Minden sztereotípiának bedőltem egészen a közelmúltig, ami az operát mint műfajt illeti. Egy jól begyakorolt dumám az volt, hogy az operaénekesek hangja egy természetellenesre csiszolt, életidegen izé, amit csak sznobok, sőt perverzek hallgatnak. Érthetetlen, hogy egy halott műfaj még mindig itt van. Mintha valaki még mindig dagerrotípiákat készítene ahelyett, hogy a telójával fotózna.
Aztán találkoztam operabeavató előadásokkal. Pár megkapó áriával és jelenettel a YouTube-on. Volt szerencsém megnézni egy szokatlan Bolygó hollandit, beszélgetni énekesekkel. Az opera nem zenés színház. Egy térben vagyunk, egy levegőt szívunk a művészekkel, nem nekünk, hanem velünk történik minden. Minden érzékszervünkre hat. És nem bánjuk, hogy az összeset lefoglalja pár órára. Egyre elborultabb időket élünk, a szorongásunk csak úgy viselhető el, ha kiszakítjuk magunkat ebből. Ahogy az úszónak is időről időre levegőt kell vennie, nekünk is be kell magunkat zárni olyan terekbe, ahol legalább pár órára biztonságban vagyunk. Az otthoni képernyő nem elég, nem visz eléggé távol. A gondolkodó-érző embernek két választása marad: a kultúra és a természet.
Miskolc segít rajtad
A Miskolci Nemzeti Színház az ország első kőszínháza, és talán az egyik legjobb társulat is itt van. Minden vidéki műhelyre jellemző, hogy sokkal szélesebb műfaji palettán kell minőséget adnia, mint a fővárosi házaknak, de ez Miskolcra duplán igaz. Noha a nemzeti státuszból nem következik, hogy operát is kell adnia minden szezonban, mégis így van ez Hegyi Árpád Jutocsa igazgatósága óta. Persze történhetne az is, hogy befogadó játszóhelyként egy barkács-Varázsfuvolával letudja a kötelezőt, de mégsem ez történik. A tavalyi szezonban például a Bajazzók ment, párhuzamosan Cser Ádám Atelier-jével, ami egészen különleges produkció volt, hiszen egy jól bejáratott verista egyfelvonásos és egy kortárs mű ment egymás után úgy, hogy közben szervesen ízesültek, reflektáltak egymásra. Szóval tök oké volt, és emellett érthető, miért nem a Nabucco vagy az Aida megy, illetve hogy Wagner fel sem merül.
Majd kihirdették a most futó évadot, benne Puccini Bohéméletével, ami a világ egyik legnépszerűbb operája, nem véletlenül. Ekkor döntöttem el, hogy ha lehet, a színfalak mögül végigkísérem a mű színpadra állítását. Mégpedig azért, mert saját produkció lesz, nem befogadóként lát vendégül valamit a színház. A több mint kétszáz éves épület abszolút kortársa Puccini munkájának, a pici zenekari árok, az íves falakon csillogó arany stukkók és a monumentális csillár pont az a környezet, ahol az ember arra számíthat, hogy igazi olasz operaélményben részesülhet. Szóval, ha kiszakadnánk a szarviharból, akkor a legjobb helyen vagyunk.
Miből főzünk?
A Bohémélet, Puccini egyik kedvenc operája, nem született meg egyszerűen. A komponista éppen sztár lett a Manon Lescaut-val, jött az az életszakasz, amikor inkább vadászgatott, motorcsónakozott, megvette élete első biciklijét. Sőt, állítólag az első automobilt is ő hozta be Olaszországba. Szóval megtehette, hogy csak azzal foglalkozzon, ami érdekli. A párizsi latin negyed bohém figuráiról Henri Murger írt lazán kapcsolódó elemekből álló novellafolyamot. Ez képezte a libretto alapját, ami aztán évekig készült. Puccini rendszeres fintorgások között folyton kért valamit és húzott belőle. A projektgazda Ricordi, akinek kiadója a mai napig működik Olaszországban, korának kimagasló menedzsere volt, nélküle egészen biztosan meg sem születik a Bohémélet.
Az opera sztoriját nem írom le, egyrészt nem túl bonyolult, másrészt valószínűleg ismered is. A lényeg, hogy karácsony környékén megismerünk pár fiatal párizsi művészt, akik egyik napról a másikra élnek. Két szerelmi szál van, az egyik előttünk alakul ki, a másik előttünk bonyolódik tovább. Szőrmentén kapunk egy kis társadalomkritikát is, míg az egyik főszereplőnk meg nem hal, és le nem gördül a függöny. Szóval nem a képernyőn pörgő sorozatok előre nem látható csavarjai és bravúros történetvezetése miatt vagyunk itt, hanem azért, hogy a szívünk nagyító alá kerüljön, és meglassuljunk egy kicsit. Puccini hősei nem okostelefonos appal kezelik az ADHD-t, a halasztó-szindrómát, enerváltságot és a satöbbit.
Az érzéseikkel azokhoz fordulnak, akik a legközelebb vannak hozzájuk: egymáshoz.
A Bohémélet operaslágerré vált, hiszen zseniális zene. Ráadásul Puccini merész újításokat is bevezetett. Ez nem az az opera, ahol áriákat recitativók szakítanak meg, minden 15 perces, statikus szakaszra bontható, amik között néha átrendezik a színpadot. A Bohémélet az énekeseket a lehető legközelebb hozza a prózai színházhoz. Az első felvonásban megismert figurák, a bohém művész közösség tagjai beszélgetnek, élcelődnek egymással, cukkolnak, megsértődnek és kibékülnek. Nincs benne olyan rész, ahol valaki a közönség felé fordulva énekli ugyanazt a négy sort hatszor. Ez annak idején ki is verte a biztosítékot, mint ahogy az is, hogy a zenében zajok, zörejek is benne vannak.
Ugyanakkor minden hang a helyén van, ha elengeded magad, a zene nagyon visz. Engedd le az ösztöneidig és hagyd, hogy hasson rád.
Minden szereplőhöz tartozik egy kis motívum, mint egy kód, és minden nagy eseményhez egy melódia, ami a füledben marad az előadás után is. Teljesen mindegy, hogy addig milyen zenét hallgattál, hogy tetszett-e egyáltalán a darab vagy sem. Puccini Bohémélete a legjobb választás, ha életedben először operába szeretnél menni. Annak idején az utcán fütyülték a legjobb részeket, semmi rossz nem lesz abban, ha ez veled is megtörténik.
Mit adnak nekünk Miskolcon?
A legelső próbán Cser Ádám zeneigazgató elmesélt egy anekdotát arról, hogy a családi ebéd végén megkérdezték tőle, hogy mikor indul a vonata visszafelé. Közölte velük, hogy húsz perc múlva. Mindenki értetlenkedve fordult felé, hogy akkor miért nem kapja magát, és siet. Miért sietnék? Az állomás tizenkét perc innen. – A történet a bohémságról szól, arra mutat rá, hogy ami egy művész, vagy egyáltalán jobban a saját belső világában élő ember számára természetes, az sokak számára már különcség, könnyelműség = bohémság.
Hogy lehet úgy élni, mint Puccini bohémei? Miért nem gyűjtenek rőzsét, ha hideg van? Miért nem mennek el gipszkartonozni, amikor nincs színdarabra, festményre megrendelés? A filozófus miért nem dolgozik akkugyárban, vagy akármi? Mi teszi a művészt művésszé? A romantika lényege, hogy akkor vagy benne valamiben igazán, ha belehalsz. Puccini romantikus volt? A legkevésbé sem. „Bohémek vagyunk mi is, -mondta ugyanezen a próbán Szőcs Artur rendező. – Valószínűleg az utolsó napokban leszünk csak teljesen kész vele, de nagyon jó lesz.”
Operát az ember úgy énekel, hogy erre évekig készül és képzi magát. Adott a színházterem, benne pár mázsa plüss, félezer élő organizmus néző-üzemmódban, és pár tízezer köbméter levegő. A lábaid alatt egy zenekar játszik. Egy torkod van, a hangoddal el kell érni az utolsó sorban, a karzaton ülő néző füléig úgy, hogy lehetőleg a szöveget is megértse. Nem egyszerű feladat, szóval megtanulod azt, egy pianínó mellett állva, hogy két talppal a földön, enyhén laza térddel, a medencecsontod hártyájáról elindítod a hangot, átrezegteted a testeden és mint egy sugárágyú, kilövöd a nézőtérre. Ezután jön a rendező, jelen esetben Szőcs Artur és azt kéri tőled, hogy jó lenne, ha egy kisebb heverőt egyensúlyoznál a fejed fölött.
„Artur nagyon nagy türelemmel volt irántunk. – mondta Kendi Lajos (Marcello). – Odajött »lejjebb« hozzánk, operaénekesekhez és vezetett. Pedig olyan hete is volt, hogy színészként három este nagyon nehéz előadása volt, és másnap reggel bejött és mosolygósan elmondta, ha elhülyéskedtem azt a részt, akkor harmincnégyszer is, hogy ezt most így kérem és azt most úgy. Én lehet, hogy már odavágtam volna a széket valakihez, de vele ilyen volt a munka."
A miskolci Bohémélet egyik legnagyobb erénye, hogy igazi színház. Ami a színpadon történik, az zene nélkül, prózában is lekötné a nézőt az első pillanattól az utolsóig.
„Nagyon különleges volt, hogy nekünk volt lehetőségünk látni őt színpadon, színészként dolgozni, és ez nagyon érdekes, hogy valaki rendezőként ilyen jó színész legyen. Beül az ember, hogy na, lássuk, hogy amit elvár tőlünk, az egyébként reális-e. Majd azt látjuk, hogy teljes mértékben önazonos azzal, amit kér.” – mondta a rendezőről az egyik Mimi, Faluvégi Fanni.
„Azért mondtam, hogy ő lejött hozzánk, mert nálunk nem abból indult ki, hogy ha mond valamit, akkor a színész tudja, hogy hova nyúljon. Nekünk ezt meg kellett magyaráznia. Nekünk öt éven keresztül azt tanítják, hogy ide vedd a levegőt, ordítsál úgy, hogy a tükör eltörjön. Mi az egyetemen nem kaptuk meg a színészi eszköztárat, tehát a mi szerszámosládánk relatív üres. És nagyon jót tesz az operának, mint műfajnak, hogy prózai rendezők nyúlnak bele. Mert 1960-ban megfogták egymás kezét és úgy énekeltek negyven percet, annyira szerelmesek voltak. És akkor az ember elhitte. Ma már nem hiszi el senki ezt” – folytatta Kendi Lajos.
De mégis, mi van akkor a fej fölött egyensúlyozott heverővel? „Azért tanultunk öt évig énekelni, és nincs más skillünk, hogyha horpadó fejjel, lefelé leengedsz, akkor is tudjak énekelni.” A rendelkező próbák számomra nagyon erős élmények voltak. Nagyon kevés idő alatt kell egy nagyon bonyolult világot felépíteni érthetőre, amiben mellesleg megszólal egy százéves zenés darab és működni kezd.
Miskolcon két szereposztással fut a Bohémélet, az énekesek meghívott vendégek. Magyarországon az, hogy ki jut lehetőséghez nagyban függ attól, hogy kit ismer és talán még inkább attól, hogy mennyire könnyű vele együtt dolgozni. Cser Ádám, a Miskolci Nemzeti Színház zeneigazgatója az egyik gyújtópont, hiszen országszerte dolgozik a pesti Operától a legkülönfélébb zenekarokig. Sokakkal találkozik és dolgozik együtt, leginkább ismeretségek és ajánlások révén alakul ki egy-egy produkció stábja.
A Bohéméleté egy egészen szerencsés együttállás, mindkét szereposztás remek. Pedig ők nem egy állandó társulat, ez az előadás hozta őket össze. Sok fiatal jutott lehetőséghez, bizonyíthat és ezzel a néző-hallgató is jól jár.
“A srácokkal, mármint hogy mi, énekesek, annyi időt töltöttünk el együtt, mint a darabban. Elmentünk enni, inni, teáztunk, sütiztünk, ennek is megvan a varázsa, hogy mind vendégek vagyunk. Nem volt igazából jobb dolgunk és együtt töltöttük a napokat, ez is nagyon összekovácsolt minket. Azért ez nem mindennapi. – mesélte Faluvégi Fanni.
Az énekeseken túl természetesen a színház énekkara, tánckara is bőven kap feladatot, a művészlakon kívüli jelenetek valódi forgatagában. Sőt, a Bohéméletet játszó zenekarban a Miskolci Egyetem Bartók Intézetének hallgatói, de a Bartók konzi növendékei közül is többen játszanak. Szívmelengető látni, hogy a fiatalokat behúzza ez a világ és egyben szerencse is, mert nélkülük sokkal nehezebben mehetne le a szezon. Az aktuális opera mellett a színház zenekarának másik két darabban is főszerepe van, játszanak egy musicalt és egy operettet is. Nem beszélve a számos kisebb hangszeres kisegítésről, amire egyre több, prózai darabban van példa.
Kompromisszummentes
A kortárs operajátszás egy másik kihívása az, hogy a történelem legjobb előadásaihoz pár kattintás után hozzáférhetünk. Ez a színházat nyilván nem pótolja, mert a képernyő az képernyő marad. A zene és az ének viszont más. Énekes legendák és a világ legjobb zenekarai vették fel, változatos kombinációban például a Bohéméletet is. Az ember óhatatlanul ezekhez méri a hangzást és szerintem tévúton jár.
A miskolci színház körülbelül akkora, amekkora és amilyen színházakra dolgoztak Puccini korában a szerzők. A zenekarok is nagyjából akkorák voltak, akkora árokban zenéltek, mint a miskolci. A hangzás és a tér tehát megfelel nagyjából annak, ami a komponisták korában volt. Láttam a főpróbát, több muzsikus cimborám is volt előadáson, senkinek sem volt hiányérzete. Nem énekelhet a világ összes színházában Pavarotti és Callas, nem játszhatnak mindenhol a berliniek. Ha ezt várjuk el, semmire nem fogunk elmenni, és így semmilyen új élményt nem élünk át.
Persze mit ér a jó zene látvány nélkül? A nyilvános próbán, ahol bemutatták a készülő produkció látványterveit, bevallom, a monitoron látottak nem győztek meg. Slárku Anett a díszlet koncepciójaként egy foglalt házat, helyesebben foglalt üzemcsarnokot nevezett meg. Miskolc ipari múltja is közrejátszik ebben, de sokkal inkább az a világszerte létező trend, hogy szabad művészek és alkotók elhagyott gyárépületekben laknak és dolgoznak. A Bohémélet a padlásszobából így került hatalmas betonsilók közötti térbe. Ezen kívül egy kristálycsillár, némi bútor és kellék az, ami a játszóhelyet jelenti. Az ember itthon önkéntelenül is a költségcsökkentésre gondol, ami bizonyára itt is szempont volt, bár a nyolcméteres, zártszelvényből készült silók és rétegelt lemez borításuk ma már kisebb vagyont jelent.
Csak a főpróbán, bevilágítva mutatták meg magukat igazán, azt, hogy mire gondolt a díszlettervező. Adott pillanatban megkérdeztem, ha már ipari múlt, akkor az Miskolcon a vasgyár és a téglák. Slárku határozottan kijelentette, hogy díszlet-téglafalból jót még életében nem látott, így az fel sem merült. És tulajdonképpen nem is hiányzik. Miért kellene ezt a produkciót így Miskolchoz kötni?
A Bohémélet állandó kulisszáját a legnehezebb ábrázolni és ez a hideg. Az a hidegség és sivárság, ami folyamatosan szívja az emberekből a meleget és életerőt. Mégis, meg kell teremteni azt a környezetet, ami ugyan hideg és sivár, mégis eggyel (de csak eggyel!) jobb, mint az utca, a pad a parkban. A silók tökéletesen beváltak.
A többi helyszín, a Momus és az utca pedig néhány egyszerű trükkel olyan hely lett, ahová én is eljárnék szombatonként. A léghajó telitalálat, ahogy az óriás cukorkák is. A hatalmas kőpadok csak úgy sugározzák a hideget, az ember önkéntelenül is felrezzen, mikor valaki rájuk ül. A felhasznált anyagok és tárgyak sem kötik az előadást egy adott korhoz. Nem a Murger-novellák kora ez, de nem is a jelen. A jelmezeken, ha lehet, még erősebben érződik ez.
A ruhák és kosztümök simán elférnek korunk különcein, de egyszerre hihető, hogy százötven éve is voltak ilyen kabátok. (Slárku Anett munkája ez is, Zubor Katával közösen). Nem a kompromisszum keresése volt a cél, hanem a kortalanság. Ezzel egy időben nagyon érzékeny az anyagok és színek palettája, amit választottak. Musette vörös blúzába kell a kacér nő, attól látjuk vörösebbnek. Alcindoro szőrmegallérja a leghátsó sorban is érezhetően adja a molyirtó és a levendula szagát.
A bohémek ruháit ma is megtaláljuk akármelyik Hádában, mégsem ez jut először eszünkbe róla. Pusztán járulékos haszon, hogy a közönség a konzervatív ideákhoz jobban ragaszkodó része is elégedett lesz. Semmi bajom azzal, ha veretes klasszikusokat teljesen átfogalmaznak a friss hatás érdekében. Legyen Hamlet egy uszodában, játssza Radamest egy afrofrizurás mókus, most mégsem bánom, hogy a Bohémélet úgy lett mai, hogy mégsem az. Ez az opera csak az érzelmekről szól, mélyen üt meg, a hatása alá kerülsz. Pláne akkor, ha olyan kivételesen pazar a színrevitel, mint Miskolcon. Egyedi íze van és nagyon sajnálom, hogy csak egy szezonra lehet a közönségé. Talán nem kellene játszani 90 évig, mint az Operaházét, de jövőre még velünk maradhatna. A cikk írásának idején egy jegy 4200-5400 forintba kerül.
