Pavel a hóviharban, a befagyott tó partján, sapka nélkül, kezében cigarettával áll, hátát a tó felől fújó jeges szélnek vetve. Kifejezőbb képet talán nem is tehetett volna a Senki tanár úr Putyin ellen című filmbe arról a személyes lázadásról, amelynek köszönhetően most közelről láthatja a világ, hogyan működik az orosz iskolások gondolatvilágát négy éve formáló orosz állami háborús propaganda.
Pavel Talankin filmje már Oscar-jelölésig jutott. Most szombaton és vasárnap a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF) nézhető meg a Cinema Citynek helyt adó Mammutban, ahol a film miatt az orosz állami sajtóban árulónak kikiáltott, így Oroszországból két éve elmenekült 34 éves rendezővel beszélgettünk.
A filmről szóló korábbi kritikánkat itt olvashatja.
Sokan vannak egyedül
„Oroszországban sokszor nehéz megmondani, hogy egyedül vagy-e a gondolataiddal, vagy sem, főleg egy olyan kis településen, mint az enyém. Karabasban nincsenek politikai tüntetések, és nem kezdesz csak úgy beszélni bárkivel arról, hogy mit gondolsz egy-egy politikai kérdésről. De a film után nagyon sok jelzést kaptam onnan is, és most már biztosan tudom, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül” – mondta Talankin, aki szerint egészen váratlan helyekről kapott támogató üzeneteket. Vagy épp az ellenkezőjét: „Volt olyan művelt, kétdiplomás tanár, aki maga is belülről látja a helyzetet, mégis olyan káromkodásokkal teli vádakkal szórt meg, hogy bármelyik sittesnek becsületére vált volna.”
Aztán ott vannak a semmiből felbukkanó ismeretlen támogatók: „Egy másik városból több tanár is írta, hogy nagyon várták, hogy valaki mindezt elmondja.” Az iskolai tanulás rovására erőltetett „hazafias órákat”, a „beszélgetések a lényegről” nevű ideológiai nevelőtárgyat.
Tulajdonképpen véletlen, hogy ez épp Talankin lett, a bányászat miatti rossz levegőjéről, egészségtelen környezetéről ismert tízezres dél-uráli Karabasból, amelyről minden szürkeség ellenére szeretettel beszélt, ahogyan egykori iskolájáról is, ahol tanult, majd dolgozott is 11 éven át, egészen a konspiratív elutazásig.
Hogy lehet, hogy nem bukott le?
Talankin filmes szakkört is vezetett az iskolában, programokat szervezett – hosszú időn át diákjaival a Minecraftban Karabas nagy részének pontos mását is felépítették –, és az ő feladata volt az iskolai ünnepségek rögzítése is.
2022. február 24-én minden megváltozott: Vlagyimir Putyin háborút – hivatalosan különleges katonai műveletet (SZVO) – indított Ukrajna ellen. Az iskolák szinte azonnal megkapták a felsőbb utasítást az ideológiai nevelés megszervezéséről, jöttek a honvédelmi órák, a reggeli zászlófelvonás, kisiskolások meneteltetése, előadások arról, hogy a Nyugat hogyan vágja maga alatt a fát a szankciókkal, és hogyan próbálta megingatni Oroszországot Ukrajnán keresztül. Talankinnak beosztása révén feladatul jutott, hogy ezeket az eseményeket is rögzítse és továbbítsa az állami szerveknek, igazolandó, hogy az iskola megfelel az előírt hazafias nevelői feladatnak.
A film lényegében ezekből a felvételekből áll, kiegészítve Talankin háborút ellenző gondolataival, a tanári szobában lezajló találkozókkal, ahol a kollégák arról beszélnek, hogy a diákokat megterhelő ideológiai órák miatt romlik a tanulmányi átlag.
Talankin talán inkább naiv volt, mint bátor, amikor egy számára nem teljesen ismertelen cégtől meglátott az Instagramon egy castingfelhívást arról, hogy kinek hogyan változtatta meg az életét „az SZVO”. Megírta, hogy az ő élete nagyon is megváltozott, felvételei is vannak hozzá. Nem sokkal később kapott is egy érdeklődő üzenetet. Ez az orosz állam digitális kontrollját, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) működését ismerve lehetett volna csapda is.
„Persze hogy féltem, de az első válasz után megszervezett Zoom-megbeszéléskor már biztos voltam benne, hogy valódi filmesekkel beszélek” – mondta Talankin, akit végül ez a küldetés tartott az iskolában. Már megírta a felmondását is, mert nem akart az állam propagandistája lenni, most azonban úgy érezte, tehet valamit az országáért. Az állami sajtó ugyan árulónak bélyegezte, ahogyan a propagandista bloggerek is. „De én talán jobban szeretem Oroszországot, mint ők” – mondta egy ponton a filmben, és vallja ma is.
Az árulás abban áll, hogy titkolta a felvételek valódi célját – noha lényegében épp azt mutatta meg, amit állami megbízásból egyébként is fel kellett vennie. „Miután híre ment, hogy elkészült a film, az egyik orosz lap felhívást intézett, hogy jelentkezzenek náluk azok a gyerekek, illetve szüleik, vagy a tanárok, akik akaratuk ellenére kerültek a filmbe. A gyerekek jogairól beszélnek, miközben az állam sem a gyerekeket, sem a szülőket meg nem kérdezve utasított minden iskolát a felvételek elkészítésére” – mondta. És persze az ideológiai neveléshez sem kért engedélyt a szülőktől az állam, sem akkor, amikor a börtönből is toborzó Wagner magánhadsereg katonái mentek az iskolákba, hogy fegyverekről, taposóaknákról beszéljenek, meg olyan hasznos tudnivalókról, hogy tűzharc alatt ne kössük be az állunk alatt a sisakot, mert ha eltalálja szemből egy golyó, akkor kitörheti a nyakunkat.
Bár Talankin a munkaköri leírása szerint készítette a felvételeket, így is gyanút ébresztett az iskola ideológiai megbízottjában, akit nyugodtan nevezhetünk helyi politikai tisztnek. „Ma már minden iskolában van ilyen. Nálunk egy fiatal lány volt, aki mondta a diákoknak, hogy ne járjanak be hozzám, mert nem vagyok megbízható. Engem azzal riogatott, hogy bezárja az irodám ajtaját. Hát, én leemeltem az ajtót, odavittem az irodájához, hogy zárja be nyugodtan.” De az iskolán belül így is el-elmaradtak a diákok.
Kivéve Mását, akinek a bátyja a 2022. őszi, mindeddig egyetlen, népszerűtlensége miatt gyorsan lezárt mozgósítással került a frontra. A lány először inkább különleges kalandként beszélt arról, hogy Kosztya gránátokkal a mellényében van Ukrajnában, de később már arról beszélt, hogy a bátyja el akar jönni a frontról, de nem engedik.
„Egyszer elengedték szabadságra, ahonnan nem akart visszamenni. Nem vette fel a telefont, nem reagált a hivatalos értesítésekre. Végül körözést adtak ki rá, ekkor elmenekült otthonról” – idézte fel Talankin részletesebben, mint ahogy a filmben bemutatta. Persze a lényeg ott is kiderül: Kosztyát elfogják, visszaviszik a frontra, ahol meghal.
De az állam tudta fokozni a cinizmust a fiatalember halála után is: temetésén jelen volt a hadkiegészítés képviselője, katonaként temették el, viszont az ukrajnai orosz katonai halottak statisztikájába nem került bele, így a család még csak az elvileg ilyenkor járó gyászpénzt sem kapta meg.
„Csak azután ismerték el, hogy a filmben látható Kosztya sírja. Az özvegye meg is írta Másának, hogy nagyon hálás a filmért, mert így legalább ezt sikerült elérni. De az elesett katonák után a rokonoknak járó összegért még mindig perben állnak a hatóságokkal. El se hiszi, mennyien vannak elesett katonák, akik ugyanígy nem kerülnek be a hivatalos adatok közé” – mondta Talankin, aki egyszer Másánál rákérdezett egy applikáción keresztül, hogy árulónak tartja-e a filmért: „Megírta, hogy nem tart annak.”
A családban van putyinista és ellenzéki is
A filmben megjelenik Talankin édesanyja is, aki az iskola könyvtárában dolgozott. „Egyszer írta nekem, hogy most tudta meg egy cikkből, hogy nem mer kimenni az utcára sem a fenyegetésektől tartva, és már a munkahelyét is otthagyta. Mindezt persze a munkahelyén, a könyvtárban ülve olvasta, mert persze a hír nem volt igaz. Most is ott dolgozik.”
Retorzió, hatósági megkeresés tehát őt nem érte – az orosz sajtóhírek szerint az „illetékes szervek” persze foglalkoznak Talankin ügyével. A filmnek egyébként nem örült, legalábbis amikor fia elutazása után hallott róla, hogy elkészült. „Azt mondta, töröljem le. Aztán, megnézte, és azt hiszem, megváltozott a véleménye.”
De vegyes volt a fogadtatás Talankin testvéreinél is. Az egyik bátyja nagyon határozott ellenzéki, a másik viszont „igazi putyinista vatnyik”. „Vele akármikor beszéltem, három perc múlva már a politika miatt veszekedtünk. Legutóbb anyám születésnapjára utaztak haza a bátyáim, én már nem voltam ott, mesélték, hogy össze is verekedtek. Nem tudom, honnan ezek a különböző nézetek egy családon belül. Írja le nyugodtan, a bátyám azért putyinista, mert hülye. Nem fog megsértődni, mondtam már neki.” A kép azonban itt sem fekete-fehér: ugyanez a bátyja nemrég megírta az anyjának, hogy legyen büszke a fiára, hogy minden pénz nélkül összehozta a filmet.
Persze kellett hozzá azután a bizonyos instagramos felhívás után a cseh–dán filmes segítség, hogy tényleg film legyen, bár a felvételek mind nagy elismerést arattak. „A nyersanyagot nem is igen néztem át, hogy ne befolyásoljon, minden természetes mederben menjen tovább” – mondta Talankin, aki eredetileg a Putyin tanterme címet adta a filmnek, a végső verzió a filmesekkel közösen gondolkodva született meg.
A felvételeket külső adattárolón őrizte, de apránként átküldte a filmes csapatnak is, akikkel VPN-en keresztül tartotta a kapcsolatot. Ez azért nem volt garancia mindenre, bármikor lebukhatott volna. Olyannyira, hogy az elutazása előtt nem sokkal napokig rendőrautó állt a házuk előtt. „Reggel jött, este ment az autó, azóta sem tudom, miért. Talán szerencsém volt, hogy épp nem jött utasítás, hogy a rendőrök állítsanak elő három ellenzékit Karabasban, az egyik biztosan én lettem volna.”
De nem történt semmi, Talankin 2024-ben még megszervezte az utolsó évzáró ünnepséget, majd Jekatyerinburgból repülőn Törökországba, onnan Európába repült. „Kézipoggyászom volt csak, benne az adathordozóval. Ha ott jobban átnéznek, végem. De alig ellenőriztek, még kicsit meg is voltam sértve, hogy mennyire nem foglalkoznak velem” – ironizált, bevallva, hogy valójában nagyon félt a repülőtéren. „Sokan mondták később, hogy szerencsém volt.”
Putyin után is van putyinizmus
Hogy mikor mehetne haza a letartóztatás veszélye nélkül, azt Talankin nem tudja. „Azzal a gondolattal még el szoktam játszani, hogy repülőjegyet veszek, ajándékot a rokonoknak, barátoknak, és elindulok, de hogy utána mi lenne, azt nem tudom elképzelni.” Putyin alatt biztosan nem fog változni semmi. „De a filmem épp azt mutatja meg, hogy ez nemcsak Putyinról szól, hanem arról, hogy most neveli ki a gyerekekből az utána következő, hozzá lojális generációt.” Így tart attól, hogy a putyini világ nem tűnik el Putyinnal. Látványos képviselője az oktatást a Kreml igényeinek megfelelő ideológiával átszövő rétegnek Talankin egyik volt kollégája is, aki történelemtanárként látható lelkesedéssel vetette be magát a gyerekek helyes irányba terelésébe az új idők szellemében. Vagyis a régiekében, elvégre ez a tanár a 20. század közepét idéző rajongással beszélt a sztálini rendszer hírhedt működtetőiről.
Ez Talankin szerint azt mutatja, hogy egyelőre az Ukrajna elleni háború is marad, és bárhogy is alakul majd, győzelemként lesz eladva. „Bármire rá lehet ezt mondani, a szavak rég messze vannak a valóságtól. Például ott van a családok éve, miközben zuhan a születésszám, vagy ott van a 2023-ra meghirdetett tanárok éve, amikor egyetlen év alatt 193 ezer tanár hagyta el a pályát” – hozott példát az egykori tanár.
Hogy ő maga mihez kezd Európában, még nem döntötte el, egyelőre abban biztos, hogy tanárként kiégett, hiába szerette hivatását, nem akar már tanítani. „Sok ismerősöm van, aki őszintén, mindig tanár akart lenni, nem pedig állami propagandát felolvasni, demilitarizációval meg denácifikációval, olyan szavakkal, amelyeket ki se tudnak mondani” – mondta, felidézve a film egyik jelenetét, ahol az egyik tanító belegabalyodik ebbe a két szóba. „Volt, aki azt mondta, hogy ezzel megalázom a tanári pályán lévőket. De miért tenném? Épp az lenne a normális, ha ezekkel a szavakkal egy kisgyerekekkel foglalkozó tanítónak nem is kellene találkoznia.”
Ma viszont a mindennapok része az iskolában a militarizáció a hazaszeretet jegyében. „A rendszer minden csavarját feszesre húzta, én még egészen más légkörben tanultam és kezdtem dolgozni 2013-ban” – vont mérleget Talankin, aki Putyin hatalomra kerülése előtt alig másfél évvel, 1998-ban kezdte az általános iskolát. Egész tudatos élete Putyin elnöksége alatt telt – tekintsük annak Dmitrij Medvegyev négyéves elnökségét is, amely alatt Putyin kormányfőként volt hatalmon 2008 és 2012 között –, de ez nem jelentett diktatúrát a kezdetektől. „A helyzet lassan, fokozatosan romlott, amire én az iskolámból emlékszem, az még egy érdekesebb, szabadabb világ volt.” A kilencvenes évek káoszáról – ahogyan arra a putyini rendszer hivatkozik elrettentő példaként, amelytől az elnök rendet teremtve megszabadította Oroszországot – Talankinnak kevés saját emléke van. „Egy tanárom mondta, hogy igen, nehéz időszak volt, de reményekkel teli. Most pedig már remény sincs.”
