Ez volt a jövő, de már meghaladtuk

Micsoda együttállás, hogy négy nappal a választások előtt az ország egyik legnagyobb kortárs művészeti kiállítóterének egyik fő kiállítása arról szólt, hogy bizonyos jövők hogyan nem valósultak meg Magyarországon, a régióban, vagy akár az egész világon. Én is tudom, hogy egy kiállítást nem azelőtt találnak ki, hogy felszögelik a képeket, mégis van valami időszerű a Fekete tükör. A jövő hosszú árnyéka című tárlaton a Ludwigban, ami a múzeum gyűjteményéből válogat össze olyan munkákat, amik valamilyen formában pont azt testesítik meg, amit április 12. után lehetett érezni: hogy hirtelen egy másik jövő lehetségessé válik.

Persze a kiállítás címe nem ezt a nagy reményt hivatott jelképezni, sőt, a kiállítás leírása nem is rejti véka alá, hogy referenciapontja Charlie Brooker azonos című, technológiai rémisztésekkel operáló sci-fi sorozata – ami nem mellesleg a szórakoztatóipar utóbbi tizenöt évének legnagyobb rákfenéjén, a Netflixen megy. A sorozat már rég messze van attól, hogy bármiféle profetikus erővel bírjon, megjósolni már talán semmit nem tud, mert valószínűleg mire megírják, meg is valósul. Már nem kell riogatni technológiával abban a világban, ahol tanult emberek önként vesznek fel MI segítségével működő okosszemüvegeket, vagy titkos posztokra kirendelt katonák rögzítik nyilvános futóappokon, hogy éppen a szupertitkos bázis körül kocognak, esetleg éppen valahol egy szerverszoba leolvad, mert mindenképpen meg akartunk kérdezni egy mesterséges intelligenciát arról, hogy ki játszotta Taki bácsit a Szomszédokban („Raksányi Gellért” – válaszolja).

Ezt az folyamatos idejétmúlt időszerűség valószínűleg a Fekete tükör. A jövő hosszú árnyéka kurátorait is inspirálhatta, mert a jelen nyomorultságai helyett inkább arra fókuszál a gyűjtemény, hogy mit tartottak a jövő nyomorultságának, vagy éppen reményének régen. Az első dolog, amit hall és megnézhet az ember a kiállításon, az egy oszlopra installált monitoron Nam June Paik egyik formabontó tévéműsora. A koreai származású videóművész pont a technológiában, a videókamerák, katódcsövek, tévéképernyők manipulálásában találta meg az útját, már a hetvenes években volt Budapesten is kiállítása.

Az itt kiállított munkája a majdnem negyven perces Good Morning Mr. Orwell, ami egy nemzetközi, világméretű tévés körkapcsolás volt 1984. január 1-jén több kontinens és művészeti ág között. Peter Gabriellel és Laurie Andersonnal kezdődik, és a jódlizó, csengettyűket rázogató Allen Ginsberggel végződik. Nemrég készült egy szuper portréfilm Paikról, abból kiderül, hogy a műsor technikailag egy katasztrófa volt, sosem volt semmi szinkronban, a jel nem ment át, emberek nem hallották egymást, bár lehet, hogy ezzel csak a 2020-as évek Zoom-beszélgetéseit jósolta meg előre, ahogy a legenda szerint az „információs szupersztráda” kifejezés is tőle ered. Én szeretem Paikot, de lehet, hogy egy oszlopra rakott tévén előtt állva nem ideális negyven percet elidőzni, főleg akkor, ha még csak tíz lépést tettem a Ludwig kiállítóterében.

A pár lépés alatt viszont ki kellett kerülni valamit. A Fekete tükör. A jövő hosszú árnyéka ugyanis különböző tematikus útvonalakból áll, amelyek szerint végig lehet járni. Az öt különböző útvonal neve: A beteljesült mesék szomorúsága, Sajátvilágok, Ideológiák alkonya, No(n) future! és Metropolis. Mindegyik útvonalhoz készült egy térkép, de nem papíron, hanem egy nagyjából pingpongütő és palacsintasütő közötti korongra nyomtatva, amit egy pöcökről kell lecsúsztatni. Nekem rögtön úgy sikerül, hogy az egyik a földön landol. Minden térképtányér csak és kizárólag annak az útvonalnak a műtárgyait és alkotóit sorolja fel, szóval vagy viszek magammal ötöt, vagy viszek egyet, végignézem az összeset, ami azt a tematikát érinti, majd leveszek még egyet, és kezdem újra a járást. Egyiket sem választom, inkább csak téblábolok ész nélkül.

Ész nélküli téblábolásból is lejön, hogy a Fekete tükör mennyire próbál különböző nézeteket, műfajokat, gondolatvilágokat próbál összerántani, a videóinstallációktól kezdve a csontszobrászaton át az épületekről lemetszett építőanyagokon keresztül, hogy valahogy mind elférjen a disztópia/utópia tengelyén. Nem feltétlenül sikerül ez mindig, vagyis inkább úgy mondom, hogy van, aminek jobban sikerül, mint néhánynak. Főleg azért, mert a kiállítás jelentős része azért a magyarországi kommunizmusra, vagy éppen a régiós orosz befolyásra reflektál. Ilyen például Várnai Gyula propagandajelvényekből kirakott installációja, a Szivárvány, vagy a kijevi Jevhen Nyikiforov fotósorozata az ukrán „Leninhullás”-ról, amikor 2015-ben Ukrajna tömegesen akart megszabadulni a szovjet szobroktól. Nem semmisítették meg mindig a szobrokat, egy esetben csak ukrajnai zászlókból kirakott molinókockát raktak köré. A Szovjetunió, vagyis inkább Lenin még konkrétabban is megjelenik, az orosz Blue Roses nevű művésztársulat még az előző évezred végén készített egy olyan sorozatot, aminek során kartondobozokba belekukkantva, videókon nézhettünk bele hétköznapi orosz emberek életébe. A Ludwigba ebből a sorozatból csak az került bele, amiben Lenin forog a sírjában. Hogy mitől, azt nem tudni, de egy pár másodperces loopon egy színész forgolódik egy szép lepedőn. Az a címe, hogy Lenin forog a sírjában.

Lenin viszont több mint száz éve halt meg, még a sírban forgolódós videó is negyed évszázaddal ezelőtti, ahogy sok már ötlet sem feltétlenül a legfrissebb. Külön termet kapott Lakner Antal Bundesberg Berlin nevű projektje, ami Berlin Tempelhof helyére egy ezer méter magas mesterséges hegyet képzelt el, ehhez jár információs videó, domborzati és utcatérkép is, részletesen megnézhetjük, Lakner hogyan álmodta meg a sípályát és a gleccser hotelt a német főváros részeként még 2006-ban, mint egyféle félironikus városfejlesztési projektet. Időben egészen a nyolcvanas évekig vissza tudunk menni, abból a korszakból láthatjuk Drozdik Orshi egészen véletlenül Black Mirror című sorozatából is egyes részleteket. Drozdik évekig járta a világ különböző orvostudományi múzeumait, úgyhogy senki se lepődjön meg, ha hirtelen félbevágott, preparált gyerekfejeket lát a Ludwig egyik falán.

De nemcsak évtizedekkel ezelőtti munkákat lehet megnézni, a kortársakat Keresztes Zsófia mozaikszobrai, a Borsos Lőrinc alkotópáros csontkollekciói, és a Hungarofuturista kiáltvány reprezentálják. Az utóbbi készítői hivatalosan Technologie und das Unheimliche (T + U) néven futnak, valójában Nemes Z. Márió írót és Miklósvölgyi Zsolt művészettörténészt takarják, Fridvalszki Márkkal kiegészülve pedig egészen biztosan a legviccesebb tárgyát hozták létre a Hungarofuturista zine-nel, amit olvasni lehet, de legnagyobb bánatomra a shopban nem tudtam megvenni a kiadványt, amiben egymás mellett jelenik meg a fénymásolt Harrison Fawcett, azaz Fonyódi Tibor, Bayer Zsolt, és Rózsa Sándor a tévésorozatból, mint a magyar intergalaktikus sámáni törzs emblematikus figurái. Keresztest és Borsos Lőrincéket bármilyen kiállításra be lehet dobni, és azok működőképesek lesznek, mert annyira egyéniek, hogy minden tematikát és teret a magukénak tudnak tenni.

De kíváncsi voltam, hogy van-e olyan, ami valóban 2026-ról szól, ami illik is ebbe a tematikába, és akármennyire is elcsépelt, mond valamit a korról, amit élünk. Az építészet-specifikus teremben Andreas Fogarasinak több olyan munkája is ki van állítva, amiben építkezéseken selejtezett, lecserélt, felújítás helyett kidobott, épületek borításán használt anyagokat társít össze. Van egy, ami messziről kifejezetten úgy néz ki egyszerre, mint egy fekete tükör és mint egy digitális képernyő, ami nem közvetít semmit. Önmagában is meglepő, mert a kiállításon nincsen digitális művészet, a legtöbb tévé katódcsöves, a mozgóképeket jellemzően a falra vetítik ki. Megnézem Fogarasi munkájának a leírását: ezeket az anyagokat 2026-ban szedték le, a Ménesi úti Matthias Corvinus Campuson. Egy jövő azóta biztosan zsákutcába került.

A kiállítás 2026. október 18-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban.