A titkosügynök című filmben nincsen titkosügynök. Cserébe van kétarcú macska, egy döglött cápa torkából szabaduló szőrös zombiláb, Wagner Moura a Narcosból és a diktatúra fojtogató érzése, amit csak az tud felülírni, hogy azért az életet mégiscsak érdemes élni, moziba még mindig kell járni, zenére kell táncolni, a másik embert meg kell hallgatni akkor is, ha éppen vérdíjat tűznek ki a fejünkre a fasiszták. Kleber Mendonça Filho több Oscar-díjra jelölt, minden túlzás nélkül fantasztikus filmjében kéz a kézben jár a horrorfilmekből vett fantázia, a politikai thriller és az igény, hogy azokból a régi jó dolgokból azért maradhatott volna még fenn egy-két dolog, természetesen a fasiszta pribékek kivételével.
A brazil Kleber Mendonça Filho filmes újságíróként kezdte karrierjét. Édesanyja történész volt, aki a szájról szájra járó történeteket kutatta, miközben a hetvenes-nyolcvanas évek brazil kulturális életének fontos szereplőivel készített interjúkat. A fiatal Kleber nagyon korán elkezdett amatőr filmeket készíteni, miközben sorra járta Recife mozijait. Brazília északkeleti csücskében, a Rio de Janeirótól kétezer kilométerre fekvő Recife élete pezsgő volt, de sosem volt az a kulturális központ, mint a sokkal nagyobb brazil városok. Az északot lenézték délen, Wagner Moura egy interjúban arról beszélt, hogy ha megtartja a tájszólását, akkor csak szerencsétlen bohócokat játszhatott volna brazil filmekben.
Kleber Mendonça Filho még újságíróként haverkodott össze Mourával, a színész viszont látta az egykori újságíró első játékfilmjét, és megjegyezte magának. Mendonça Filho az egyik legsikeresebb brazil filmes lett az európai fesztiválokon, de hamar összeakasztotta a bajszát Bolsonaro rezsimjével: amikor a 2016-os Aquarius című filmjének premierjén Cannes-ban a vörös szőnyegen tiltakozott Dilma Rousseff brazil elnök eltávolítása ellen, a vetítés után arra ért ki, hogy szülőföldjén a gesztus óriási politikai port kavart. Hiába volt az Aquarius akkor az egyértelmű választás arra, hogy Brazília az Oscar-díjra küldje, a bizottság politikai nyomásra nem volt hajlandó felterjeszteni Mendonça Filho filmjét.
Tíz évvel később – a Bacurau című remek szatírája után – Mendonça Filho megint megjárta Cannes-t, de most a legjobb rendezőnek járó díjjal távozott, nem pedig politikai céltáblaként. Már nem is rá lőnek, Bolsonaro megkezdte börtönbüntetését, a szélsőjobboldali kormányt baloldalira cserélték, ami kifejezetten szimpatizál azzal, ami A titkosügynök valójában. A szembenézés azzal, hogy mit is jelentett a politikai diktatúra ötven évvel korábban, amikor nemcsak a katonaság tudta vegzálni az állampolgárokat, hanem a nagyiparosok is.
Most jövök rá, hogy ennyi alapján nagyjából olyannak tűnhet A titkosügynök, mintha a tavalyi Oscar egyik hasonlóan váratlan befutóját, a szintén a brazil elnyomó diktatúráról Én még itt vagyokot ajánlanám újra. A valóság nem is lehetne távolabb ettől, főleg azért, mert A titkosügynök egy váratlan, kiszámíthatatlan, néha pofátlanul menő, néha pedig elszomorító és megható film, egy sajátos gondolkodású rendező fejéből, több évtizednyi élettapasztalatot és látásmódot összesűrítve. Nem hiába jöttem azzal, hogy Mendonça Filho fiatalkorában dokumentálta Recife mozijait. A dokumentáció és a mozik adják A titkosügynök gerincét, amire felhúzza az emberi kitartás sztoriját. Mendonça Filho már előző filmjével, a 2023-as Retratos Fantasmas (Képek szellemekről) című dokumentumfilmjével is egyesítette ezt a kettőt, abban Recife történelmét a mozik intézményén keresztül vázolta fel – nem kellett olyan mélyre menni az érdekes történetekért, ugyanis a város egyik moziját Hermann Göring felügyelete alatt húzták fel. A dokumentumfilm saját bevallása szerint megnyitotta az utat a következő filmje előtt, a hangulata és vezérfonala megmutatta, hogyan tudja megfilmesíteni azt a sztorit, amit régóta megírt. Ez a sztori lett A titkosügynök.
Ami a következőről szól: a főszereplője Marcelo (Wagner Moura), aki a hetvenes években, a bevezető felirat szerint „a csibészség idején” a bogárhátújával rendíthetetlenül szeli át az országot, és próbálja kerülni a korrupt rendőröket. Amikor megérkezik Recifébe, ideiglenes szállást kap egy olyan házban, ahol rajta kívül még több politikai menekült is él. Marcelo munkát kap a személyi igazolványokat kiadó hivatalban, de biztonságban nem lehet, ugyanis a hatalom bérgyilkosokat is küld rá. Miközben Recifében zajlik a karnevál, egy cápa gyomrában egy leharapott lábat találnak, Marcelo viszont szeretne mindent megtenni azért, hogy elhagyhassa nemcsak a várost, hanem az egész országot, ráadásul a Cápa-rajongó fiával együtt, akit a mozigépész apósa nevel. De a férfi kálváriája története kap egy keretet is: a jelenünkben két fiatal nő éppen Marcelo történetét próbálja összerakni korabeli hangfelvételekből.
Az előző bekezdés tényleg nem tud igazságot tenni A titkosügynök furcsa, laza, kifejezetten nosztalgikus hangulatának. Mendonça Filho pontosan akkor volt annyi idős, amikor Marcelo kisfia, és gyerekként ugyanúgy rajongott a Cápáért és az összes helyi moziért. Ő is tisztában van azzal, hogy ha megteremti Recifét a hetvenes években, akkor azzal a saját gyerekkorát építi fel újra, a saját emlékeit bontja ki, és teszi azt egy műfaji film kereteibe, néha horrorba, néha westernbe, néha bűnügyi filmbe. Miközben szeretne Recifének egy sokkal fennköltebb, lokálpatrióta emléket is állítani, feltámasztani a halottaiból azt, ami mára már elveszett belőle. Igazából A titkosügynök több szempontból is szellemidézés, megidézi egy város, egy kitalált ember és akár a saját családjának szellemeit – valahogy úgy, ahogy a Retratos Fantasmában bevallja, hogy fiatalkorában egyszer egy fotóján megjelent egy alak, és azóta sem tudja, hogy ki vagy mi volt az a szoba belsejében, megörökítve az utókornak egy fényképen.
A titkosügynök viszont úgy szellemidézés, hogy nem megijedünk tőle, hanem szórakozunk. A középpontban ott van Wagner Moura lebilincselő, fájdalmas alakítása, mint a rendkívül okos, rendkívül fafejű, és rendkívül rettegő ember, aki nem képes felfogni, hogy tehet vele olyat a rendszer, hogy kirántja a lába alól a talajt. Moura a legjobb színész díját is elnyerte Cannes-ban, teljesen megérdemelten. Mourát pedig azonnal megjegyezhető karakterek veszik körbe, legyen szó a nemzetközi színészvilág egyik legmarkánsabb arcáról, Udo Kierről, vagy a menekültház fejét játszó, amúgy főleg varrónőként dolgozó Tânia Mariáról. Nincsen olyan arc, ami felbukkan, és ha felbukkan megint, nem emlékszünk rá. Ami elég nagy szó egy olyan filmnél, amiben szinte minden jelenetben felbukkan egy.
Ez a fajta mindenhol sorsokat találó, rengeteg szereplőt mozgató, a történetét ráérős stílusban elmesélő hangulat az, ami miatt A titkosügynök sokkal több egy szimpla bűnügyi filmnél, amiben a jót üldözik a gonoszok. Mendonça Filho belemegy a részletekbe, és minden karakternek felvázolja a történetét, néha pár mondatban, néha hosszabban, és az érzés olyan, a múltnak egy végtelen kútjába néznénk bele, ahol minden merítéssel csak újabb és újabb történeteket lehet kimerni. Marcelóé csak egy, amit a jelenben kutakodó szereplők is tisztában vannak, de ez az egy is fontos.
A dokumentáció olyan, mint az időutazás, mondta Mendonça Filho. Nem túl eredeti gondolat, de igaza van. Ha visszahallgatjuk és nézzük a fizikai hordozókat, úgy érezhetjük, hogy visszamentünk az időben. Ha ez nem áll a rendelkezésünkre, akkor az se baj, ha valaki fikcióban feldolgozza. Ha pedig valaki úgy dolgozza fel, hogy az emlékezetes, stílusos, és önmagánál túlmutat, az talán a legjobb. A titkosügynök ilyen.
