a Fatherland történetének kell valami konfliktus vagy hajtóerő. A filmfesztiválok felhozatalában döbbenetesen rövid, 80 percnél is rövidebb játékidőben kevés dráma lenne, ha ez nem történik meg.
De azért így sincsen túl sok. A Fatherland első felében a nyugatot nézhetjük meg, második felében pedig a háború utáni keletet, ahol a nagy író érkezését kórusok, út szélére állított integetők várják, a beszédét pedig nem biztos, hogy értik, de vastapssal fogadják.
Mi jobb, a posztnáci kapitalizmus, vagy a kommunista nyomor? Thomas Mann maga is azt mondja a film elején egy újságíró kérdésére, nem biztos benne, hogy csak ez a két lehetőség létezik, de amikor tekergeti a rádiót, és csak egy amerikai rágógumislágert vagy egy mozgalmi dalt sikerül befognia, akkor lehet, hogy már ő sem gondolja komolyan. Mi marad akkor a kultúrában az új, jó Németországban? Szóba kerül Goethe, Beethoven, Bach, Mozart mint az alappillérek. Vagy lehet, hogy az ország íróinak kollektíve öngyilkosságot kellene elkövetniük száműzetésben, ahogy Klaus Mann javasolja, és ahogy Stefan Zweig vagy Ernst Toller tette? Kezdje a nemzet tiszta lappal a háború kirobbantása után? Ezek érdekes kérdések, kár, hogy az Apaföld a dilemma felvázolásán kívül nem sokat tud hozzátenni.
A filmben minden remek: a díszletek, a ruhák, a kulisszák, a színészek. Főleg Sandra Hüller, akit lassan már véletlenül is el lehet kapni filmen, mindegy is, melyik moziba megyünk, multiplexbe (A Hail Mary-küldetés) vagy művészbe (Érdekvédelmi terület). Hüllernek nagyon jól megy a világban már elfáradt, csalódott, megkérgesedett ember arckifejezése, és hát sejtem, hogy a második világháború után ez lehetett a gyakori Németországban.
Díjat mégsem ő kapott, hanem rendezőként Paweł Pawlikowski, amit érteni lehet: az Apaföld kifejezetten szép, jó kiállású, tartalmas filmnek tűnik. De ebből a háromból csak kettő igaz.
A Fatherland premierje az idei cannes-i filmfesztiválon volt, mi Karlovy Varyban láttuk. Magyar forgalmazója van, de a bemutató dátumát még nem tudni.
