Üldögéltünk Fischer Ivánnal az amszterdami repülőtér D7 kapujánál, és így szólt: Most elmondom, mit szoktak elrontani az újságírók, amikor a turnéinkról írnak. A logisztikát tartják lényegesnek, hogy hogy jutnak a helyszínre időben a hangszerek, és hogy utaznak az emberek. Mintha egy focicsapatnál, ami feljut a Bajnokok Ligája elitjébe az lenne a legfontosabb, hogy milyen a buszuk és egy gyúróra hány játékos jut. Szerencse, hogy a logisztikai cikkemet már megírtam régebben turné nélkül is, úgyhogy most jöhet valami teljesen más.
A Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) sok éve visz magával újságírót egy-egy szezonban, az esetem tehát nem példa nélküli. Az viszont különleges, hogy a tengerentúlra mehettem velük. Különleges, hiszen New Yorkba éppen harminc éve járnak, de a Covid miatt megszakadt a sorozat. Így most, hat év szünet után turnéztak Amerikában újra. Az első koncertek New Yorkban, a Carnegie Hallban voltak, ezekre kísértem el őket.
Itthon a Fesztiválzenekar különleges státusszal bír, mintha valami éteri ragyogásban, egy burokban lebegnének a térben, feltéve, hogy itthon vannak – a BFZ turnézenekar, állandó mozgásban van. A legnagyobb természetességgel utaznak a világ legjobb koncerttermeibe, világsztár szólistákkal dolgoznak együtt. A bolygón bárhol a közönség jó része pontosan tudja, kik ők, és várja őket. A hangversenyek minősége önmagáért beszél, aki hallotta őket, tudja. Nem meglepő tehát, hogy egy elismert amerikai kritikus így kezdi az egyik New York-i koncert friss kritikáját:
„Ó, mennyire hiányzott Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar. Az évek során ők adtak többet is a legforradalmibb és legmélyebb koncerttermi élményeim közül.”
– írta Adrian Dimanlig. Felemelő volt személyesen is megtapasztalni, kívülállóként, de magyarként átélni a sikerük pillanatait egy kulturálisan teljesen más közönség részeként. Nagyon örülök annak is, hogy most a fél világ Krasznahorkait olvas. A Fesztiválzenekar pedig évtizedek óta a világ élvonalában van úgy, hogy a művészetüket fordítani sem kell. Kíváncsi voltam egy olyan közönség reakciójára, ami például a Bostoniakhoz, vagy Európából a Berlini és Bécsi Filharmonikusokhoz vagy a Londoni Szimfonikusokhoz hasonlíthatja egy szezonban őket, -személyes élmények alapján.
A túlvilági tökéletesség keveréke a legtriviálisabbal
A Carnegie Hallban egy zenekar kétféleképpen léphet fel. Egyrészt a terem kibérelhető, másrészt saját eseményeket, sorozatokat, bérleteket szervez. A BFZ-t három évnyi egyeztetés és tervezés eredményeként hívták meg, így adtak két telt házas koncertet február 6-án és 7-én. Alapvetően Mahler 3. szimfóniájával keltek útra, Bostonba és Torontóba is ezt vitték. Ám New Yorkban, és csak ott, adtak egy másik műsort is. A Carnegie Hallnál ez természetes, ahogy írták: „Ez lehetőséget ad arra, hogy a közönség a zenekar több arcát is megismerhesse”.
Mahler harmadikja az egyik legmonumentálisabb hangzó eposz a szimfóniairodalomban. A túlvilági tökéletesség keveréke a legtriviálisabbal – csak akkor működik, ha mindent patikamérlegen mérnek ki és tökéletesen adagolják. Egy mezzoszoprán, két kórus, egy bővített létszámú zenekar kell hozzá. Milyen műsort lehet az ezt megelőző napra választani? Fischer Iván Brahms legvilágosabb, legderűsebb szimfóniáját javasolta, a másodikat. A Carnegie Hall pedig versenyművet kért. Maxim Vengerov, a Grammy-díjas hegedűművész és a Csajkovszkij-hegedűverseny lett a nyerő. Vengerovnak éppen egy hároméves sorozata fut a házban „Perspectives” címmel. Valószínű, hogy a háromévnyi szervezés eredménye volt ez a kombináció, amire a Fesztiválzenekar és a Carnegie Hall is rábólintott.
A New York-i menetrendjük tehát úgy alakult ki, hogy péntek délelőtt próba, este pedig koncert: Arvo Pärt: Summa (a BFZ tagjaiból álló vegyeskar előadásában), Csajkovszkij hegedűversenye és Brahms II. szimfóniája.
Szombat délután Mahler III. szimfóniájának összpróbája két helyi kórussal és a mezzoszoprán szólistával, Gerhild Rombergerrel és persze a zenekarral. Este koncert. A próbákra én is bemehettem és vihettem a fényképezőgépemet is.
Thanks God it’s Friday
A Carnegie Hall hónapok óta tudta, hogy elkísérem a zenekart és fotózni is fogok. Több oldalnyi szabályzatot írtam alá, minden pillanatban egy tündérien udvarias, de szigorú menedzser követett. Színpadra nem léphettem, alkalmazottat, irányítóhelyiséget nem fotózhattam. A megbeszélt Vengerov-interjú kapcsán, amikor kiderült, hogy a beszélgetést fel szeretném venni telefonnal, újabb szabályok érkeztek e-mailen, digitálisan aláírható formában. (Összesen 30 percet vehetek fel, ebből 6 lehet zene.) Merev? Lehet, de működik. Ez kell, hogy ne legyenek felkiáltójelekkel telinyomtatott papírok mindenütt. Emberek, kulcsok, eszközök a helyükön legyenek, minden a megbeszélt időben, helyen, szabályosan történjen.
A backstage-ben hihetetlenül kevés a hely, a legkisebb apparátust mozgató Csajkovszkij-hegedűversenyhez sem tudom, hogy fértek el a zenészek. Az esti program sorrendjében ment a próba is, elénekelték a Summát, majd eljátszották a Brahmsot. Csak pár ütemben módosítottak a hangzás arányain. A nagyterem hatalmas, 2800 szék van benne. Legendásan jó az akusztikája, de hozzá kell igazítani a hangot. Vengerovot a próba második felére várták. A művész pontosan érkezett lezser ingében és gyakorlatilag annyi történt, hogy eljátszották a concertót elejétől a végéig. Problémás részek, átjátszandók nem merültek fel. Fischer Iván a zenekarnak csak annyit mondott, hogy nagyon figyeljék majd a szólistát, mert sokszor meglepő tempókat vesz.
Az esti koncert
Hogy kell a Carnegie Hallba felöltözni? Kattogtam ezen sokat még itthon. A honlapjuk sem segít, annyit írnak: a kényelem a legfontosabb. Köszi. Később a közönségen is látszott, hogy ez volt az elsődleges szempont. A New York-i publikum mentségére szóljon azért, hogy ezek a napok kivételesen fagyosak voltak, mínusz 12-14 fok volt és durva szél. A teremben sem volt túl meleg. Ruhatárnál nem jártam, a kabátomba tekerve maradtam végig. A kórus szépen sikerült, ahogy a New York Classical Review-ban írja David Wright: „Lehet, hogy a zenekar tagjai nem magasan képzett énekesek, de muzikalitásuk minden kérdésen felül áll”.
A Summa szólamai egy össze-összefonódó és szétváló hangszőnyeget alkotnak, kellemes bizsergést a hallgató mellkasán, mint a feszített víztükör, amikor egy medencében sétál. Az őszinte taps után érkezett Vengerov, egyszerű fekete szettben, és pár másodperc ünneplés után eljátszotta a BFZ-vel a Csajkovszkij-hegedűversenyt. Mivel a délelőtti próbát is meghallgattam és hallottam a karmester figyelmeztetését, néha így is csak pilláztam, annyira másképp játszotta még a délelőtthöz képest is a szólót. A második tétel egy részében a hegedűst csak a nagybőgők kísérik. Nem is kíséret ez, hanem minden ütemben egy puha pengetett hang. A hegedű melódiája közben sír, panaszkodik és szenved. Vengerov szinte minden ütemben más tempót vett. Végig Fejérvári Zsolt arcát néztem, a nagybőgőszólam vezetőjét. Tapintható koncentrációja acélkéken sugárzott a terem végéig. A koncert után megkérdeztem, hogy élte meg: „ilyenkor a (vonót tartó kezének) könyökét nézem, hogy mikor vált vonást. Csak erre lehet támaszkodni. És kell is, másképp nem lehet megcsinálni jól.” A mű egészét átható adrenalin-vibrálást a közönség is érezte, hatalmas ovációt kapott a produkció. Vengerov egy Bach szólószonáta részlettel adott ráadást. A második taps után pedig öles léptekkel érkeztünk az öltözőjéhez. A gratulálók mögött kicsit aggódva néztem az órát.
Az interjúból aztán egy kettő perc, négy másodperces hasznos felvétel lett mindössze. Tizenhárom évesen adta elő a művet koncerten először és igen, a negyven év alatt mindig másképp. Minden körülmény hatással van rá, ezek között elsőként a zenekart említette. Ha jók a hullámok, szárnyal. Akkor valami különleges születik. Ez az egész értelme. Fischer Ivánnal most játszott először, kiemelkedően jó karmesternek tartja. Aztán mosolygott és már mentünk is. Daniel Bard, a BFZ koncertmestere később mondta nekem, hogy az általános az, hogy még Budapesten próbál a szólistával a zenekar, majd jön három koncert a Müpában és úgy indulnak turnéra. Ennyi idő szokott lenni arra, hogy a szólistából és a zenekarból alkotóközösség váljon. Most Vengerov jött és ment. A két taxiajtó-csapódás között eltelt tizenhárom óra.
A koncert napján huszonhét szék híján telt ház volt és senki sem ment haza csalódottan. Bravúr. Ahogy Bard hozzáfűzte: „Menni kell vele, olvasni a gondolataiban. Felvillanyozó az ilyen együtt-játék.” Akivel csak beszéltem, senki sem mondta a zenekarból, hogy nehéz volt, mindenki izgalmas kihívásként élte meg. Talán ez a BFZ egyik titka, nem tudom. Fischer Iván szerint Brahms második szimfóniájára is megtelt volna a terem, ezt már nem tudjuk meg, mindenesetre az állótaps és az elismerő kritikák is ezt erősítik. Kádár Istvánék ráadásként adott kalotaszegi egyvelege aztán izgalmas meglepetésként érte a New York-i közönséget. A népzenénkből és a prímásként is kiváló első hegedűsből áradó energia hatására önkéntelenül megszólaló ütemes taps mutatta, hogy a publikum szívéig ért az erdélyi muzsika. A „bandát” Kádár István mellett Szabó András (brácsa) és Fejérvári Zsolt (bőgő) alkotta.
A szombat a transzcendensé
Alapvetően Mahler harmadik szimfóniájával kelt útra a zenekar. Ez az a mű, amiben most az egész társaság rezeg. A BFZ-nek és Fischer Ivánnak intim viszonya van Mahlerrel. Tökéletesen értem a vonzalmat. A szorongásait, vívódásait és örömeit is páratlanul szép zenébe öntő, abban élő zeneszerző kézen fogja a világot és vele sétálunk az ismeretlenbe. Vannak bizonytalan lépések, de bátrak is. Hinni és bízni kell, Istenben, sorsban, szerencsében és menni előre. Mit hoz a jövő, mi vár az emberiségre? Mahler a hiányzó láncszem a klasszikus és a modern között. Közlendője van, tételeket ír, ezekből szimfóniákat gyúr. Ezek a tételek önmagukban is megállnak, kontextus nem feltétlenül kell. A harmadik szimfónia számomra alkímia. Nem aranycsinálás, hanem a bölcsek köve. Az értelem nélküli, ösztönlényként a bolygó felszínén csatangoló ember-állatban kigyullad a fény, a szellem fénye, és közel kerül az Örökkévalóhoz. De nem programzene. A tételek címeit sem a partitúrából, hanem Mahler leveléből ismerjük. (Pán ébredése és a nyár megérkezése, Amit a mezei virágok mondanak, Amit az erdő állatai mondanak, Amit az Ember mond, Amit az angyalok mondanak, Amit a szeretet mesél nekem). A negyedik tétel magva a Nietzsche verséből írt mezzoszoprán szóló. Ember, figyelj! Létünk mélyebb, mint a Nap gondolná. A bánat megölne, de a boldogság örök és halhatatlanná tesz. Nekem körülbelül ezt mondja, de másvalakinek biztosan mást. Az egyszerű szavakban mindenki olyan mélyre száll, amennyire mer. Mahler sem tudta pontosan, mire gondolt a költő, mert Nietzsche ekkor már őrületébe zárva élt.
A szóló különösen szép Gerhild Rombergerrel. Tíz évvel ezelőtti felvételt tudok mutatni, a hangja azóta csak gazdagodott és érett. Varázslat volt a Carnegie Hallban, egy gyönyörűen kitett felkiáltójel. „Sok éve dolgozunk együtt Ivánnal.” Meséli a szombati reggeli előtt a hotel halljában a művésznő. „Igen, a (Mahler) harmadikat is előadtuk már együtt. Igazi ajándék, hogy miután énekeltem, meghallgathatom előadásukban, élőben a hatodik tételt.”
A művészet egyik lényege, hogy – megállítva az időt – elemel, hogy külső szemszögből nézzünk rá életünkre, a világra. Ember, figyelj! Ez a koncert is remek kritikákat kapott. „Néhány karmester Mahler lágy textúráiban gyönyörködik; Fischer ehelyett finom érzékkel teremtett feszültséggel teli pillanatokat oldott fel, bízva a zenészekben és a közönségben, hogy figyelnek a fény, a textúra és a hangulat legkisebb változásaira is” – írja Anastasia Tsioulcas a New York Timesban, három művészt pedig név szerint is említ: „Kiemelkedő teljesítmény bőven akadt, köztük Szakszon Balázs harsonás, aki az első tétel szólójában egyszerre volt káprázatos és szégyentelenül sebezhető; Daniel Bard koncertmester, aki a ritmikus játékot selymesen sima hangzással egyensúlyozta; és Horváth Bence, aki a harmadik tételben a színpadon kívülről fényesen tiszta, postakürt szólót játszott.”
Mahler is kísérletezett a hangzással. Zenészeit a színpadról a karzatra, erkélyre küldte, így érve el nagyobb hatást. Fischer Iván a katonai kisdobot a termen kívül, az irányítóhelyiség melletti folyosón helyezte el, és a postakürt is kintről szólalt meg. Ehhez a színpadra nyíló ajtókat – valamennyire – ki kellett nyitni, ami okozott a próba alatt némi közjátékot. A Carnegie Hall nyílászáróihoz ugyanis nem nyúlhat akárki.
Így este a ház technikusát is vezényelte Fischer Iván, aki intésre a megjelölt pozícióba nyitotta az ajtót. A szokatlan kérések mégsem okoztak konfliktust, valahogy érződött, hogy minden a legjobb produkció érdekében történik, nem allűröket kell kiszolgálni. Ha ehhez a Carnegie Hall stábjából valakinek aznap kilincsen kell játszania, akkor ez szimplán megtörténik. Talán ez a BFZ egyik titka, nem tudom. A leintés utáni álló ováció percekig tartott. Kérdeztem Mari Beth-t, a ház egyik PR vezetőjét, hogy mennyire általánosak az állótapsok a CH-ban. „Gyakran előfordul, de hát itt ilyen produkciók vannak” – felelte mosolyogva. A színpadon száznyolcvannyolcan fogadták az elismerést, a BFZ-n kívül két kórus is közreműködött. (Trebles of Westminster Symphonic Choir és a Young People's Chorus of New York City) Az ötödik tételben énekeltek Romberger mellett az angyalok üzenetét tolmácsolva.
Mahler-adag és kakaókoncert
A Carnegie Hall és New York megkapta tehát friss Mahler-adagját. A lelkes kritikák valószínűleg a turné következő állomásaira, Bostonba és Torontóba is eljutottak. De mielőtt a BFZ továbbindult volna, vasárnap délelőtt még adott egy Kakaókoncertet is. Nem lehet elég korán közel vinni a gyerekekhez a klasszikus hangzást, így lesz belőlük lélekben gazdagabb, kifinomult közönség vagy épp muzsikus. Ez triviális igazság, az azonban meglehetősen szokatlan, hogy egy feszített ritmusban dolgozó zenekar ilyen missziót is bevállaljon. Ez a vasárnap délelőtt, száznyolcvan fős közönség előtt nem jött volna létre, ha nem talál egymásra a Fesztiválzenekar és a Tulipán Alapítvány. A koncert (és a kakaó) nagy sikert aratott, és ezzel az utolsó New York-i fellépés is véget ért.
Akkor mégis miről szól egy jó turnécikk? – kérdeztem vissza még az amszterdami repülőtéren. Erről a zenekarról – mondta Fischer Iván. Miért különleges ez a zenekar? Mi a titok? Azt kérdezd meg tőlük – mosolygott.
Aki egyszer taggá válik, marad. Nem jellemző, hogy más zenekarokba szerződnek el innen. Marta Dettlaffal, egy lengyel hegedűssel beszélgettem, aki most a második hegedűszólamban ült. Az Európai Zenekari Akadémia tagjaként a zenekarban játszó fiatal művész azt emelte ki, hogy
a BFZ úgy képes egy jellegzetes, a legapróbb részletekig kimunkált hangzásra, hogy a tagjai egyéniségek maradnak.
A zenekari munka mellett kamaráznak, egyéb projektekben vesznek részt. Kóbor Éva mellett Marta nyerte az idei Végh Sándor Versenyt, a BFZ háziversenyét, amivel lehetősége nyílt, hogy a következő szezonban szólistaként léphessen fel a zenekarral. Az egyik Szymanowski-hegedűversenyt fogja játszani. Nem ő az egyetlen fiatal muzsikus, aki pulthoz jut a BFZ-ben. Fischer Iván és a zenekar saját akadémiája ezért jött létre és az esélyteremtés mellett arra is jó, hogy a zenekar állandó tagjait is stimulálja, inspirálja. Mintha a folyamatos turnézás nem lenne elég.
„Itt nem válunk kockává” – mondja Csalló Roland klarinétművész. „Létezik olyan megközelítés, hogy egy szimfonikus zenekarban mozaikdarabokból, építőelemek összességéből jön létre egy gyönyörű kép vagy épület. Mi kicsit másképp működünk: mindezen túl nagyon sok lehetőséget kapunk a kamarazenélésre és szólistaként is kipróbálhatjuk magunkat. Ez szerintem egyedülálló.” A beszélgetések alapján végül bennem egy olyan kép bontakozott ki, amiben a zenekar egy konstans csapatépítő tréningen vesz részt, amit csak néha szakítanak meg átlagos munkanapok. Minden a szinergia fenntartásáról szól, és az ehhez szükséges feltételek biztosításáról.
A Kakaókoncert után elbúcsúztunk a zenekar tagjaitól. Ők utaztak tovább Bostonba, én pedig Adéllal, a zenekar PR-menedzserével haza. Nélküle nem kerülhettem volna ilyen közel a zenekarhoz ezen a pár, emlékezetesen szép estén.
