A köztársasági elnök kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett. Ő a fegyveres erők főparancsnoka, képviseli az országot, országos népszavazást kezdeményezhet, kiírja a parlamenti választásokat, és fontos: kegyelmet adhat vagy enyhítheti a büntetéseket. Paolo Sorrentino új filmje is pont ezekkel a mantrákkal kezdődik – a nagy olasz kultrendező azután, hogy a szemeit egy tökéletesen szép lányon legeltette egy parfümreklámszerű filmben, most visszatért a régi formulához: újra Toni Servillóval, egyik állandó színészével (A nagy szépség, Silvio és a többiek, Isten keze) forgatott köztársasági elnökös politikai drámát, de mintha teljesen kijött volna a formájából.
A köztársasági elnök jogköreiről szóló fejtágítás Magyarországon legalább ennyire fontos, Sulyok Tamás működését látva nem is árt megtanulni, hogy amúgy mi is lehetne a szerepe egy ilyen méltóságnak, aki jobb helyeken független bármilyen párt machinációitól és érdekeitől. Sorrentino filmjének felütése pedig a magyar nézőknek egy extra értelmezési és azonosulási réteget adhat a máig válaszok nélkül lebegő kegyelmi botrány után: mit tesz egy köztársasági elnök, akinek a leköszönése előtt nem sokkal az asztalára kerül két kényes kegyelmi kérvény, illetve döntenie kell az eutanáziáról is, ami a hitrendszerét alapjaiban megingató morális dilemma elé állítja őt.
A Servillo által alakított Mariano De Santis elismert, mélyen tisztelt államfő, túl van több vaskos jogi köteten, amikre Bibliaként hivatkoznak Olaszországban. Igaz, ő már fél lábbal kint van a diplomácia világából, elhunyt felesége emléke – illetve annak a gyötrő gondolata, hogy évtizedekkel azelőtt a nő megcsalta valakivel – pedig máig üldözi. Merev, a jog erejében végletekig hívő, kereszténydemokrata köztársasági elnök, akire óvatos duhajként hivatkoznak, a beceneve pedig Vasbeton. Mariano De Santis mellett dolgozik jobbkezeként a lánya (Anna Ferzetti), aki örökölte apja szigorú munkamorálját, szinte teljesen alá is rendelte magát a vele való közös munkának.
Ez az apa-lánya kapcsolat a film egyik legstabilabb eleme, miközben A kegyelem a finálé felé araszolva fokozatosan elveszíti belső arányait és szétesik: a morális dilemmák (engedélyezhető-e az eutanázia, jár-e kegyelem egy gyilkosnak), a politikai és szülői hagyaték, a régi nagy szerelem és a magánélet kérdései nem épülnek egymásra, hanem párhuzamosan futnak, így a film konfliktusai szétszóródnak, és végül valódi tét nélkül maradnak. A kegyelem egy remek alapötlet pocsékul kivitelezve, olyasfajta morális dilemma vászonra pacsmagolva, amit Krzysztof Kieślowski sokkal szikárabban, manírok nélkül csinált volna meg a Tízparancsolat egyik epizódjaként, és mind jobban jártunk volna.
A kegyelem a Velencei Filmfesztiválon hét díjat gyűjtött be, Servillo megkapta a legjobb színész díját is. Rá valóban nem is lehet panasz: hitelesen hozza a sótlan, magába forduló, cigizés közben távolba révedő államfőt, az alakot, akivel azonosulni nehéz, de tökéletesen átjön a merevsége. Egy ilyen szuper alapanyagot zúz porrá Sorrentino irányt vesztett bohóckodása: csapong, halmoz, és összevissza ugrál időben, térben, valóság és emlékezet között, és ezt követi le a vágás is. Ráadásul néha mintha csak egymás után csaptak volna pár igazán edgy jelenetet határfeszegetés címszó alatt. Ilyen például a De Santisék-féle régi kort és a gyorsan változó modern világot kontrasztba állító sétáló robotkutya meghökkentő megjelenése, a rögtönzött telefonos életútinterjú a Vogue főszerkesztőjével vagy a műanyag palackos dzsúszt kérő fekete pápa szerepeltetése, aki aztán robogón húz el nagyon vagánykodva. Máskor meg visszaugrál a ködös, megható múltba álomjelenetszerű képekben, ez a kettősség pedig a maga kimódoltságában teljesen félremegy.
Ez a múltba ugrálós zavar főleg azokban az etapokban jön ki, amikor De Santis elhunyt felesége, Aurora miatt vekeng. Nehéz ezt szebben kifejezni, miután valódi mélysége nem lesz annak, hogy az államfő a mélypontjain félóránként előhívja őt, sőt a film első valódi mondata is az ő nevével indul. Ennél sokkal értékesebb az erkölcsről való száraz gondolkozás a kegyelmi kérvények fényében – bár ez az itt-ott bölcselkedőnek ható intellektuális mélymerülés nem mindig áll jól az ennél sokkal érzékibb hatásokkal dolgozó Sorrentinónak, van helye és relevanciája itt. A film gondolati része tehát működik, az érzelmi viszont kevésbé.
A feleség visszasírásával érthetően a betonszilárd férfi mögött húzódó lelket akarták kidomborítani, de a motívum megragad a felszínes ömlengés szintjén. Sorrentino filmjeibe mindig is bele volt kódolva a giccs, és most mintha elszaladt volna a keze, ennek a mámorában pedig elfelejtette, hogy a történet érzelmi súlyát nem lehet egyszerű hatásvadászattal pótolni. Ezt mondjuk eléggé fáj bevallanom azután, hogy mekkora hatással volt rám az Isten keze.
Akárhogy is, a rendező mintha képtelen lenne ellenállni a saját pátoszának – felvillant egy jó ötletet vagy egy erős képet, majd addig magyarázza, addig dagasztja, amíg az teljesen kiüresedik. Pedig a film tele van papíron működőképes szimbólumokkal: az egyik legjobb visszatérő képe egy olasz asztronauta, aki súlytalanul lebeg az űrben. Ez a lebegés A kegyelem egyik központi eleme, De Santis is ilyen állapotba vágyik, kiemelkedni a döntések súlya alól. Végül ezt is sikerül túldramatizálni egy, az űrhajós arcáról lassított felvételben leeső, lebegő könnycseppel.
Központi hely még a hatalom otthona, a Quirinale-palota, ahol az elnök él és dolgozik. Ez egyszerre az állami hatalom, a magányos vezető és az elszigeteltség szimbolikus univerzuma, a hatalmas, üres terek De Santis elszakadását mutatják az emberektől és a zsongó élettől. A kegyelem továbbá beszélő cím, jelent jogi kegyelmet, vallási értelemben vett kegyelmet (a bűnök megbocsátása, meggyónása), és utal az elnök lelki megkönnyebbülésére is. Sorrentino alkotói túlcsordulását jelzi még egy haldokló ló a Virtus in periculis firmior (vagyis „A bátorság a veszélyben válik erősebbé”) latin felirat alatt, ami a lovardája falán áll. Ami a Sopranos egyik jelenetében működött, itt már inkább modoros gesztus.
Ha nem engedélyezi az eutanáziát, kínzó lesz, ha igen, akkor gyilkos – mondja aztán a film egy pontján De Santis. A súlytalanság viszont sokáig nem adatik meg neki, marad a földi gravitáció: a törvény, a hit és a lelkiismeret és az ezekkel, illetve a halott feleségével való konstans vívódás, amibe vele együtt nézőként is belefáradunk, a fináléra szinte megöregszünk az államfővel együtt.
Sorrentino a fent említett, egyébként elegáns szimbólumrendszerét is túljátssza, mindent kimond, vagy egyszerűen csak elvész a saját stílusának túlburjánzásában. Rá jellemző módon ismét festményszerű, monumentális képekkel dolgozik, amik bár nagyon megcsináltak, még mindig meseszépek. Közben ellenpontozó céllal olyan jelenetekkel próbálja humorossá tenni a főszereplőjét, amik rögtön leesnek a képernyőről, annyira kellemetlenek. De Santis az egyik pillanatban a fent említett haldokló lova, Elvis felett moralizál, mintha Nietzsche lenne a torinói ló legendájából, a másikban már hiphopot hallgat, sőt a filmben kínosan kameózó Guè nevű olasz előadó szövegét rappeli el. Túl sok az ilyen erőltetett, levágós kontraszt: De Santis egy kedves és hatásos jelenetben az idős olasz Alpini-osztagosokkal (az olasz hadsereg 1872-ben alapított elit hegyi gyalogsága) is énekel egy sort, felesleges volt ezután még rapre kényszeríteni őt.
A kegyelem lassan, öregesen csordogál, miközben a vadul döngölő zenei aláfestés valami nagyon baljósat jelez, ami aztán sosem jön el. Ez az ellentmondás végig jelen van: egyszerre akar súlyos politikai dráma és stilizált művészfilm lenni, de végül egyik sem lesz igazán. Pedig Sorrentino köztársasági elnöke nem egy szatyor fing, a filmje viszont annál inkább. Se nem büdös, se nem hangos, csak halkan elpukkan, majd mire kilépünk a moziból, már el is vitte a levegő.
A kegyelem már látható a magyar mozikban.
