Remény már alig, de mi még itt vagyunk

Az Örkény Színház március végén nem a megszokott játszóhelyein mutatta be új előadását. Nem véletlenül, az Országkórust ugyanis hagyományos értelemben vett előadásnak sem lehet nevezni. Három részből áll: egy installációból, egy színházi előadásból és egy állampolgári performanszból. Az erre a célra felújított Merlinben mindhárom megtalálja a maga helyét, komplex, egész estés (több mint négyórás) élményt kínálva, amelyben keveredik a képző- és színházművészet, a videó és a fizikai jelenlét, a fikció és a valóság, a professzionális színészek és civilek hangja.

Minden és mindenki egy kérdésre keresi a választ: Akarunk-e gyereket vállalni ebben az országban?

Egy kérdésre ezerféle válasz adható. Az Örkény projektjében sok elhangzik, de nem az összes. Bár mélyre ás, csak egy helyen teszi, miközben az ország láthatatlan állampolgárai láthatatlanok maradnak a Merlinben is. Kár, mert az Országkórus izgalmas színházi kísérlet, olyan, amiből sokkal többnek kellene lennie a mainstream színházi kínálatban is.

Az sem véletlen, hogy az előadást a választás napján is műsorra tűzte az Örkény.

Nincs remény, még a szánk is büdös

Csupasz, fehérre festett falú kiállítótér, elsötétített ablakok, egy darab matrac a tér közepén (látvány: Izsák Lili). A mennyezeti világítás hideg fénye senkire nézve nem előnyös. A nézőkre sem, akik ezúttal nem bújhatnak a nézőtér megnyugtató biztonságot adó sötétségébe. Ebben a térben minden és mindenki kiállítási tárgy. Látlelet. Az Örkény Színház és a Dollár Papa Gyermekei nem túl hízelgő látlelete Magyarországról.

A Kiss-Végh Emőke által írt és Ördög Tamás által rendezett A remény nem csak esztétikai értelemben vett szegény színház. A karakterei is azok. Vagy szó szerint, vagy lélekben, de a lényeg ugyanaz, egy olyan szeletét mutatják be a társadalomnak, amiből már – a címmel ellentétben – kiveszett a remény. Ami maradt, hamis, csúnya, talán azt is lehet rá mondani: szánalmas. Ebben a végtelenül lelombozó világmetszetben érdekes módon egyedül a feminista pornórendező, Ilona (Csákányi Eszter) érzi magát egész jól. Egészen addig, amíg az agyára nem megy az idegesítő mekis alkalmazott (Bíró Kriszta). Ilona a saját eszközeivel próbál egy kis örömöt csempészni a reményvesztett emberek életébe. Ha mással nem, hát bohócpornóval.

Emese (Takács Nóra Diána) kövér, ötvenes, gyermektelen bolti eladó. Hogy ne kövérezzék le, mindenkinek azt mondja, hogy terhes. A gyermekét úgy fogja hívni, hogy Jézus. De Jézus nem fog megszületni. Árpád (Terhes Sándor) Emese törzsvásárlója a CBA-ban. Az arcát véres kelések borítják. Cserébe kedves. Ilona arról álmodik, hogy egyszer összeházasodnak. Rémálomba kevert vágyálom.

Balázs (Hajduk Károly) és István (Vajda Milán) együtt élnek, de Balázs undorodik Istvántól. István is kövér, ráadásul Balázs szerint a szája is büdös. István szerint mindenkié az, mert mindenki ugyanazon a szar menzakaján nőtt fel. Ezért a szájszagunk is olyan, szar.

Kinga (Kiss-Végh Emőke) nem vágyott gyerekre, de lett neki. A kisbabájához az őrület határán monologizáló fiatal anya elkeseredett magányosságában, választalanságában csak azt szeretné „hogy összejöjjön ez a nap”. A gyerek apja ott is van, meg nincs is. Pál (Kövesi Zsombor) egyik munkából a másikba ugrál, ha épp nincs más, pornófilmet forgat, bohócsminkben. Béla (Znamenák István) mindenkit megmasszíroz, de közben lehet, hogy megcsöcsörész.

A remény párhuzamosan futó történetszálai összekapcsolódnak, mindenki ismer mindenkit, hiába, kis ország ez. De amit a játéktéren látunk, mégsem az egész ország. Nem lehet az! Az a fokú reményvesztettség, diszfunkcionalitás, depresszív önpusztítás és bullying, amit A reményben látunk már rég bedöntötte volna. Itt még Ilona lelkesítőnek szánt mondatai is keserűnek hatnak: a genetikánk szar, szarul nézünk ki, de amúgy jó hely ez az ország, legalább van négy évszak, bármelyikben megszülhetjük a gyerekünket.

Aki aztán csúnya lesz, és ugyanazt a szájbüdösítő menzát kapja majd, mint minden magyar az elmúlt 30 évben. „Itt mindenki csak bántja egymást”, de mindegy. „Itt élned, halnod kell” – énekli a kórus, mosolyogva.

Van remény, amíg itt vagyunk

Az este második része már több reménnyel kecsegtet. A teret civilek, fiatalok, idősek, férfiak, nők töltik fel. Azért jöttek, hogy meséljenek. Nehéz „kritikát” írni egy állampolgári színházi előadásról, hiszen ebben a műfajban nem is igazán a végeredmény, inkább az odavezető út a fontos. Az Országkórus rengeteg résztvevő bevonásával készült, és látszik rajta a belerakott, közösségformáló munka. Az, hogy ez a közönség elé tárt produktumból is egyértelművé válik, tulajdonképpen bónusz.

Az Országkórusban 18 olyan civil történetét ismerjük meg, akik az Örkény Színház felhívására jelentkezve vállalták, hogy megosztják a gyermekvállalással kapcsolatos gondolataikat, érzéseiket, tapasztalataikat. Ebben a mondatban már benne is van az a keserű szájíz, amit az előadás hagyott bennem: az Örkény felhívása nem túl meglepő módon nem jutott el mindenkihez. Így azoknak a hangja, akiké egyébként sem szokott eljutni mondjuk az Örkény bemutatóira járó közönséghez, most sem jut el oda. Helyette van nagy egyetértés, hasonló problémák és hasonló megoldások, és egy olyan végkövetkeztetés, amivel a résztvevők és a közönség soraiban ülők is serényen bólogatva tudnak egyetérteni. De ez a kórus nem egy egész ország kórusa.

Az Országkórus ennek ellenére is fontos kordokumentum.

Szót kap benne negyven felett lombikkal gyereket vállaló szülő, tudatosan gyermektelen fiatal férfi, nő és házaspár is, örökbefogadó meleg pár, és olyan meleg férfi is, aki 2025-ben, már a törvényi ellehetetlenítés után vágott bele az örökbefogadásba. Olyan fiatal nő, aki két vetélés, és a megalázó kórházi bánásmód ellenére is próbál teherbe esni. Olyan nő, aki hét sikertelen lombik után maga kutatta ki, mi az akadálya a teherbeesésnek, mire a nyolcadik próbálkozása sikeres lett. Olyan meleg pár, akik egy leszbikus párral együtt vállaltak gyereket.

Ezek a történetek fontos részei a mai Magyarország családról alkotott sokszínű, eltépett, összeragasztott, kisatírozott, visszarajzolt, összegyűrt, kisimított képének. Kirekesztő törvénykezés, repedezett egészségügyi rendszer és társadalmi előítéletek ide vagy oda.

Minden történet három percet kap. Egyértelmű, hogy ezeken sokat dolgoztak, ami az eredményen is meglátszik: a civilek, akik közül sokan talán életükben először beszéltek nagyobb közönség előtt, mind magabiztosan, gördülékenyen, humorosan vagy éppen megrázó őszinteséggel beszélnek. A forma egy idő után mégis elfárad, az egymást követő, néha tartalmukban is elég hasonló monológokat, csak a fiatalok és idősek kórusa által bekiabált szavak, mondatok szakítják meg. Este tíz óra felé már egyre kényelmetlenebbek a Merlin Színházba pakolt, nem maratoni előadások végigülésére tervezett székek.

Kár, hogy az idősebb generáció, az „idősek kórusa” történetei csak az installációban kaptak helyet. Érdemes egy kicsit előbb érkezni, és a két rész közötti szünetet is arra fordítani, hogy elolvassuk, meghallgassuk, megnézzük ezeket a történeteket. Ezekkel együtt lesz ugyanis teljes az a generációkon át öröklődő idea a családról, szülésről, anyáról és apáról, amely annyi fiatal nő és férfi gyermekvállalással kapcsolatos érzéseit határozza meg.

Szintén kár, hogy a „fiatalok kórusa” csak kórusként funkcionál, ezért a középiskolás / fiatal egyetemista, még korából fakadóan is feltehetően gyermekvállalás előtt álló generáció saját hangját nem igazán halljuk.

„Olyan országban szeretnénk élni, ahol jól lehet megszületni, jól lehet meghalni, és a kettő között sem lenne rossz.”

Egy mondat, amivel mindenki, az egész ország, egyet tud érteni. Ezt a legkisebb közös többszöröst kéne megafonba kiabálva hirdetni nem csak a Merlin Színházban.