Kolonits Klára Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas drámai koloratúrszoprán, akit a bel canto repertoár kiemelkedő képviselőjeként tartanak számon itthon és a nemzetközi zenei életben egyaránt. A Magyar Állami Operaház egyik vezető művésze és kétszeres Kamaraénekese, szerepeiben különösen a nehéz, nagy technikai felkészültséget igénylő olasz operák hősnőit alakítja. 2022-ben a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja lett. 2025-ben szerezte meg sport mentáltréneri diplomáját a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetemen, de egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy diplomázhat, mert 2024 őszén, egy rutinvizsgálat révén kiderült, hogy sürgős, életmentő műtétre van szüksége. Most újra a rivaldafényben áll, próbál és második életét éli.
Az Operaháztól érkezett egy felkérés, hogy a művészeti igazgató Almási-Tóth András rendezése alatt színpadra kerülő új produkcióban énekeljek. Bár korábban már csábítgattak egy Strauss-szereppel, azt, akkor még nagyon korainak találtam. Azt mondtam, hogy a Strauss előtt mindenféleképpen szeretném magam egy német szerepben kipróbálni, mert még sosem énekeltem ezt a repertoárt. Ugyan egyszer, 2008-ban énekeltem egy Trisztán második felvonást zenekarral, ami hatalmas élmény volt, de pont utána váltottam bel canto fach irányba. A Lohengrinnel kapcsolatban megkérdeztem pár embert, akiknek adok a szavára, az volt a válaszuk, hogy hogyne, vágjak bele. Ezzel a küszöbátlépéssel elérhetővé válna az álmom, nagyon szeretnék Marschallint énekelni a Rózsalovagból, mert azok a szerepek izgatnak igazán, amik közel állnak hozzám korban, alkatban, problémában.
Egyébként a Stuart Mária is ilyen volt, de ilyenek lesznek a jövő évi új szerepeim, mert nem csak a Lohengrin lesz új. Éneklek Ulmban egy Roberto Devereux-t, ami a Stuardának a párdarabja, és az idősödő Erzsébet királynőről szól, és a Nabucco Abigéljét, ami szintén egy kilépés az eddigi repertoáromból. Ez a Verdi-hősnő a drámai koloratúrának az egyik szélső értéke, a Wagner pedig egy nyitás a lírai, de mégiscsak sokkal masszívabb zenekari hangzás fölötti éneklés felé.
Hát nézd… most leszek 56 éves. A koloratúr repertoárt jó tíz évvel később kezdtem, mint szokás. Az Éjkirálynőket is a negyvenes éveim elején énekeltem, ami ritka. És bár nagyon sokat köszönhetek ennek a bravúr-koloratúrás korszaknak, de vannak az embernek fizikai határai. Van, ami egy idő után izomzatilag nem kényelmes és van, ami már a lehetetlen határát súrolja. Ezek a nagyon bravúr-koloratúr szerepek fiatal szerepek, és én is azt gondolom, hogy
fontos, hogy az énekesnő színpadi megjelenése illúziót keltsen. Azonban számomra már nem a színpadi illúzió a legfontosabb, hanem a lelki tartalom.
Így, hogyha én valamin már nagyon túl vagyok lélekben, akkor azt, ha lehet, kerülöm. Nagyon sok mindent el tudok játszani, de kell hogy legyen kapcsolódási pontom. Most azt érzem például, hogy Elzával (Brabanti Elza – a Lohengrinben) nagyon tudok menni, pedig fiatal és ártatlan, ugyanakkor nagyon komplex szerep. Őt onnan tudom megfogni, ahogy elbukja ezt a próbatételt. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudok tisztaságot is sugározni, nem erről van szó. De életkoromból fakadóan, nálam ez teheti hitelessé a szerepet. Nagyon nehéz megfogalmazni azt, amikor az ember az életproblémái által túl van egy szerepkörön. Ugyanakkor érdekes, hogy vannak olyan szerepeim is, amik visszajöttek. Nincsenek már karrierelvárásaim.
Volt nemrég is egy sanyarú esztendő, sőt, több is, amikor alig énekeltem. És az, hogy az ember lelkileg-fizikailag flexibilisen tartsa magát egy-egy reménybeli spicc-szerepre nagyon sok energiát vesz el, pláne ha közben nem játszik. A szűkös időkben a játék az általában az Operabeavatókra koncentrálódott. Ott derült ki többeknek is, hogy „Jé, neked humorod is van?” Minden abszurd, angolos humor vagy groteszk dolog rendkívül érdekel. És most főleg ezután a túlélés után azt érzem, hogy miért ne próbálhatnék ki bármit, amiben látok potenciált?
Akkor történt velem egy olyan dolog, amit nem tapasztaltam azelőtt még soha: megérintett a kiégés. Ez nagyon-nagyon fura volt. Semmiféle ilyen tapasztalatom nem volt, addig mindig azt éreztem, hogy az éneklésért mindent kibírok. Nagyon sok, különböző, krónikus ilyen-olyan egészségügyi problémám volt, de minden háttérbe szorult ahhoz képest, hogy énekelhetek. Engem csak ez érdekelt, maga a zene, és a zene síkjában való létezés. Ez nem okvetlenül a szereplés, mert egy próba is meg tudja ezt adni. És ezt elvesztettem. Ez egybeesett azzal az időszakkal, amikor dr. Lénárt Ágotával workshopot, előadásokat szerveztünk énekeseknek. Azt éreztem, hogy abból ki tudok annyi életenergiát venni, ami segít nekem. Illetve az itthoni szűk esztendő alatt volt egy külföldi munka, ami fordulópontot jelentett. Egy firenzei rendező, Francesco Torrigiani, aki nagyon sokat foglalkozott fiatalokkal, Normát rendezett velem Szicíliában.
Vele úgy dolgoztunk, hogy prózában volt az első három nap, minden éneklés nélkül. Fölolvastatta velünk a darabot. Az olaszokkal is, nem csak velem, és nagyon leszidta az olaszokat, hogy sokszor jobban értelmezem, mint ők. Ő a prózai tartalomból indult ki. Ezután a színpadi próbákon szinte minden szituáció magától értetődővé vált, mert már az asztalnál is működött. Én az ilyen munkára voltam iszonyatosan kiéhezve. Ez visszatáplálta az itthon ebben már elvesztett hitemet. És pont akkor kezdtem el az egyetemet is, azt éreztem, hogy az is vissza fog tudni építeni. Ez egy nagyon-nagyon komoly önismereti útnak ígérkezett.
Aztán lehullott a nyaktiló és kiderült, hogy egy életveszélyes állapot is van a kiégésem mögött. Szóval egy pillanat alatt szembe kellett néznem azzal, hogy akkor én most mit várok az énekléstől, amikor az életem a tét.
Mi mindent értem el, és mi az, amit lehet, hogy nem fogok elérni? Mi az, amire nem vagyok alkalmas, mi az, amire már nem vagyok képes, és mi az amire, ha életben maradok, akkor nagyon is képes lehetnék. Mindennél keményebb és nem elkerülhető válaszúthoz értem, hogy vagy megteremtek magamnak egy olyan lelkiállapotot, hogy rugalmas tudok maradni, (értsd: ha életben maradok és ha jön egy lehetőség, akkor készen álljak), vagy pedig menthetetlenül ki fogok égni, bárhogy is alakul az életben maradás témakör. De akkor biztosan nem tudom magamat és az energiáimat megmenteni.
Ez egy nagyon érdekes kérdés, és lehet, hogy igazad van, de a mentorálásnak csak egy részét csináltam. Például nem tanítottam énektechnikát. Kapacitáltak és kurzusokon néha tanítottam, de pont Baráth Emőke pályatársammal és barátnőmmel nagyon vitatkoztunk ezen. Ugyanis ő azt mondta, hogy kutya kötelességem lenne tanítani, hiába mondtam neki, hogy nem érzek elhivatottságot. Van bennem egy lelki gátlás, ami miatt nem tudom azt mondani a fiataloknak, hogy ha ezt és ezt csinálod, akkor sikeres leszel, vagy befutsz. Hiszen nekem is bajaim voltak ezzel. Az „Építsünk énekest!” sem személyre szabtam, hanem csak annyit csináltam, hogy beszéltem a pálya és az éneklés nehézségeiről.
Nagyon-nagyon sok a tabu a szakmánkkal kapcsolatban. Mindenkinek más a megélése, és nagyon sok kolléganőm hisz az eleve elrendeltetésben, hogy művésznek születtünk, ami egy isteni adomány, és hogy keveset lehet változtatni azon, hogy ki, hova jut, minden meg van írva a sors könyvében. Én nem voltam fiatalon se kiugró, se olyan, akire azt mondták, hogy keresnivalója van ezen a pályán.
Sokan és sokféleképpen akartak lebeszélni a pályáról. Meg is értem a fiatalkori felvételeimet hallgatva. De ők a személyiségnek arra a részére nem láttak rá, hogy ez a belső energia, intelligenciával párosulva, mikre képes. Volt bennem valami zsigeri vágy, hogy az éneklés által a rezgés bennem legyen.
Ez a legközelebbi impakt egy szervezetre, amikor a zene bennem, a hangadás pillanatában megrezeg, majd körülvesz. Ez az az élmény, amitől én sosem tudnék megválni.
Az „Építsünk énekest!” azért csináltam, hogy mindenki érezze, hogy van olyan szegmens, amire ráhatásunk van. A tehetség adottság, isteni csoda. Az, hogy ki mit lát belénk, arra nincs ráhatásunk. Amire van ráhatásunk, az az, amit magunkért és a pályánkért meg tudunk tenni. És ez a zenén kívüli másik dolog, ami nagyon érdekel. Hogy mit tehetek meg azért, hogy jobban érezzem magam. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy szakmailag is jobb leszek. De egy nagyon jó cél, hogy egy pici megnyugvásra leljen az ember. És ezért beszéltem a saját nehézségeimről, ezért kérdeztem erről híres, nagy karrierrel rendelkező befutott pályatársaimat is.
Még éppen a Covid előtt ismerhettem meg dr. Lénárt Ágotát is, (sportpszichológus, pszichoterapeuta, sportlövőedző, a Testnevelési Egyetem tanszékvezetője) és egy csodálatos láncolata volt az eseményeknek, hogy eljutottam a sportpszichológiáig.
Így utólag azt gondolom, hogy a betegségemnek egyik indikátora volt az a szituáció, mikor azt éreztem, hogy nincs kontrollom az életem fölött. Nagyon sok olyan dolog történt velem a Covid alatt és után, a szüleim ápolása, édesapám elkísérése a halálig, a gyermekem felnőtté válásának nehézségei, a pálya érthetetlen nehézségei, az anyagi kiszolgáltatottság, amikre nekem semmi ráhatásom nem volt. Ebbe a helyzetbe belefeszülve töltöttem éveket. Mígnem jött ez a csodálatos felfedezés, a sportpszichológia kicsinek tűnő eszközei. Nem bonyolult terápiára kell itt gondolkodni, hanem kis eszközökre, amiket, ha jól alkalmazol, akkor bizonyos
helyzetekben sokkal jobban érezheted magad. Én nem sportpszichológiát végeztem, mert nem volt pszichológiai alapképzésem, hanem mentáltrénerit, de így is baromi sok pszichót kellett bepótolnom, és pont a sport mentáltréneri eszköztár a tökéletes arra, hogy egy koromban levő énekesnő, aki úgy érzi, hogy tehetetlen, föloldódjon.
Aztán persze jött az a belső kényszer, hogy másokon is segítsek, ez nálam egy neveltetésbeli, pszichológiai attitűd. Nem tudom elfogadni azt a tényt, hogy csak nekem jó, állandóan azt akarom, hogy másnak is jó legyen. És végső soron badarság lenne tagadni, hogy művészként vagy mentáltrénerként ugyanaz az életcél: hatni. Engem ez a zsigeri hatás nyűgöz le, hogy én általam a zene, vagy az a színházi mondanivaló mit kelt a másik emberben. Na a pszichó ugyanilyen. A közönség jobb lesz a zenétől, persze, de a pszichóban azonnali a személyes visszacsatolás.
Például kitaláltam egy módszert, ami főleg koncertszituációban használható. Ugyanis ezek a miniatűr, mikroeszközök, például a speciális légzéstechnikák, arra hivatottak, hogy a fellépési stressz alatt fellépő adrenalint és kortizolt le lehessen csökkenteni.
Úgy mentem be a TF-re, hogy vacakul vagyok, nagyon sok mindent unok, de azt gondoltam, hogy hátha ez érdekes. Megkaptam ezt az elképesztő bizalmat Ágotától, hogy outsiderként a sportolók között lehetek és nagyon élveztem, hogy sporttal kapcsolatos dolgokat tanulhattam, kipróbálhattam, de nem tudtam, hogy mitől vagyok vackul. Nem kaptam válaszokat a gyomorszorító rossz érzésekre. Ugyanis a mai napig nagyon sok mindennel kapcsolatban nem tudom megfogalmazni, hogy miért sikerült, és miért nem. Valakinek miért tetszettem vagy miért nem. Miért soroltak egy sikerszéria után hátrébb, vagy miért váltam láthatatlanná bizonyos emberek számára. Ezekre nem kaptam válaszokat, és
én egy olyan típus vagyok, hogy rögtön magamban keresem a hibát. Nem vagyok elég jó; öreg vagyok, kövér vagyok, nem vagyok divatos típus, satöbbi, satöbbi.
De ez még így sem érte el azt a pontot, amit úgy hívunk, hogy szenvedésnyomás. Magyarán: amíg nem szenvedsz eléggé, addig nem fogod meghallani ha esetleg valaki mondja neked: „Nem kéne valami mást is kipróbálnod, az éneklésen kívül? Tényleg csak ez az életed?”. Szóval még nem nyomódott ez a rugó annyira össze. Amikor a sportolói problémákról tanultam, azt láttam, hogy ez is érint, az is érint és érzékeltem, hogy milyen iszonyatos feszültségben vagyok. Aztán ez a tapasztalat, majd a tudás és az eszközök kiengedték a rugót. Maga a felismerés, hogy mi bánt, mi fáj. Nagyon szeretnék egy olyan munkahelyen dolgozni, vagy olyan közegben dolgozni, ahol ezeket a problémákat meg lehet nevezni. Ahol meg tudja mondani egy főnök/karmester/rendező, hogy neki mi a baja veled.
Szerintem igen. De a művészi szférában ez nem általános, nem vesszük a művészeket felnőttnek. És nem is mindegyik művész az. Persze nem mindenki bírja az őszinteséget sem elviselni, de meg kell próbálni. Nem szabad általánosítani, hogy senkivel nem beszélünk meg semmit. Azt gondolom, hogy a munkaadóinknak nagyon nagyfokú pszichológiai tudással kell rendelkezni és nyilvánvaló, hogy ez nehéz, de itt életekről van szó! Azt senki sem tudja soha, hogy kinek mennyire nehezítette meg, vagy rövidítette meg az életét az a tény, hogy nem tudta, hogy mi a baj vele. Nem kérek senki számára kivételezést, én csak kommunikációt kérnék. Ez éppen úgy érvényes az összes szakmára és területre, csak nekem éppen a művészetire van rálátásom. Ez egy több ezer darabos puzzle, amit operaéletnek hívunk, és mindenkire szükség lenne. Látjuk, hogy nagyon fogynak a már pályán lévő énekesek, ugyanakkor egyre kevesebb az utánpótlás is, és nem vagyok benne biztos, hogy a fiatalok tudják, hogy ez a pálya milyen kiszolgáltatottsággal jár. Nincsen fix állás, semmi sem biztos, sokszor látjuk, hogy valaki a csúcson hullik ki a rendszerből.
Számomra nagyon fájdalmas, hogy a korosztályomban sok kolléganőm, férfi pályátársam nincs már a pályán, esetleg már nem is él. Hangsúlyozni szeretném, hogy mi sem vagyunk angyalok. Az énekesek sokszor szélsőséges egóval rendelkeznek, de ahogy a színészeknek, úgy nekünk is ez a munkaeszközünk: a pszichénk. Ezért rajonganak, ha rajonganak és ezt utálják bennünk, ha utálják. De ez a szakmánk velejárója, a hangunk az eszköz, de a pszichénk tesz minket azzá, akivé. Jelenleg azt látom, hogy mindenkire, aki kihullott a rendszerből szükség lenne. A hiányát pótolják egy tíz-húsz évvel fiatalabbal, akivel ez viszont idő előtt történik, így neki megint tovább rövidülhet a pályája, mert túl fiatalon kap túlságosan nagy terhelést. Ez most talán úgy hangzik, mint egy vádbeszéd, amit semmiképpen nem szeretnék, de ez egy jelenleg létező jelenség leírása. De ez talán orvosolható lenne, ha a kommunikációhoz némi pszichológiai tudás is társulna.
Én részben azért nem akartam tanítani éneket, mert én csak azt tudtam volna mondani, hogy „figyi, el ne kezdd ezt! Mert szenvedni fogsz, mint a kutya. Többet fogsz szenvedni, mint repülni a boldogságtól.” Ez most annyiban változott bennem, hogy lett egy erős elhivatottságom, hogy azokon az énektechnikai problémákon segítsek, aminek a gyökere nyilvánvalóan egy rossz élmény.
A legérdekesebb, hogy szakaszosan jött ez az egész és teljesen a derült égből. Nem voltak fizikai tüneteim. Egy kifáradásos tünetem volt ősszel, egy operaházi bemutatóm és egy Müpa-koncertbemutató után. Akkor le kellett mondani a következő operaházi beállásomat az Otellóban. Ezt az elfáradást annak tudtam be, hogy évekig ápoltam apukámat, most az anyukámat, ami azért egy nagyon komoly leterhelés, és azt gondoltam, hogy csak ez van. Aztán kaptam egy gyomorinfluenzát februárban és olyan fura hasi diszkomfort érzésem volt, hogy elmentem ultrahangra. Egy évvel azelőtt csináltattam már egy hasi ultrahangot, mi baj lehet? És ott látták ezeket a hatalmas cisztákat a petefészkeimen, azt mondta az ultrahangos, hogy azonnal keressek egy nőgyógyászt. Az ember aztán éjszaka elolvassa az interneten, hogy ebből mi lehet, és akkor jön egy ilyen baltacsapásszerű felismerés, hogy akkor ez lehet, hogy ennyi volt. Még akkor is, hogy ha ezt én egyszer már 26 évesen átéltem, de akkor is és most is az volt, hogy „én annyira szeretek élni, nem létezik, hogy ez ennyi legyen!”
A felfedezésekor még nem volt világos, hogy ez a betegség tulajdonképpen mi is pontosan. Nem lövöm le a poént, ha azt mondom, hogy a túlélésem egy teammunka volt. És ezért érzem kutya kötelességemnek, hogy megosszam és felhívjam a veszélyekre a figyelmet, mert én egy olyan segítséget kaptam, amit nem mindenki kap meg. Semmit nem tudtam arról, hogy a petefészek ugyanolyan problémát tud okozni, mint a mell, sőt, sokkal durvábbat is, sokkal agresszívebb típusú rákkal. Van egy petefészekcentrum, rögtön mondták, hogy ezt azonnal ki kell venni, nem szurkálják, hogy ez most jóindulatú, vagy nem, a tumormarkerek magasak voltak.
A sebészek, mert kettő volt, fölkészítettek arra, hogy ez akár négy-öt órás műtét is lehet, mert hogyha áttét van, akkor egy speciális technikával, már ott az első kemót felmelegítve a hasűrbe megkapom. Ezt a módszert ők vezették be. Aztán snitt. Alszom.
Az őrzőben tértem magamhoz és marha jól éreztem magam, semmi nem fájt és tulajdonképpen repültem. Persze utólag tudtam meg, hogy ez az epidurál volt, amire úgy beszélt rá a kedves altatóorvos, aki hatalmas operarajongó. A Bánk bán Tisza-parti jelenetéről diskuráltunk, míg tolt be a műtőbe. Jön a sebész, és ragyog, hogy „csak egy óra volt, ágytól ágyig. Mert nem találtunk semmi szóródást!”
Erre jött egy erős érzés, hogy akkor már nem csak én hiszem azt, hogy mindenképpen élni fogok, hanem ez az első lépés. Innen viszont még négy hét volt, mire megjött a szövettan.
Még a műtét előtt elhatároztuk a férjemmel, hogy kitűzzük azt, hogy az ötvennégy nap múlva lévő Stuart Mária-bemutatón visszatérek a színpadra.
Nem azért mert ez reális volt, hanem azért, hogy legyen miért küzdeni. De ha csak négy hét múlva derül ki, hogy mi a további terápia akkor hogy a francba leszek kész addig? Eldöntöttem, hogy innentől nekem „csak” az a dolgom, hogy egy hathetes lábadozást levigyek két hétre, hogy el tudjak kezdeni gyakorolni, és akkor meglesz. Minden mentáltréneri gyakorlatot, és sportolói tapasztalatot, amit a lábadozási idő csökkentéséről tudni lehetett, bevetettem. Majd megjött a szövettan, azzal az eredménnyel, hogy ez rosszindulatú volt.
Ezután még mindig hetekig tartott, hogy összeüljön az onko-team. Bodoky professzorhoz jutottam be, négy kombinált kemoterápiát javasolt. Elmondta, hogy nem lesz könnyű, mert nyitott hasűri műtét volt, és hiába nem volt áttét, vagy nem láttak, de ezt sejtszinten nem mondhatjuk ki. Menjünk biztosra. Ott állok, a vállig érő, hatalmas hajammal és azt mondom, hogy jó, akkor ez a feladat, négy kemó.
Elővettük a naptárat és professzor úr úgy időzítette a kezelést, hogy elvben, nagyon elvben, megcsinálhatom a Stuart Mária-premiert. Megkaptam az elsőt, már az operaházi próbákat is úgy kellett végigcsinálnom. És itt jön be megint, amit fennen hirdetek, hogy a felépülés mennyire teammunka. A nagyon szeretett sógornőm, aki szintén egy ilyen genetikai indíttatású, nagyon komplikált, rosszindulatú betegséggel küzdött meg egy fél évvel előttem, neki az összes létező pszichológiai eszközt felkutattam. Aztán ő egy másik utat választott, más megküzdéssel, de így találtam meg Bányai Éva professzor asszonyt, a hipnóziskutatót.
Amikor február végén kiderült, hogy itt küzdelem lesz, akkor elkezdtem keresni a lehetőséget, hogy hogy tudok Éva nénihez bekerülni. Ő huszonhárom éve túlélő egy négyes stádiumú áttétes rákból, és pont akkor lett egy páciense gyógyultnak nyilvánítva, amikor kerestem. Ő csak egy nap „rendel”, de akkor kilenc-tíz páciense is van. Még tanít, kutat, pedig nyolcvanhárom éves lesz most. Csodálatos, hogy bejutottam hozzá, ugyanis a hipnózis segített a legtöbbet a kemoterápia mellékhatásainak kivédésében. Bodoky prof támogatta ezt, miként azt is, hogy nyugodtan szedjek CBD-olajat (amiből itthon nem lehet olyan koncentrátumút kapni természetesen, ami szükséges, Bécsből szereztük be mindig), nyugodtan sportoljak, ahogy tudok, táplálkozzak úgy, ahogy én jónak látom, csak fogadjam el a kezelést. Egyébként a táplálkozást nagyon szigorúan építettem fel, részben tanácsadótól, részben utánaolvasva. Én azt a hipnoterápiát kaptam a kemoterápia hat órája alatt, amit Éva néniék egy hatalmas, az Onkológiai Intézetben folytatott kutatáshoz csináltak. Ez a kutatás tudományosan igazolta a hipnózis szerepét a kezelésen átesett rákbetegek hosszú távú túlélésben.
A lényege az, hogy sokféle agyi működési szint van, ugye ezt mindenki tudja, hogy alszom, nem alszom, félálomban vagyok, stb. Az agykontroll óta az alfa is megvan sokaknak, de van théta is, ami a legközelebb van az alváshoz. A hipnózis ebben a tartományban működik, és egy olyan tudati állapot (az aktív, éber hipnózis is) amikor az ember sokkal jobban tud kapcsolódni saját testéhez. Tehát, az ebben a mentális helyzetben hallott gondolatok, vagy az instruktor által elősegített önbeszéd, a saját gondolatok, sokkal aktívabban tudják mobilizálni a test saját, öngyógyító törekvéseit. Ez olyasmi, mint a közismert self-talk. A sportban, akárcsak az életben, ez abszolút megy negatívan is, hogy „jaj, én béna vagyok, nem fog sikerülni”. És akkor nem is fog. Na, ennek a másik oldala az, hogy „sikerülni fog”. Ennek egy magasabb foka, a vezetett hipnózis, amikor egy gyakorlott hipnoterapeuta, a te visszajelzéseid, illetve a saját történeted alapján instrukciókkal vezet téged a hipnózisban. Ebből létezik rögzített, felvételről, és van élő is.
Elképesztő dolgokat tudok felmutatni a saját példámon. Éva nénivel föl tudtam állni egy nagyon durva műtét után, amikor mindent kiszednek belőled. És nem csak föl tudtam állni, hanem gyakorlatilag két hét után mozogni kezdtem, és tényleg úgy tudtam megcsinálni a Stuart Máriát, hogy fizikailag abszolút ura voltam a testemnek, és a képességeimnek. Éva néni nem hitte el, könnyezett az előadásomon, amikor látta, hogy én ott ugrabugrálok a színpadon, pedig tudta, hogy ez húsz nappal van a kemó, és ötvennégy nappal a nyitott hasi műtét után. A Stuart Mária premier másnapján mentem a következő kemóra, immár kopaszon, és Bodoky professzor úr azzal fogadott:
„Hallom, hogy mekkora sikere volt tegnap. Nézze, én tudom, hogy amit maga csinált, az lehetetlen. Én tudom, mert ezzel foglalkozom negyven éve. Csak magának elfelejtettek szólni.”
Éva nénivel meg tudtuk csinálni azt, hogy szinte semmilyen mellékhatása nem volt a kemóknak. Amikor Bodoky professzor úr nézegette a vérképemet, ami lényegesen jobb volt a vártnál, megkérdezte: „magának adtunk csontvelő stimulációt?” Ezt mindenkinek elmesélem, aki a hipnoterápia hallatán vuduzásra, és amerikai filmekben látható szemfényvesztésekre gondol. A vérkép, az vérkép. Nem hit kérdése.
Természetesen ez nem csak a hipnózis. Kajában, táplálékkiegészítőben saját programot állítottam össze magamnak és kapok vitamininfúziót is, de a hipnózis az az akcelerátor, ami mindennek a pozitív hatását összehangolja és kiteljesíti.
Azt érzem, hogy a fundamentuma az egésznek az, hogy teljesen világossá vált számomra, hogy mit szeretnék csinálni. Mitől érzem jól magam. Jöhetnek az új szerepek, de senki sem adhat biztosítékot, hogy ebben ugyanolyan sikeres leszek, mint a másikban. Lehet, hogy ez csak egy lépcsőfok, egy másik szerepkörhöz. De az is lehet, hogy nem. Nekem ebből kell most kivennem az örömet. Most két hónapja csak Wagnerrel foglalkozom, és ez nekem egy eksztatikus öröm. Olyan ismeretlennek a felfedezése, mint amikor az ember bemegy egy másik dzsungelbe és ott egy totálisan más állatvilág és növényvilág várja. Olyan énektechnikai és zenei problémákkal, kihívásokkal szembesülök, amire eddig nem volt példa és ez baromi izgalmas. Nem önismétlés van, folytatni ott, ahol a baj ért, hanem egy fantasztikus kihívás 0-24 órában.
Nincs már velem az, mint ami régen volt. Hogy kombináltam magamban, hogy ha ezt és ezt eléneklem így meg úgy, akkor az lehet, hogy oda visz majd és ezzel vagy azzal fogok énekelni, itt meg ott… és akkor majd attól leszek boldog, hogy én azon a helyen éneklek. Most már tudom, hogy ez nem így van. Napi boldogság. Pont. Napi boldogság. Egy mindfullnessgyakorlat tulajdonképpen, azt jelenti, hogy az aznapi jóérzésedért vállalhatsz felelősséget, aznap kell kiszedned a boldogságodat, amivel majd holnap dolgozni fogsz. Nem más fogja neked megadni, csak te, saját magadnak. És ez egy őrületes megkönnyebbülés. A saját elvárásaimat teljesen átalakította, hogy mit várok, mit várhatok el magamtól. Lehet, hogy most ez nagyon ronda dolog, de azt mondom, hogyha valami közbejön, akár az egészségemmel, vagy történik valami azokkal az emberekkel, akik az én gondozásomra vannak bízva, ha ez a szuperszonikus művészi út megszakad, és én nem fogom tudni ezt a sok-sok új szerepet elénekelni, hát akkor az úgy lesz. Akkor ott van a mentáltréning és ott van a pszichológiai vonal, amit most csak korlátozottan tudok csinálni, mert egyszerűen nem elég a nap huszonnégy órája.
Az egészségem menedzselése az egy főállás, az édesanyám ápolása, az énekesi szakma pluszban, olyan mintha három főállásom lenne. Pihennem is kell, és ha úgy érzem, hogy ez sok, akkor hátra fogok lépni. De elmondhatom majd magamnak, hogy én megpróbáltam. Megpróbáltam élni az összes szuper lehetőséggel, ami jött ebben az elképesztően gyönyörű és rettenetes elmúlt háromnegyed évben. De mostanra én szabad vagyok, ha akarok, kiszállhatok. És hogyha el fog fogyni a pénzem, mert a tartalékaimat nagyon felélte ez a betegség, akkor tudok váltani. Legfeljebb nem a csodálatos arborétumomban fogok élni, hanem egy kisebb házban, vagy máshol, vagy egészen más körülmények között, de az akkor is az én választásom lesz. Nem fogok belegebedni, hogy fenntartsak egy olyan életet, ami csak nagyobb anyagi bevétellel finanszírozható. A rózsát ki lehet ásni, át lehet ültetni, nincs korlát. Ne az legyen, ami mindig volt, hogy „Úristen, ha ezt nem csinálom meg, akkor majd összeomlik a világ!”. Nem fog semmi összeomlani. Én már baromira arra vagyok csak beállítva, hogy élvezzem az életet.
