Ha azt mondom Postapalota, a budapestieknek egyből a Széll Kálmán téri gyönyörű ház jut eszükbe. Pedig több is van az országban. Ha úgy tetszik, ez egy épülettípus volt hazánkban a múlt század első évtizedeiben: Nagykanizsától Cegléden és Nagykőrösön át Debrecenig számos városban van ilyen nevű épület.
Jellemzően a földszintjükön működött az utcára nyíló postafiók, de voltak bennük természetesen különböző raktárak, garázsok, irodák és távíróállomás, sőt a korszerűbbekben telefonközpont is. Persze ahogy a „palota” szó is mást jelent egy nagyvárosban és egy kistelepülésen, úgy a postapaloták sem voltak mindenhol egyformán impozánsak.
A pécsi azonban országos léptékkel mérve is kiemelkedően fontos létesítmény volt. A városban már a 19. század végén is postaigazgatóság működött, amilyen összesen kilenc volt az egész országban. Pécsen kívül csak Budapest, Kassa, Nagyvárad, Pozsony, Sopron, Temesvár, Nagyszeben és Zágráb büszkélkedhetett ilyen intézménnyel.
A büszkélkedést szó szerint kell érteni. Miközben az igazgatóság fenntartása a városokra is terheket rótt, komoly lobbizás folyt azért, hogy hova kerüljenek. Pécsnek például Nagykanizsa elől sikerült elhappolnia a kitüntető címet.
Az itteni főposta építésére 1901-ben írtak ki pályázatot, amin olyan nagy nevek indultak, mint a később komoly karriert befutó Lajta Béla vagy a Komor Marcell–Jakab Dezső páros. A nyertes azonban Balázs Ernő lett, akit leginkább a Teréz Telefonközpont (a mai Merkúr Palota) tervezőjeként ismerhetünk.
A megépült ház ugyan nem különösebben eredeti, de mindenképpen jó arányú, mutatós, ízlésesen díszített alkotás. Harmonikusan keverednek homlokzatán a különböző burkolati anyagok a téglától a pirogránitig és a különböző stílusok a gótikától a szecesszióig.
Érdekes, hogy Pécs mai arcát leginkább a helyi Zsolnay-kerámiák határozzák meg, még a posztmodern épületek tetejét is ez díszíti. Ám nem volt ez mindig így. A 19. század végén ugyan az egész országban kezdtek divatba jönni az itt gyártott épületelemek, de épp Pécs volt az, ahol nagyon sokáig nem alkalmazták ezeket közintézményeken, mondván, hogy nagyon drága. A jég pont a Postapalotával tört meg.
Az 1904-ben átadott épület valóban lenyűgöző lett. Falai között nemcsak a szokásos funkciók kaptak helyet, hanem szolgálati lakások is, többek közt az igazgató hatszobás (!) otthona, melyhez természetesen cselédszoba és fürdőszoba is tartozott.
A ház belülről is igen látványosra sikeredett, de vegyük most szemügyre kívülről.
Ekkoriban még divatban volt, hogy a középületeket szobordíszekkel lássák el, mégpedig lehetőleg allegorikus figurákkal. Kialakult az „ikonográfiája”, hogy milyen ókori figurának vagy katolikus szentnek az alakja kerüljön egy közlekedési, egy ipari, egy igazságügyi vagy épp egy távközlési intézmény homlokzatára.
Itt viszonylag könnyen dekódolható alakokkal dolgoztak az alkotók, Apáti Abt Sándor és Mack Lajos. A homlokzaton két nő áll, az egyik a levélküldés allegorikus alakja (kezeiben postakürt és boríték), a másik a táviratozásé (nála távírókészülék és egy papírlap van). Mellettük a frízeken szinte képregényszerűen játsszák el apró puttók, hogyan is működik a távközlés. Megelevenítik a telefonközpont és a távírda működését, csomagokat raknak targoncával a postavonatra, és leveleket küldenek egymásnak galambokkal. Egy koszorú közepén megcsodálhatjuk azt is, hogy is nézett ki egy telefonkészülék az előző századfordulón.
A frízek közti díszítményeken a legtöbbeknek átsiklik a tekintete, pedig az egyik legizgalmasabb elem épp ott bújik meg. A nemes eleganciájával, természetes színezésével egyáltalán nem hivalkodó gótikus ívek, kacskaringózó növényi motívumok, levelek, bimbók és virágok között…
hopp, ott egy Kádár-címer!
Ha valaki nem kifejezetten ezt keresi, aligha veszi észre. Egyáltalán nem olyan látványos, mint a nevezetes győri Rákosi-címer. Ha viszont észrevettük, többé már nem tudjuk levenni róla a szemünket. Mielőtt azonban ennek a történetét kezdenénk el visszafejteni, vessünk egy pillantást az épület ormán díszlő angyalos-koronás magyar címerre! Annak a története ugyanis még cifrább.
A gyönyörű mázas kerámia egy úgynevezett középcímer. Itt két angyal között nemcsak a magyar címer jelenik meg, de a Szent Korona többi országáé is: a jobb felső sarokból indulva, az óramutató járása szerint Horvátországé, Erdélyé, Fiuméé, Szlavóniáé és Dalmáciáé. (Heraldikával foglalkozó, az előző mondaton felszisszenő olvasóink kedvéért szögezzük le: tudományosan a pajzs felől, vagyis fordítva illik nézni a jobb és a bal oldalt, de nem akartam senkit sem összezavarni ezzel – persze lehet, hogy most már késő.)
A csodálatos alkotás nem rekonstrukció, hanem eredeti. Joggal merül fel a kérdés, hogyan élte túl a szocializmust, amikor az ehhez hasonló szimbólumokat mindenhol leverték az országban. Nos, 1951-ben itt is kiadták az utasítást az eltávolításra, ám a postánál szerencsére nem az elpusztítás mellett döntöttek. A dolgozók csak egy keretet erősítettek a dombormű elé, amire zöldre festett horganyzott lemezt feszítettek ki. Alatta érintetlenül ott maradt a régi címer angyalostul, Szent Koronástul. Nagyjából úgy, ahogy a Corvin Áruház régi homlokzata megmaradt az alumíniumburkolat alatt. A dologról állítólag csak az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) helyi parancsnoka nem tudott, de a helyettese már igen. Ő viszont rendes pécsiként szemet hunyt az ügy felett.
A bádogra Rákosi-címer került, amit az 1956-os forradalom után a Kádár-címer váltott. (Az apró részletek szerelmeseinek üzenem, hogy érdemes megnézni az archív fotókon, hogy a Rákosi-címer koszorúja maradt meg a Kádár-címer körül, ezzel egy egészen egyedülálló kombó jött létre.)
A homlokzatra annyira vigyáztak a pécsi posta dolgozói, hogy még az akkoriban kötelező, kivilágított vörös csillagot sem barbár módon helyezték el az épületen, hanem egy hosszú rúdra erősítették a tetőn. Úgy lebegett a posta felett, mint egy jelenés.
A nyolcvanas években ugyan még mindig kommunista hatalom volt Magyarországon az itt állomásozó szovjet hadsereg árnyékában, de azért már enyhébb szelek fújtak. Amikor elérkezett a Postapalota műemléki rekonstrukciójának ideje, már egyértelmű volt, hogy újra kibontják az angyalos-koronás címert. 1985-ben már nem annyira politikai veszélyforrást, mint inkább történelmi emléket láttak benne.
Valójában senki sem tudta, megvan-e még, és ha igen, milyen állapotban a dombormű, szóval izgatottan várták az eredményt. Apró érdekesség, hogy a kibontást az a Kalmár József végezte, aki több mint három évtizeddel korábban az elrejtésben is részt vett. A gyönyörű kerámiaalkotás elővarázslása mindössze fél órát vett igénybe. Akik úgy nőttek fel, hogy sose látták korábban, azok bizony alaposan meglepődtek, hogy került ide ilyen gyorsan ez a csoda.
Persze egy közintézmény homlokzatáról nem hiányozhat az érvényes állami jelkép, ami akkoriban a Kádár-címer volt. Szóval annak helyet kellett keresni. Ezt pedig bámulatos bravúrral oldották meg az akkori mesterek. A nagyerkély felett, az első és a második emelet közötti növénydíszek között találták meg a helyét. A Zsolnay-gyár pedig hasonló anyagból és hasonló minőségben készítette el azt, mint az eredeti épületdíszeket.
Kivételes megoldás volt, hogy így nyúltak hozzá akkoriban egy történelmi épülethez, de azért nem teljesen példanélküli. Hasonló módon jártak el az Országház címereivel is. Ott is helyreállították az angyalos-koronás középcímert az épület oromzatán, egy szerény méretű Kádár-címert pedig a főbejárat felett helyeztek el az egyik díszítőmotívum helyén. Úgy, hogy gyakorlatilag észrevétlen maradt.
Persze a Parlament épületén nem maradhatott ott a bukott rendszer jelképe, de a pécsi Postapalotán igen. Annyira, hogy a legutóbbi felújítás során sem merült fel az eltávolítása. Szerencsére. Ez a címer ugyanis elsősorban nem a Kádár-rendszernek az emléke, hanem egy épület fordulatos történetének, a koronás címert megmentő és helyreállító emberek áldozatos munkájának, na és annak a hozzáállásnak, amellyel a korabeli mesterek egy ilyen hálátlan feladatot is rendkívül igényesen oldottak meg.
Ha a pécsi főpostán akad elintéznivalójuk, ne felejtsenek el felpillantani a homlokzatra!
A linkelt forrásokon kívül felhasznált irodalom:
Szávai Ferenc: A pécsi postapalota címerének története. Honismeret, 17/1. 1989. p. 16–19.
Pilkhoffer Mónika: A pécsi postapalota építéstörténete. Pécsi Szemle, 2002. tél, p. 53–63.
