Van beton

oNehéz elmagyarázni, miért működik annyira jól az, amit John Wilson évekkel ezelőtt kitalált magának, és először a neten, majd az HBO-sorozatával (How To with John Wilson, magyarul: John Wilson tanácsai) tökéletesített. Adott egy dokumentumfilmes, aki az ég egy adta világon mindenre kíváncsi, a kíváncsisága pedig egy furcsa kényszerességgel párosul: hogy folyton rögzítse a világot maga körül, néha a barátai segítségével.

Wilson nagy szerencséje az, hogy a körülötte lévő világ New Yorkot jelenti, ahol nem kell két lépést tenni, hogy valami bizarr dolog vagy gesztus szemtanúja legyen. Wilson elhivatottságát és kitartását pedig kiegészíti a narrációja, ami olyan, mintha egy gyerek először fogna mikrofont a kezében, és rettenetesen félne attól, hogy milyen lesz majd egyszer a hangját visszahallgatni: néha köhög egyet, halkan csodálkozik, krákog, borzasztó szóvicceket süt el.

Ez mind borzasztó is lehetne egyben, de a John Wilson tanácsai mindig képes volt a hülyeségben és az egyre szélesedő nézőpontjában megtalálni valami egyetemes igazságot, valami örök érvényű állítást emberi kapcsolatokról, közös, egymás melletti létezésről, a civilizációról, vagy akár arról, hogy bizonyos emberek nagyon szeretnének új fitymát növeszteni maguknak, és erről büszkén beszélnek. A sorozat második évadára ráadásul az egyik legismertebb esszéista, Susan Orlean, Az orchideatolvaj szerzője is a sorozat egyik írója lett, ahogy a személyes kedvenc internetes komikusom, Conner O'Malley is.

Wilson amúgy is kötéltáncot jár a hülye videók és a társadalmi felelősségvállalás fontosságának hangsúlyozása között, idén áprilisban például az egyik legismertebb baloldali internetes műsornak a Whitney múzeumba szervezett biennálé keretei között adott interjút. Ahol elmondta, hogy az idén bemutatott The History of Concrete (A beton története) című filmjével az is volt a célja, hogy lehet-e ilyen unalmas címmel filmet készíteni egyáltalán.

Persze Wilson munkájánál nem a cím a lényeg, a sorozata olyan című epizódokból áll, hogy „Hogyan takarjuk le a bútorainkat”, illetve „Hogyan nézzük a meccset”. A cím mindig csak a kiindulópont volt, ahonnan a filmes, vagyis inkább a John Wilson nevű, folyton kamerázó főszereplő követni tudta az ösztöneit és kíváncsiságait. Egyik rész sem szólt kifejezetten arról, hogy elmegy megkeresni a házában egy energiaital-gyártó cég hírhedt vezérigazgatóját, vagy jelentős időt tölt egy csomó Avatar-rajongóval, de valahogy mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy ilyen helyzetekben találja magát.

Így hát a The History of Concrete sem kizárólag arról szól, hogy egyáltalán micsoda az a beton, és hogyan alakult ki. Wilson messziről indul, egész pontosan onnan, hogy megszűnt az HBO-s sorozata, miközben éppen Hollywoodban éppen sztrájkoltak az írók. Az írók szakszervezete viszont meghirdetett egy szemináriumot, amin a Hallmark-filmek műhelytitkait mutatták meg forgatókönyvíróknak. Ha valaki esetleg nem tudná, hogy mi az a Hallmark-film: azok a sémákon alapuló, mindenféle komoly konfliktust kerülő romantikus filmek, amikből ha egyet láttunk, láttuk az összeset, mégis több százat gyártanak belőlük. Erre a kurzusra Wilson is elmegy, megtanulja ezeknek a filmeknek a struktúráit, és úgy dönt, megpróbálja alkalmazni a saját munkájára is, hátha működik.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a The History of Concrete egy romantikus film lenne arról, hogy a nagyvárosi nagymenő hazatér a kisvárosba, és megpróbál összejönni a gimis szerelmével – de nem is tudom egyértelműen azt mondani, hogy nem erről szól. De tulajdonképpen miről is szól egy olyan film, amiben megnézhetünk egy kőműves-világbajnokságot, meghallgathatjuk egy olyan cég főnökét, amely halottak tetoválásainak preparálásával foglalkozik, a Maffiózók egyik színésze elmondja, hogy szokott-e gyakran gondolni a betonra, miközben az egész történet vezérfonala egy New York-i futóverseny, ahol ötven napon keresztül több ezer kilométert futnak le a versenyzők, csak körbe-körbe egy iskola körül. Az egész olyan, mint a mozgóképes változata annak, amikor késő este internetezünk, és ész nélkül nyitjuk meg a linkeket. Csak itt a kattintgató John Wilson abszurdra könnyen ráálló humora, és emberiségbe vetett hite.

Amire főleg akkor van szükség, amikor a The History of Concrete rátér a lényegre: New York esik szét, túl sok a beton, cserébe nincs homok, szennyez, mégis Kína ezerrel használja. Az emberek az életük jelentős részét beton körül élik, jómagam is egy hatalmas betonépületben írom ezt a szöveget, de az anyag egy idő után romlani fog, reped, zuhan, esik. Miközben lakni kell valahol, nem épülnek lakóházak, de nemcsak New Yorkban, hanem Budapesten is alig. Beton pedig kell, és valahogy a techvilágnak még nem sikerült magának megkaparintania a betonozást, hogy azt a piacot is szétzilálja. Wilson is érzi a beton fontosságát: főbérlője annak az épületnek, amit a sorozata végén megvett az előző lakótól.

Lehangoló az előző bekezdés, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy a The History of Concrete nagyon-nagyon vicces. Nemcsak Wilson remek érzéke miatt, hogy a lehető legjobb pillanatban vágja be a szövegéhez nagyon passzoló bizarr látványt valamelyik amerikai (vagy itt éppen római) utcáról, hanem azért is, mert ebben az egész naiv rácsodálkozás nagyon szórakoztató. Wilson tényleg olyan, mint egy kisgyerek, aki nem fél feltenni a kellemetlenebb kérdéseit sem az alanyoknak, de sosem csinál viccet belőlük. Őszintének tűnik. Ahogy akkor is, amikor elmondta, hogy a világ legunalmasabb témájából akart filmet csinálni. A téma lehet, hogy az, de a végeredmény semmiképpen.

A The History of Concrete premierje a Sundance-filmfesztiválon volt. Mi Karlovy Varyban láttuk. Magyar premierről egyelőre nem tudni.

Sajnos a filmből még nincsen elérhető mozgókép, ezért ide a sorozat előzetesét teszem: