Valami Amerika? Üvegtigris? Ne vicceljünk már! A magyar filmtörténet legjobb vígjátéksorozata három darab rövidfilm, ami egy pökhendi, szerencsétlen filmrendezőről és annak sokat tűrő operatőréről szól, ahogy próbálnak felkészülni egy nevetséges művészfilmre, ami soha a büdös életben nem fog elkészülni. Ez a (terep)SZEMLE 1-2-3., amikről a cikk további részében Terepszemleként fogok írni, hogy ne használjuk el a felesleges nagybetűk éves kvótáját.
Ebben a cikkben ugyanis végre jó minőségben meg lehet nézni mindhármat, a harmadik, 2025-ben bemutatott változatot például online először, miután tavaly a Friss Hús, idén pedig a Magyar Filmszemle programjában is szerepelt. Az évszám nagyon fontos, ugyanis a Terepszemle-sorozat nagyjából szinte úgy működik, mint a Sráckor paródiaváltozata: a kétszemélyes stáb, Simonyi Balázs és Tóth Barnabás 2003-ban, 2011-ben és 2025-ben jöttek elő egy-egy résszel, mindenféle figyelmeztetés nélkül, ugyanazokkal a szereplőkkel, és nagyjából ugyanazzal a cselekménnyel.
Az idő nagy poéngyáros, a Terepszemlék a hatalmas kihagyások miatt olyanok, mintha megszondáznák Magyarország éppen aktuális kultúrhangulatát, legyen szó a Magyar Mozgókép Közalapítvány pénzszórásáról, az Andy Vajna-korszak előtti utolsó nagy rohamról, vagy éppen a történelmi kurzusfilmek mindent elárasztó dömpingjéről. Simonyi és Tóth közös filmjei nulla forintból, állami támogatás nélkül, ahogy ők mondják, dühből és dacból születtek.
Úgy tűnhet, hogy eredetileg egy nagyon szűk rétegnek, hiszen ki más érthetné a magyar művészfilmesek zárt világát jobban, mint más filmesek vagy filmes újságírók. De bármilyen területen dolgozik is valaki, egészen biztosan ismer zsarnoki akarnokot, bunkó, de szerencsétlen felettest, alkalmazkodó munkatársat, és ismerős lehet az a törhetetlen ambíció is, ami miatt valaki egy film kedvéért el akarja zsilipelni a Dunát, vagy felépíteni két malmot, hogy aztán felgyújtsa őket.
Simonyi és Tóth évtizedek óta ismerik egymást, közösen készítették például az Egy szavazat című, egészen időszerű választási szatírát, de külön-külön a saját útjukat járják. Tóth sikeres és népszerű kisfilmek (Újratervezés, Susotázs) és játékfilmek (Akik maradtak, Mesterjátszma) elkészítése után többek között az ELTE-n tanít, Simonyi pedig az Ultra és a Kékkör című dokusorozataival lett ismert – és a Telex márciusi olvasóklubjában Gion Nándor könyvéről beszélt, ami fantasztikus egybeesés, ugyanis az első Terepszemle pont az író miatt készült el. Simonyival és Tóthtal március közepén ültünk le beszélgetni arról, miért vártak ennyi időt a részek között, milyen utalásokat rejtettek el bennük ínyenceknek, és mi lehetne potenciálisan a negyedik részben.
A cikkben meg lehet nézni mindhárom filmet. A filmek után pedig el lehet olvasni a készítők kulisszatitkait is.
Előfordulhat, hogy várni kell egy kicsit, hogy a videók betöltődjenek, de semmi pánik, ott lesznek. Ha mégsem, érdemes egyet frissíteni.
Ha akkor sem hajlandóak betöltődni, akkor a filmek címére kattintva is meg lehet őket nézni.
(terep)SZEMLE 1.
Rendező és operatőre a magyar vidéken keresnek helyszínt egy már most csődbe került filmhez, amiben Székely B. Miklós eltéved a mezőn, Lázár Kati és Kamarás Iván együtt zuhanyoznak, négyszáz statiszta kell majd a szegények báljára a szimbolikus magyar kocsmába, azt „úgyis beszopják nyugaton”.
Hogy kezdődött?
Simonyi Balázs: Nagyon szeretjük a mai napig Barnával a Gion Nándor-i világot, a kétezres évek elején rá voltunk kattanva. Elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a Virágos katona című regény helyszíneit a szerbiai Szenttamás környékén. Volt nálunk egy mini-DV-kamera, mert dokumentumfilmet akartunk forgatni Szenttamáson. Kamerázgattam a kocsiban, jó ködös reggel volt…
Tóth Barnabás: Megálltunk pisilni Szeged előtt.
S. B.: Aztán bohóckodni kezdtünk a fekete-fehérre állított kamerával a mezőn, hogy de jó, milyen magyar filmes látvány.
T. B.: Ott volt az a buszroncs, a kidobott holmik a puszta közepén. Ebből kialakult egy helyzetgyakorlat, hogy terepszemlézek mint rendező, te pedig ezt szerepből vetted. Körülbelül 20-25 percig tartott az egész. Amikor visszataláltunk a kocsihoz, akkor gondoltunk arra, hogy ezzel majd valamikor kezdünk valamit, csináljuk meg még gyorsan az elejét is. Akkor ráforogtál az elején arra, hogy félreállok az autóval. Amikor elkezdtük, még nem tudtuk, hogy filmet forgatunk. Ennél spontánabbul és felkészületlenebbül nem lehet egy filmbe belekezdeni. Hazajöttünk Pestre, és ez az egész forgatott anyag tulajdonképpen ezzel a pisiléssel kezdődött. Beraktam Balázsnál egy Haneke-filmet, ő meg közben megvágta, csinált tíz percet a huszonötből. Mutatta, hogy nézd már, egész jó. Rötyögtünk rajta egyet. Így kezdődött.
S. B.: Sőt, te néha visszafojtott röhögéssel játszod a saját vízióitól megrészegült Rendező szerepét. A poénkodás a felszín, mert nekem ez a film traumákból született. 1998-tól kezdtem el járni az ELTE-re. A filmszak nekem gyomorszorító volt. Az nem érdekelt senkit, hogy én, a diák mit szeretnék a filmmel kezdeni, mi és miért érdekel, mit gondolok róla, hanem vissza kellett böfögnöm a szent teheneket: Bergman, Antonioni, Tarkovszkij, Pasolini, Jancsó. Ez volt az igazi celluloidfrusztráció. Nyesegették le a szárnyaimat, erőltettek bele a kánonkockába, s mivel ez elméleti szak volt még akkor, a gyakorlati filmezéssel nem tudtak mit kezdeni. Akkoriban kezdtem filmszemlékre is járni, ahol többnyire riasztó volt a felhozatal, a közeg is, ízlés is. Sok volt a vergődős, rossz művészfilm. A harminc magyar filmből, amit bemutattak, huszonöt volt ez a kategória, és ebből kettő volt jó. A maradék huszonhárom művészmozi meg tényleg nagyon rossz, „lila köd”, elégetett állami pénz.
T. B.: Emlékszem, hogy a kétezres évek elején ülünk a szemlén Balázzsal, nézünk egy magyar filmet, mindkettőnkben megy fel a pumpa, és akkor mondom neki, hogy tudod, mit csinálnék? Sóval behinteném a filmszakot az SZFE-n, és öt évig csak forgatókönyvírást tanítanék. Kis csend. Megkérdezte, hogy jó, de ki tanítana? Ez mindent leírt.
S. B.: Emiatt lett többjelentésű a cím is: (terep)SZEMLE. A három Terepszemle-film mind tök önazonos, mind a ketten százszázalékosan mellette állunk. Kötetlen, kompromisszumok és büdzsé nélküli, szabad, provokatív és örömteli filmezés, jó kis menekülőútvonal. Minden nyers, werkes, keresetlen – elég a főcímek Arial betűtípusát megnézni. Nagyon szeretek Barnával bohóckodni, hülyéskedve rögtönözni, négy évtizede ismerjük egymást, ezt végig-drámajátékoztuk, -improvizáltuk Földessy Margitnál és a Momentán Társulatban, jó labdákat tudunk a másiknak feldobni, átvettük egymás gesztusait, reakcióit, néha még hangunkat is összekeverik. Ez mind benne van a Terepszemlékben.
Utalások
T. B.: A „hibátlan”, amit elmondok vagy tízszer, az Jeles Andrástól jött. Vele asszisztensként helyszíneltem Afrikában.
S. B.: A „Kati” kiabálás a mezőn onnan jön, hogy egy akkori magyar szerzői filmben szinte alapértelmezett volt a női nevek ordibálása. A „nem hoztunk karót” az egy Janisch Attila-anekdota. Talán akkor forgatott egy filmet, és azt nyilatkozta, hogy karókat vert le oda, ahova egy év múlva rakni akarta a kamerát. Medvigy Gábor operatőr miatt vagyok én „Gabi”, a rendező pedig nagybetűs, de névtelen művész. Fehér György, Mundruczó Kornél, Tarr Béla is egy inspiráció, sok allúzió van rájuk. De operatőrökre is, művészfilmekben foglalkoztatott színészekre is. Mindegyik film elején van egy Snittegylet nevű cég logója. Az a cég nem létezik. A logó egyébként az én fogsorom negatívban.
T. B.: Az első részben véletlenül, a másodikban már tudatosan Balázs fehér nadrágban van.
S. B.: Sok operatőr járt mindig sportosan elegáns, laza, fehér nadrágban, nekem Ragályi Elemér, Lovasi Zoltán ugrik be. És az is operatőri minta volt, hogy Gabi figurája higgadt, alázatos.
T. B.: Senkiről nem tudok, aki látta volna ezeket. Mármint, hogy akikről áttételesen szó volt.
S. B.: Kell hozzá némi szakmai önirónia vagy humorérzék. Egyszer tök véletlenül együtt utaztam Tarr Bélával. Ő ment a rotterdami fesztiválra. Odaültem mellé, tök jó volt vele beszélgetni. Bevitt a filmje premierjére is, akkor A londoni férfi ment. Bemutatott Dzsafar Panahinak is. De Tarr sem hallott erről a rövidfilmről soha. Ez kicsit olyan, mint amikor Bödőcs Tibor Nádas Pétert parodizálja. Ezek szerintem lepattannak az emberekről.
Utóélete
T. B.: Bekerült a 2003-as filmszemle versenyprogramjába.
S. B.: A szemle első napján vetítették. Iszonyatosan csodálkoztam a vetítésen, szakadtak a nézők a röhögéstől, magukra ismertek.
T. B.: Te ott voltál, én sajnos nem voltam ott.
S. B.: A következő nap megjelent a Népszabadságban Csákvári Géza cikke arról, hogy milyen fasza volt ez a film. Emlékszem, még aznap „bekérette” a Duna TV, meg a Muhi András is, hogy mégis mi ez. Megvették, sokszor leadták.
T. B.: Benne van filmes lexikonokban, idézik, sok helyen tanítják is. Egyetemeken sokszor levetítik.
S. B.: De mit tanítanak valójában?
T. B.: Egy görbe tükör. Tele van szakkifejezéssel, hitelesnek tűnik, sok referencia van benne.
S. B.: Civiltől én még nem hallottam, hogy ismerné vagy szeretné. A filmeseknél állítólag kultikus, idéznek belőle, másnak szerintem nézhetetlen, érthetetlen öncélúság. De legalább nem kerül semmibe az adófizetőknek.
T. B.: A feleségem egyszer kíváncsiságból elvitte vetíteni egy buliba a műszaki egyetem kollégiumába, és azonnal behalt tőle a buli.
(terep)SZEMLE 2.
Rendező és operatőre a Duna-parton keresnek helyszínt egy új filmhez, amiben lenne „testvérszex, anyagyilkosság, nyomorék, öngyilkos, cigány, drog”.
Rendszerváltás a magyar filmben
T. B.: Előtte forgattam a Rózsaszín sajtot. Abba a filmbe belehaltam, én írtam, rendeztem, eljátszottam a főszerepet is, és valahogy a semmibe érkeztem. Ott álltam, és azt éreztem, hogy ellőttem a nagy elsőfilmes patronomat. Bár akkor az jobban idegesített, hogy a régi, MMK (Magyar Mozgókép Közalapítvány) rendszerben volt kb. 10-12 millió forint, szabadon felhasználható normatív támogatásunk, ami alanyi jogon, fesztiválszereplések, tévéeladások után járt. Tizenöt évnyi független lét, összekapart sikerek után jött volna egy morzsa, amit pályázat nélkül megkaptunk volna, és akkor összeomlott az MMK. Hiába mentünk be már az elsők között az új vezetőséghez, nem is akartak hallani rólunk. Emiatt picit ideges voltam, de inkább folytatni akartuk az elsőt.
S. B.: Én az MMK-rendszerben megítélt pénznek nagyjából a tíz százalékát kaptam meg, kábé ötszázezer forintot. Amikor ezt, a formálódó Magyar Nemzeti Filmalap egyik vezére, Havas Ágnes közölte velem, azzal a lendülettel felmentem az MMK harmadik emeletére, ahol a pénzügyi osztály volt, és elemeltem azt a táblát, ami szerepel a harmadik részben.
Forgatás
T. B.: Nagy kihívás volt az első rész spontaneitását megismételni, sőt igazából lehetetlen. De kedvünk volt folytatni, és tettünk egy próbát.
S. B.: Abban a „legszarabb” az operatőr szerintem. Kasza-basza, hozzá még az automata élességállító zizegése. Nem tudom, hogy én voltam ilyen béna, vagy azt hittem, hogy ez volt akkoriban az operatőrstílus. Már Canon 5D-re forgattunk nagyobb felbontásban, nem egy svungra egy helyen, hanem három helyszínen, több nap alatt, színesben. És van egy harmadik szereplő is: egy pincsikutya.
T. B.: Sokkal nagyobb ugrásnak érzem a harmadik részt. Látszik a másodikon, hogy csak nyolc év telt el a kettesig, de újabb tizennégy a hármasig.
S. B.: Mindkét helyszín amúgy pár száz méterre volt Barnáék lakásától Óbudán. Pont visszahúzódott az árvíz a Dunán, magyar filmesen lucskos-lápos volt.
Fogadtatás
S. B.: Csak az információs blokkban ment a szemlén, és az nagyon rosszulesett. Emlékszem, nem is voltak nézők bent, szóval teljesen visszhangtalan maradt. Én ott voltam a vetítésen, hárman voltunk a teremben. Még a régi Origón csináltak online premiert a filmnek, az jól sikerült. Érdekes, hogy ezt értékelik a legmagasabbra az összes filmed közül.
T. B.: Komolyan?
S. B.: Hát te mondtad nekem, hogy a Letterboxdon erre kaptad a legmagasabb pontot. Ott a kommentek is tök jók.
T. B.: Látod, ez a csodálatos. Mást érez az ember, és mást érez a közönség.
(terep)SZEMLE 3.
Rendező és operatőre teljes kétségbeesésben próbálnak összehozni egy történelmi filmet a hátrafelé nyilazó, kalandozó, meleg magyarokról, miután megígérték nekik, hogy meglesz rá a pénz.
Felbosszantás
S. B.: Megtaláltam Barnának egy nyilatkozatát még 2019-ből, amikor az Akik maradtakot forgatta. Az újságíró megkérdezte, hogy érik-e a (terep)SZEMLE következő része, Barna pedig azt mondja, hogy felmerültek témák, de csak akkor vágunk bele, ha van kellően erős alapötlet. Azt mondja, hogy nem zárjuk ki a folytatást, viszont az kell, hogy valami felbosszantson minket. Éveken át maceráltam Barnát, hogy csináljuk már meg, de mindig lepattantam. Azért is, mert a második rész végén ott a cliffhanger, a Rendező közli, hogy „fogtok ti még látni engem”, és azért is, mert mindig nagyon jól szórakozunk, amikor együtt filmezünk. Nyilván Barna viszi jobban vásárra a bőrét, mert a fiktív karakterén keresztül nyilvánul meg a művészfilmes rendezőség esszenciája, és hát az életben ő is rendező.
T. B.: Aztán jött 2020 és az utána következő korszak. Elképzeltem, hogy a rendező ebben a mai helyzetben csinálna egy történelmi filmet. És elképzeltem Balázst, ahogy hátrafelé kamerázik egy ló hátáról. Akkor azt mondtam, hogy ez már elég. A harmadik részben a magyar film helyzete csak a dolog egyik fele. A másik fele az általános kulturális és politikai közállapotok iránti csömör, düh és keserűség. A hármas frusztrációja nekem ez.
S. B.: Képzeld el, hogy 15 évvel később jön egy folytatása valaminek. Tökre megváltozott a világ. Másfél generáció már azóta nemcsak felnőtt, hanem – perspektíváját vesztett – filmessé érett. Bejött az AI, az álló formátum hódít, eluralkodott a woke szelleme a fesztiválokon.
Több szereplő, több helyszín
S. B.: Tudtam, hogy Barna tanít az ELTE-n külföldieket, és láttam magam előtt egy ilyen jelenetet, ami meg is valósult a filmben, hogy tanít, átfordul a kamera, és csak különböző rasszú filmesek ülnek ott, nem magyarok. Eleve elégtételt jelentett ez az ELTE-jelenet.
T. B.: Többek közt improvizációt tanítok az egyetemen. A saját diákjaim játsszák a diákokat. Aki az egyik jelenetben bejön mint az anyukám, az az anyósom. Ress Abigél szintén a diákom volt. Standupos, onnan is lehet ismerni, de egy baromi tehetséges forgatókönyvíró és rendező.
S. B.: Barna a jelenetben megpróbál befűzni egy fiatal, film iránt érdeklődő csitrit, és ezzel csak még szánalmasabb és sikertelenebb lesz emberként is, rendezői tekintélyként is.
T. B.: Borzasztóan feszélyezett az a helyzet, hogy a tanáraként fűzni kellett. Az egyik szemben ülő srác ráadásul a barátja volt.
S. B.: Barna ismét nagyot alakít, hiteles és vicces, például a Rendező lakásában felvett jelenetben valóban hajnali ötkor csengetek be, amikor még aludt. Hát azt a duzzadt, csipás pofát egy sminkes sem csinálja meg. Ahogy kétlem, hogy egy színész felülne egy kiszámíthatatlan szamár hátára ügetve kamerázni, mint az Operatőr. Itt is vannak újítások: például a harmadikban látható először egyszerre a Rendező és az operatőr, mert az egyik diák veszi őket, valamint bejön több felvételi technika, például GoPro, telefon. A harmadik résznek a Super 8-as nyersanyag és annak lehívása, szkennelése volt összesen a költsége, meg az a temus csőkamera, amit a WC-be ledugok. És volt egy Bruxella terméknevű guminő is, de azt kivágtuk. A felgyújtott sátrat is ajándékba kaptuk. Mindennel együtt nyolcvanezer forint.
T. B.: Azt még senki sem fejtette meg, hogy a legvégén miből idézünk, amikor a rendező elmegy a sötétbe. Az konkrétan a Mephisto zárójelenete, csak itt azt ismételgetjük, hogy „én csak egy rendező vagyok”.
S. B.: És ennek a végén is utal arra, hogy visszatér.
Hogyan tovább?
S. B.: A Friss Húson, MAFSZ-szemlén, és a Magyar Filmszemlén is telt házzal vetítették a versenyprogramban, és szuper volt hallani azt a folyamatos és önfeledt nevetést, amitől a következő poén már nem is hallható. Annyi ötlet van még leforgatlanul. Általában egy jó helyszín indítja be a dolgot. És van egy húszoldalas Google Drive-doksi, amiben gyűjtjük a motívumokat. Csak nyitott szemmel és füllel kell járni a filmes rendezvényeket.
