Víg Mihály a Sátántangó vetítésén: Mindig azon csodálkoztunk Bélával, hogy miért nem röhögnek az emberek

„Na, megy a filmecske?”

– kérdezte Víg Mihály az Uránia előterében a Tarr Béla monográfiáját jegyző Kovács András Bálint filmesztétától, aki épp kijött a Sátántangó vetítéséről, ahol nyitóbeszédet mondott. A filmecske bent telt ház előtt ment, eközben Víg egyedül, egy nagy bőrszékben ülve várta, hogy színpadra lépjen, kalapja előtte feküdt az asztalon.

Szombaton a Cinema Niche szervezésében több mint tíz év után újra 35 milliméteres kópiáról vetítették Tarr Béla kultuszfilmjét a január elején meghalt rendező emlékére. A hét és fél órás játékideje miatt szünetekkel vetített film első szünetében Víg, a film egyik főszereplője és zeneszerzője is rövid koncertet adott, aki nem először vesz részt ilyen eseményen (elmondása szerint legalább hatvanszor látta már a filmet annak utómunkái során), a hétvégi alkalom a szomorú apropó miatt mégis eltért a korábbiaktól.

A Balaton frontembere a formabontó minikoncert előtt a Telexnek nyilatkozott barátja halála után Tarr és a Sátántangó jelentőségéről.

Kocsmajelenettel kezdődött az egész. Nem kronologikusan mentünk. Az legalább egy hétig tartott. Ott rázódott össze a társulat. Egyébként mi ismertük egymást legtöbben már régebbről, Gaál Erzsivel már a hetvenes évekből. Talán Kamondi Zoli volt az, akit ott ismertem meg. Azt is mondhatnám, hogy ez egy baráti társaság volt, mindenki ismerte és szerette egymást. Fixa ideám, hogy ez látszik a filmen: ezek itt haverok, csak most épp Mókus őrs kirándulni indult, ahogy szokták mondani.

Leköltöztünk vidékre. Az volt benne a nagy, hogy amikor voltak ilyen két-három hetes etapok, akkor együtt éltünk különböző vadászházakban. Mi azt hittük, hogy ezek a párttitkárok dőzsölnek, de hát ezek nagyon szerény kis szobácskák voltak Ecsegfalván vagy Mezőtúron. Jó háromnegyed-egyórás út volt a forgatás helyszínére. Reggel kimentünk, éjjel egy-kettő-három körül mentünk haza. És nekem volt egy szürreális élményem: mindenki halál fáradtan lötyögött egy buszban, és senki nem szólalt meg. De én mindenkinek hallottam a gondolatait. Ilyen még se előtte, se utána nem volt. Nagy zsivajt hallottam a fejemben, hallottam, hogy ő ezt gondolja, ő azt gondolja. Erős élmény volt.

Szerintem látszik rajta, hogy erőteljes energiák mozdultak meg. Mindenki nagyon figyelt. Tudtuk, hogy hosszú snittek vannak, és ha a kilencedik perc közepén elrontod, akkor elölről kell menni. Mostanában kérdezgetnek erről, és kénytelen vagyok ismételni magamat: az első felvételnél úgy álltunk fel, és olyan koncentráció volt, mint más filmeknél az utolsó felvételnél. Azt mindenki tudta, hogy ez nagyon komoly dolog, és ezt komolyan kell csinálni. Ezt nem is kellett magyarázni. Én a legeslegelejétől biztos voltam benne, valamiért lehetett tudni, hogy ez a film jó lesz, nem olyan, mint a többi. Amíg nem lett kész egy jelenet, addig kellett csinálni, és ezt zokszó nélkül természetesen mindenki vállalta.

Jó volt a hangulat, viccelődtünk. De nagy leállások nem voltak. A stáb is a lehető legszigorúbban összegyűjtött csapat volt. Itt nem volt olyan, hogy negyvenen vártak egy napig, és nem csináltak semmit. Még a Medvigy Gábor [a film operatőre], Isten nyugtassa, mondta, hogy ilyen előkészített filmet ő még nem csinált. Nagyon centire végig volt ez beszélve.

Tudod, milyen sok idő volt, mire ezt észrevették? Mindig azon csodálkoztunk Bélával, hogy miért nem röhögnek az emberek.

Hogyha egy átlagos mozifilm idejét, mondjuk másfél órát végig tud belőle nézni, és szereti a jó filmeket, vagy érzékeny, akkor beszippantja ez a film. Egy teljesen időn kívüli, meditatív állapotot tud létrehozni. Úgyhogy én arra biztatnék mindenkit, hogy ne riadjon meg ettől. Igaz, hogy egy átlagos munkanapot majdnem elfoglal, de van egy ilyen meditációs objektum jellege. Nagyon szépek a képek. Ha valakit érdekel, hogy egyáltalán ki volt Tar Béla, akkor nézze a filmjeit, és ezekből meg fogja tudni. Nem hiszem, hogy ajánlólevelet kéne kitölteni.

Nekem a barátom volt. És volt benne valami nagyon kisfiús. Egyáltalán nem volt annyira rigorózus, megszállott, hanem volt benne valami nagyon kamaszos, kisfiús derű. Ő is szeretett nevetni, lehetett vele jókat beszélni. Mindenesetre érdekes és nem titok, hogy külföldön sokkal nagyobb tekintélye van, mint itthon. Nehezen lehet megérteni, de ez így van. Hogyha ő azt mondta a berlini vagy a velencei filmfesztivál igazgatójának, hogy jöjjenek ide a Freeszféhez segíteni, akkor ők eljöttek. Nagyon komoly nemzetközi kapcsolatai voltak. Így alakult. Úgy látszik, hogy Jézusnak megint igaza van, és senki nem lehet próféta a saját hazájában.

Amikor A torinói lóért Ezüst Medvét kapott, megkérdezték ezt tőle, és azt mondta, hogy Orbán nem szereti az értelmiségieket. Mondjuk a Kis Grofó meg a Győzike fényében ez annyira nem áll távol a valóságtól. Mindenesetre ezen a mondaton, gondolom én, megsértődött Orbán Viktor, mert róla szólnak a hírek, vele van tele a sajtó. Gábor Zsazsa mottója, hogy mindegy, mit írnak, csak írjanak rólad – ez maradéktalanul megvalósult. Így aztán Bélának el kellett mennie Szarajevóba. Miután deklarálta, hogy nem fog több filmet csinálni, voltak produceri tervei is, ilyen volt a T. T. Filmműhely például. Szeretett segíteni a fiatalokon, volt egyfajta tanítási metódusa, ami abból állt, hogy legyetek radikálisabbak, mint én. Amikor aztán kirobbant a Freeszfe-ügy, akkor itt is tartott rövidebb kurzusokat.

Talán a legnagyobb kár, hogy nagyon sok tanítványát itt hagyta, akik nagyon szerették. Van ez a pótolhatatlan hiány, ezt érzem. Egy nagyon fontos ember ment el.

Nekem mindig az a hasonlatom volt, hogy egy piramist kell elképzelni fejre állítva. Egy igazi, száz méternél magasabb, nagy kőpiramist, fejjel lefelé. Azt egyensúlyozta ő a tarkóján, mint cirkuszi akrobata. Nehéz elképzelni, hogy milyen iszonyatosan megterhelő dolog ezt végigcsinálni. A szocializmusban sem volt egyszerű, mert akkor outsider volt. A kapitalistákkal sem volt könnyű, mert ezek meg kapitalisták, és Béla nem üzletben gondolkodott, amikor filmeket csinált.

Nagyon megterhelő végigcsinálni egy filmet. A filmekre, amiknek a 70 százalékát csak elkezdik, és nem tudják befejezni, olyan nehéz összekalapálni a pénzt, hogy a rendezők nagy többsége, mikor odaáll a kamera mögé, már elfelejti, hogy voltaképpen miről is akart filmet csinálni. Na, ez nem fordult elő Bélával. Ebben is zseniális volt, hogy a pénzt is össze tudta kalapálni, a társulatot is, végig meg tudta őrizni a dolog komolyságát, és semmi nem volt fél vállról véve. Kipréselte a maximumot: 98 százaléknál ő nem állt meg, hanem addig dolgozott, amíg az a lehető legjobb nem lett. És ez látszik a filmeken is.

***

Az interjú után Víg Mihály felajánlotta, hogy tegeződjünk. Ezután belenézett az Uránia nagy tükrébe, és miután másodpercekig vizsgálta az arcképét, azt mondta: „Úgy nézek ki, mint az a Csontváry-festmény, az Öreg halász.” Ekkor elkezdődött az első szünet, Víg pedig felment játszani a színpadra.

Az eseményről rövid videóriporttal is készülünk további megszólalókkal és személyes benyomásokkal, ami hamarosan a Telexen és lapunk social felületein lesz látható.