Ebben az országban a tudathasítás a legészszerűbb döntés

Pintér Béla Kabuki című darabját tavaly novemberben mutatták be, a kormány megmondóemberei pedig azonnal kaptak az alkalmon, hogy újabb minibotrány keretében tematizálják, mennyire elvetemült „a másik oldal”. A színdarabot természetesen nem megnéző, de a műértelmezéshez enélkül is magas szinten értő kritikusok szerint ugyanis az előadás egy pontján egész egyszerűen agyonverik Schmidt Máriát. Ami – természetesen – felháborító. Csakhogy erről szó sincs, illetve pont csak annyira van szó róla, mint amennyire azt az a Pintér Béla sejtetni akarja, akit a Fidesz kultúrpolitikájának 16 éve alatt mindenhonnan kiszorítottak, kisemmiztek, lenéztek, és akinek a működését évek óta kitartóan próbálják ellehetetleníteni – hiába. Az, hogy Pintér Béla erre válaszul még mindig csak sejtetni akar, azzal mindenki jól jár.

A kormánypárti műfelháborodásra válaszul aztán az egész színházi szakmának, és a botrányba akarata és érintettségének hiánya ellenére belerángatott Nagy Ervinnek is egy emberként kellett magyaráznia, mi a különbség fikció és valóság között, mi történik tulajdonképpen a Kabukiban, és mi nem, mi az, hogy lázálom és egyáltalán: hogyan működik az a furcsa dolog, amit művészi önkifejezésnek hívunk.

Ha Pintér talán nem is sejthette előre, hogy az előadása ekkora port fog kavarni, jobban nem is jöhetett volna ki belőle. Az a nevetségesen abszurd helyzet alakult ugyanis ki, hogy a Kabuki fikciója tulajdonképpen azonnal megismételte magát a valóságban. Nem, nem az erőszak. Csak a totális, valóságtorzító elmebaj. Ezzel pedig egy dolog nyert csak bizonyosságot: Pintér Bélánál még mindig kevesebben látják élesebben, mi és miért történik ebben az országban. Hab a tortán, hogy a kormányoldal által generált ingyenreklám talán azok figyelmét is ráirányította a könyörtelen, ellenállást nem tűrő rendszerbe erkölcsileg, fizikailag és mentálisan is beleroppanó polgárokról szóló előadásra, akik talán elsiklottak volna felette. Kár, hogy már megint azok nem nézték meg, akiknek nem ártott volna, de még nem késő!

A tudathasadás nemzeti alap

A Kabukiban semmi sem az, aminek látszik. A thai múzeum valójában tájmúzeum. A thaiföldi maszk valójában japán. Hatvanpuszta Hetvenmező, a zebrák csíkos lovak, a középső tartomány ura a sógun. Petőfi Sándor valójában Szabadszálláson született, és József Attila volt a mestere. Vagy fordítva. Csányi Miklós tájmúzeum-igazgató valójában Csúnya Miska, a csendőrök által agyonvert 19. századi betyár. Vagy fordítva. Vagy sehogy se. A szőke, napszemüveges, gigantikus gyöngysort viselő professzorasszony nem Mária, hanem Veronika.

Schanda Veronika, aki azért érkezett a szabadszállási tájmúzeum ünnepélyes megnyitójára, hogy a miniszterelnök nevében megdicsérje a sikeres keleti nyitást. Csakhogy itt szó sincs Thaiföldről és kelet-ázsiai vendégmunkásokról. Csányi Miklós azért kap egy szép maszkot, Thaiföldről, de nem thaiföldit, hanem japánt. Egy kabukimaszkot. Valószínűleg hamisítvány, ahogy Pintér Béla Kabukija sem a tradicionális japán színházi műfaj hű másolata. Annak kicsavart, kifacsart, átcímkézett, magyarosított, pontosabban betyárosított verziója. Made in Hungary.

Vera nem csak szalagot vágni érkezett, ajánlatot is tesz: álljon be Miklós közéjük, pontosabban, induljon el a szabadszállási választáson „függetlenként, a mi színeinkben”. Miklós vacillál. Két éve még talán engedett volna, de azóta nála is betelt a pohár. Egészen pontosan akkor, amikor a miniszterelnök a parlamentben nem volt hajlandó felállni a mártírhalált halt Alekszej Navalnij tiszteletére. Vera ellenajánlata: akkor megveszi a tájházat, bőven áron alul, csinálnak belőle fúziós múzeumot ők maguk. Erre aztán előugrik a tulipános ládából Csúnya Miska, a nagy betyár, a Nagy Sógunt követeli, behajítja a ládába és egy betyárbottal agyonveri Verát. Vagyis úgy tűnik, csak aztán kiderül, Miklós ezt az egészet csak képzelte.

A pusztában tér magához, ahol kirakta a mentő, hogy összeszedjen egy másik beteget is. Zsandárok támadnak rá, orosz utasításra. Csúnya Miskával együtt Csányi Miki leveri őket. Vagy nem? Megjelenik József Attila és Petőfi Sándor, erre már Miki is belátja, hogy „enyhe személyiségzavarban” szenvedhet, de a témában jártas József Attila kijavítja, „neked elég durva tudathasadásod van”.

A két részre hasadt tudat kabukimaszkot húzva megindul Hetvenmezőre, hogy végezzen a középső tartomány uralkodójával, a Nagy Sógunnal. De mi van, ha maga Navalnij mondja, hogy ez az egész nem éri meg?

Pintér Béla egy ideje már nagyon dühös, de újra és újra arra jut, hogy hiába. Mert a hatalom marad, az ország pedig szép lassan belesüllyed a totális őrületbe, az ön- és idegengyűlöletbe, a megalkuvásba, a messiásváró transzba. Nehéz a NER 16. évében olyan politikai szatírát írni, ami ne hasonlítana kicsit túlságosan is a valóságra. Pintérnek sem mindig sikerült eddig (vagy nem is akarta, hogy sikerüljön), de a Kabuki – annak ellenére is, hogy ott vannak benne azok a kiszámítható aktuálpolitikai ki- és beszólások, amiket a pintérbélás közönség megbízhatóan hangos nevetéssel jutalmaz – el tudja kerülni ezt a csapdát.

Talán pont azért, mert lejjebb tekeri a valóságot és azt mondja, ebben a helyzetben teljesen racionális döntés a tudathasítás. Akkor legalább néha, ha nem is saját akaratunkból, elszökhetünk ebből a randa realitásból, az országból, még a jelen időből is. Csapjuk be magunkat egy kicsit, hogy ilyet is lehet.

A Kabuki bűvésztrükk, a díszlet is olyan. A színpad egyetlen berendezési tárgyában, a hatalmas tulipános ládában eltűnnek a szereplők, majd új külsővel bukkannak elő belőle (díszlet: Gergely-Farnos Lilla, jelmez: Hornyák Dóra). Akit agyonvernek benne, az az előadás végén vígan tapsol. Mint a kettéfűrészelt nő a bűvészmutatványban. Szinte hihetetlen, ahogy a hat darab színész rekordgyorsasággal ugrál egyik karakterből a másikba. Abból pedig van elég.

A hatalomnak való megadásra hajló feleség, a férje után kutató szerelmes Róka Nusi, a bántalmazó anya, a sógunt védő földesúrfeleség (mindegyik szerepében Fodor Annamária); az erőszakos betyár és az alkoholista apa (Adorjáni Bálint); Farkas Boglárka a presszóból, a hadnagy, a sógunt védelmező földesúr (Messaoudi Emina); az agyonverhetetlen Vera, a szabadszállási származású József Attila, az őrmester és a Szellem (Jankovics Péter); az a bizonyos Petőfi Sándor, aki akár szabadszállási is lehetett volna, a százados, a Sógun (Takács Géza). És persze Miki (Szabó Zoltán), a bántalmazott, elhanyagolt gyerek, a fiókjának szerző költő, a múzeumigazgató, a kényszerített politikusjelölt, a betyár, a szamuráj.

Pintér Béla nyelvi bravúrja, hogy a Csányi Miklós által szavalt, Petőfi Sándor József Attilának írott verse egyszerre ízig-vérig petőfisándoros, pintérbélás és csányimikis. Az ő bravúrja, hogy egyszerre tudunk nevetni és borzongani, szórakozni a szamuráj-betyárok kalandjain, együttérezni Csányi Miklós mélyen emberi tragédiájával, és könnyezni a 2026-os magyar valóság legkeserűbb Nemzeti dal adaptációján.

Schanda Vera nem halt meg, de a megtámadott szomszéd ország ellen folyamatosan uszító, évek óta háborús pszichózisban égő, „a középső tartomány” lakóit egymás ellen hergelő, végletes feszültségeket szító, és a feszültségben fürdőző hatalom legalább ismét bizonyította, hogy legalább akkora tudathasadásban szenved, mint Csányi Miklós. Innen szép visszajönni, ha lehet.