Ez a 33 fotó a pokolból nem a múltra emlékeztet, hanem a jövőre figyelmeztet

A holokauszt és a varsói gettólázadás egyik legnagyobb tragédiája a történelmi emlékezet szempontjából, hogy szinte csak olyan vizuális kordokumentumok maradtak fenn, amik a náci gyilkosok szemszögéből mutatják be a történteket. Ezért nagyon fontos az a negatív, amin 33, még soha nem látott fotó került elő a varsói eseményről. Az HBO Maxon látható 33 fotó a gettóból című dokumentumfilm ennek a tekercsnek a történetét meséli el.

A varsói gettó volt a második világháború idején a legnagyobb, városi környezetben létrehozott náci koncentrációs tábor, és mint ilyen, a háború vége után a holokauszt egyik legsúlyosabb szimbólumává vált. Több mint 400 ezer zsidót zsúfoltak össze mindössze 3,4 négyzetkilométeren, a közszolgáltatások nem működtek, az emberek éheztek, betegségek terjedtek, a terror pedig mindennapos volt: 1942 nyarán két hónap alatt több mint 250 ezer embert deportáltak innen a Lengyelország keleti részén fekvő treblinkai haláltáborba.

1943 áprilisában lázadás tört ki, miután a németek a gettó végső felszámolására és a még életben lévő zsidók deportálására készültek. Az életben maradtak korlátozott fegyverzettel, de szervezetten próbáltak ellenállni, a pészah estéjén indított német akció pedig fegyveres felkeléshez vezetett. A lázadók hosszú napokra visszaszorították a németeket, ám végül a túlerő érvényesült: a gettót épületről épületre rombolták le, a lakókat pedig halál- és kényszermunkatáborokba deportálták.

A 33 fotó a gettóból elsősorban nem egy újabb holokausztról szóló dokumentumfilm, hanem nyugtalanító emlékeztető arról, hogy a történelmi eseményekről készült dokumentumok sokszor csak egy szemszögből mutatják be a történéseket. Jan Czarlewski egész filmje egy véletlenül előkerült, majd restaurált filmtekercs körül forog. Ezeken a fotókon a varsói gettót nem a náci propaganda, hanem egy lengyel amatőr fotós, Zbigniew Leszek Grzywaczewski lencséjén keresztül látjuk.

Bár a film elején úgy hathat, mintha szenzációként próbálnák eladni ezt a történetet, a film felére összeáll a sztori, és a néző közelről, személyes történeteken keresztül, részletesen ismerheti meg a náci megszállást, a varsói zsidó gettó létrehozását, a mindennapok nyomorát és az embertelen deportálások szörnyűségeit. Grzywaczewski leszármazottai, történészek és mindenekelőtt Roma Laks visszaemlékezései teszik élővé a múltat.

Roma Laks története – aki gyerekként a gettóban élt, majd egy ideig a Grzywaczewski család lakásában bujkált – a film érzelmi tengelye. Az ő elbeszélésein keresztül a néző nem kívülről szemléli az eseményeket, hanem belülről, egy túlélő szemével. Az olyan visszaemlékezése, mint amikor a galérián rejtőzködtek, miközben német katonák kutatták át a lakást, nem túldramatizált jelenet, hanem nehézkesen előhívott emlékkép, éppen ezért sokkal nyomasztóbb.

A film második fele fókuszáltabb, és egyértelműen a varsói gettófelkelésre koncentrál. Itt válik igazán izgalmassá a koncepció: szakértők próbálják pontosan beazonosítani, hol és mikor készülhettek az egyes fotók, mai varsói utcákon sétálva, a jelen városát ütköztetve a múlt pusztításával.

Két képsor különösen erős: az egyik egy felgyújtott épületet mutat, ahol holttestek hevernek, miközben a túlélők nácik mellett állva várják a sorsukat. A másik a Szent Zsófia Kórház ablakából készült fotók sora, amelyen férfiakat, nőket és gyerekeket hajtanak az Umschlagplatz felé, hogy onnan a treblinkai gázkamrákba vigyék őket.

A 33 fotó a gettóból nem próbál új narratívát kitalálni a holokausztról, és nem is akar formailag radikális lenni. Ereje abból fakad, hogy hagyja beszélni a képeket és azokat, akik túlélték a borzalmakat. A film legbaljósabb üzenete mégis a játékidő első felében hangzik el, amikor Grzywaczewski naplóját idézve azt mondja a narráció, hogy a fotókat akkor akarja nyilvánosságra hozni, amikor a világ elkezdi elfelejteni a borzalmakat.

A film végére szépen keretezik ezt a gondolatot Laks szavaival, aki szerint ha nem vigyázunk és engedünk a felejtésnek, akkor a múlt könnyen megismételheti önmagát. Ez a film összességében nem könnyű néznivaló, de nem is akar az lenni, épp ellenkezőleg. Az egyik legfontosabb erénye, hogy nagyon hatásosan tudja felhívni a figyelmet az emlékezés fontosságára, mindezt ráadásul nem direkt, szájbarágós módon teszi. Ez a 33 fotó így nem a múltra emlékeztet, hanem a jövőre vonatkozó súlyos figyelmeztetésnek hat.