Homérosz Odüsszeiájában van egy fejezet, ami Odüsszeusz szirénekkel vívott harcáról szól. Talán sokan ismerik a történetet az ebben szereplő szirénről, Parthenopéról, aki megpróbálta elcsábítani a görög hőst az énekével, aki válaszul hajója árbocához kötöztette magát, a legénységének fülébe pedig viaszt öntetett, hogy megmentse őket. Odüsszeusz ellenállt, a bukott szirén pedig addig sírt szomorúságában, hogy a könnyeivel megtelt a Nápolyi-öböl, holttestét pedig Megaride szigetén találták meg, amit át is neveztek miatta.
A későbbi olasz város (ami Parthenopéról kapta a nevét, majd Neapolisból lett végül Napoli) összeforrt Parthenopé karakterével. Bármerre járunk Nápolyban, a szirén kíséri az utunkat: ott van II. Viktor Emánuel olasz király lovasszobrának talapzatán, a történelmi Palazzo San Felice bejárata felett, Nápoly pályaudvarán, a Fontana della Sirena kúton, a San Giovanni a Mare templomban, és még a helyi egyetemet is róla nevezték el.
A szirén története ihlette Paolo Sorrentino, Nápoly egyik legszenvedélyesebb krónikásának új filmjét is, aki a Netflixnek gyártott önéletrajzi ihletésű kitérője (Isten keze) után szakított a streamingszolgáltatókkal, és visszatért a nagy vászonhoz, de ezúttal állandó színésze, Toni Servillo nélkül akar nagyot markolni az életből. A Parthenopé – Nápoly szépe újabb szerelmeslevél Sorrentino szülővárosához sok védjegyszerű rendezői eszközzel, már-már túlcsorduló szépséggel és pár gyengébb, üres pillanattal.
A Parthenopé forgatókönyvét is Sorrentino jegyzi, ami egy fiatal lány felnövéstörténetét meséli el az ötvenes évek végétől egészen 2023-ig. Bár a két dátum hangsúlyos, és kijelöli a sztori elejét és végét, időben mégis kicsit szűkebben és óvatosabban mozog a rendező. Ez a szűkebbre vett időkeret jót is tesz a történetnek: csak a lány 18. születésnapjánál vesszük fel a fonalat, a történet érdemi része pedig 1968 és 1982 között játszódik.
A film főhőse, a Nápoly ókori nevét viselő Parthenopé (akinek fiatal énjét a feltörekvő olasz színész, Celeste Dalla Porta, idős karakterét pedig a legendás Stefania Sandrelli alakítja) szimbolikus módon a vízben fogant, mondhatni a mitológiából ismert szirén hamvaiból született. Hála tehetős keresztapjának, csecsemőként rögtön Versailles-ból hozatott hintó volt a babaágya, és gyerekkorától kezdve egyetlen dolog határozta meg minden mozdulatát és emberi kapcsolódását: az, hogy gyönyörű. A családja sokáig kincsként kezelte, a férfiak bolondultak érte, ő maga pedig ambivalens énképet kovácsolt abból a fanatikus rajongásból, ami lépten-nyomon kísérte őt.
Sorrentino állítása szerint Parthenopé „viseli városa nevét, de nem szirén és nem mítosz”, a körülötte lévők mégis szinte kivétel nélkül mitikus lényként kezelik, és sokáig a rendező is ezt az érzetet próbálja kelteni. A tekinteteket és lopott érintéseket mágnesként vonzó lány az istenadta bájával csábít el időseket és fiatalokat egyaránt, egy ponton ráadásul furcsa szerelmi háromszögbe kerül a testvérével és közös barátjukkal, Sandrinóval (itt jogosan juthat eszünkbe a hasonló alapállásból induló Álmodozók Bertoluccitól).
Ez a szépségmítosz belső konfliktust szül a címszereplőben, az ebből adódó feszültség pedig az egész filmet meghatározza. Parthenopé a testisége ellen lázad fel, amikor a színpad helyett végül az akadémiát választja, az antropológia ugyanis nem válogat szép és csúnya ember között. Egyetemi tanára, a bölcs Devoto Marotta (akit Silvio Orlando alakít hibátlanul) az egyetlen férfi, akit Parthenopé komolyan vesz, és ugyanez igaz visszafelé is. A megosztó fogadtatást kapó film fő kritikusai épp ezt a didaktikus megoldást kifogásolják: a Parthenopé szerintük csak azért nem szexista, mert a főszereplő okos is, nem csak szép.
A hármas szexet épphogy kikerülő testvéri–baráti viszony és az érte esedező férfiakkal folytatott rövid afférok mutatják meg igazán Parthenopé karakterét. Neki a vágy minden, a szex viszont csak másodlagos bohóckodás. A másik plátói körbetáncolása sokkal fontosabb, mint maga a beteljesülés.
A Parthenopé olyan, mintha Sorrentino összes filmjét egybegyúrta volna, azzal a csavarral, hogy ezúttal kispadra ültette a férfiakat, akik eddig központi szereplői voltak az univerzumának. Mint korábban már többször, most is a szépség mulandóságát, annak megtestesülését és a keserédes fiatalság átmenetiségét elemzi, de karrierjében először egy nő szemszögén keresztül. Mintha meghallotta volna a kritikus hangokat, akik azt szajkózták neki, hogy sok lesz már a male gaze, és Nápoly egyik alapvető szimbólumából megcsinálta a kritikus hangokat kielégítő tökéletes szereplőt.
A filmben brillírozó Celeste Dalla Porta által megformált Parthenopé a csatorna, amin keresztül a férfiak és a nők elemezhetik, hogy miképp okoz nekik beteljesülést vagy épp frusztrációt mások szépsége és saját tökéletlenségük. Halandóságukat és sebezhetőségüket csak egy olyan időtlennek tűnő szimbólum mellett érthetik meg, mint a vízben született lány, akiről nem tudod levenni a szemed a bálban, de rögtön elpusztulsz, ha közel enged magához, mert másnapra egy idegen vagy neki.
Sorrentino nem ragad le a néhol Mia Gotht idéző Celeste Dalla Portánál, kismillió más karakter (szebb napokat látott színésznők, plasztikáztatott arcukat eltakaró egykori dívák, motorral és helikopterrel érkező skalpvadászok) történetének epizodikus felvillantásával kacsintgat valami megválaszolhatatlan felé, ahol a legtöbb szereplőnek nincs valódi motivációja, csupán szimbólumként léteznek. A rendező szokás szerint nem fél elidőzni gyönyörű színészeinek arcán és testén,
ha félretesszük a mondanivalót, és csak a vizualitást nézzük, a Parthenopéban szép emberek szép helyeken révednek a távolba, és fátyolos tekintettel bámulnak ránk több mint két órán keresztül.
Capri szigete és Nápoly belvárosa jó alap ehhez, Sorrentino – és hű operatőre, az Isten kezét és a Nagy szépséget is jegyző, szintén nápolyi születésű Daria D'Antonio – olyan szinten tolják fullba a szépet, hogy sokszor azt hihetjük, hogy nem is egy filmet, hanem egy parfümreklámot vagy minimum egy luxusmárka tavaszi-nyári kollekciójának a kampányvideóját nézzük. Ez papíron nem is áll annyira távol a valóságtól, az olasz–francia koprodukcióban készült filmbe ugyanis a Saint Laurent Productions, vagyis az egyik legértékesebb francia divatház produkciós cége is beszállt.
Ettől még nagyon könnyű átadni magunkat ennek az élénk, vibráló világnak, ahol mindig van valami (például a nápolyi szurkolók ünnepi zaja), ami megtöri a mélabút. Ez pedig ismét a rendező páratlan univerzumteremtői képességeit igazolja: Sorrentino olyan, mint egy profi hipnotizőr, aki ha öncélúan is, de mindig tud hatni a fülre, a szemre és a szívre. A végtelenített tengerzúgás, Capri vonzereje és Riccardo Cocciante ikonikus dala még órákig velünk tud maradni a film után is. A filmmel nem kerülünk közelebb az emberi természet megértéséhez, mégis jókora falatot kapunk az életből.
A szépséget ellensúlyozva bekerült a filmbe a kiválóan játszó Gary Oldman és a szerepéért direkt felhizlalt Peppe Lanzetta, akik a rusnya férfi megtestesítői. Egyben azt az elegáns és fanyar humort képviselik, ami nagyon kell a filmbe. Oldman egy mélabús meleg írót játszik, aki előszeretettel hangsúlyozza azt, hogy csúnya és magányos, és bármikor képes elérzékenyülni. Utóbbi pedig az erkölcstelen és álszent püspököt, Tesorónét testesíti meg, akin keresztül Sorrentino Az ifjúság és Az új pápa után ismét dagonyázhat egy picit az egyházkritikában. Ráadásul helytörténeti vallási utalásokkal is okoskodhat egy kört, jelen esetben épp San Gennaro csodájának újraértelmezésével. Ebből kiindulva a filmben is elhangzik a nagy kérdés, ami a Parthenopé karakterére és az új eposz egészére is vonatkoztatható:
csodás misztérium vagy puszta szemfényvesztés, amit látunk?
„Isten nem szereti a tengert” – mondja a film egy pontján Tesorone. Aki pedig a tengert nem szereti, az a vágyakat és a transzcendens erotikát megtestesítő Parthenopét veti meg Sorrentino szerint. Talán mondani sem kell, hogy ebben a világban mindenki a vágyakat választja az egyház helyett.
Parthenopé életfilozófiájának lényege, hogy semmit sem tud, de minden érdekli. És ami még ennél is fontosabb, sosem szégyenkezik. Sikeres az egyetemen, ha akarná, simán leválthatná a kor legszebb színésznőit, belül mégis tudja, hogy ugyanolyan üres, mint az őt körülrajongó tömegek. Miközben lélekben eggyé válik Nápollyal, hús-vér halandó marad, tele személyes tragédiákkal és azzal a felismeréssel, hogy ő is csak vízből és sóból áll, mint a tenger és többi embertársa. Ez a dilemma végül a film központi eleme lesz, és a finálé egy egészen szürreális jelenetében nyer majd új értelmet.
A Parthenopé óda az élethez, a szerelemhez és a szépséghez, de mintha Sorrentino elveszne a nagy műben, és félúton belegabalyodna a ki nem mondott, elképzelt vízióiba. Ahogy Parthenopé nem tudja kordában tartani a saját gyönyörét, úgy a rendező is elveszti a fókuszt. Láttat, gyönyörködtet, felvillant egy rakás emberi sorsot, de nem biztos, hogy mindenkinél elsőre át tudja vinni a mondanivalóját. Nápoly szép, Nápoly szépe pedig még annál is szebb, ezzel a mámorral viszont néha nehéz nézőként megbirkózni.
A Parthenopé – Nápoly szépe december 26-ától látható a magyar mozikban.
