A divat utolsó császára, aki pirosba öltöztette a birodalmát, és uralkodóvá emelt minden nőt
„Tudom, mit akarnak a nők: szépek akarnak lenni.” Egy egyszerű mondat, ami megalapozta a modern divat egyik legnagyobb divatházának töretlen sikerét, és élő legendává emelte alapítóját. Valentino Garavani, akit az egész világ a keresztnevén ismert meg, hétfőn, 93 éves korában halt meg. Ravatalát szerdán a divatház római székházánál állították fel. „Az olasz divat örök szimbóluma, a stílus és az elegancia vitathatatlan mestere” – mondta róla halála után Giorgia Meloni olasz miniszterelnök.
Valentino Garavani nemcsak azt tudta pontosan, mit akarnak a nők, de azt is, mit akar ő: a lehető legnagyobb életet élni, a lehető legszebb ruhákat tervezni és a lehető legnagyobb hatást elérni a divatban. Mindhárom sikerült neki.
V, mint Valentino
Valentino Garavani 1932. május 11-én született az észak-olaszországi Lombardiában. Már gyerekként lenyűgözték a gondosan megmunkált, csillogó, flitteres estélyi ruhák – azok, amelyeket az opera színpadán látott, és amelyek láttán már akkor eldöntötte, ő is hasonlóan grandiózus ruhákat akar tervezni. A milánói Accademia dell’Artén divattervezést és franciát tanult, 17 évesen pedig – a szülei támogatásával – Párizsba utazott, hogy megvalósítsa az álmát. Itt az Haute Couture Union ösztöndíjasaként a rangos École des Beaux-Arts és a Chambre Syndicale de la Couture Parisienne divatiskolákban tanult, majd Jean Dessés és Guy Laroche divattervezők mellett gyakornokoskodott.
Pár év után azonban úgy döntött, hazatér Olaszországba, 1959-ben Rómában alapította meg saját márkáját, a Valentinót. Az olasz divatszakma – akkor még – kicsinek számított. Hiába működtek itt Európa legrégebbi és legminőségibb szövetkészítői és szabászatai (például az azóta is a csendes luxus zászlóshajóinak számító Zegna és Loro Piana), és alkotott itt egyre több tehetséges tervező is, a divat európai epicentruma egyértelműen Párizs volt. Valentino az ott tapasztalt pezsgő divatvilágot próbálta életre kelteni Rómában. Egy év múlva csődközelbe került.
Ekkor találkozott a nála tíz évvel fiatalabb, 18 éves építészhallgatóval, Giancarlo Giammettivel, aki először az életben, majd az üzletben is a társa lett. A tanulmányait otthagyva Giammetti csatlakozott a divatházhoz, és átvette az üzlet irányítását, hogy Valentino kizárólag a kreatív munkára koncentrálhasson. Vezetésével a Valentino meg tudta szilárdítani a helyzetét a piacon, a pályája kezdetén járó tervező pedig nekiállhatott igazi, nemzetközileg ismert brandet építeni belőle.
Bár a tehetséges és jóképű Valentinóra a kezdetektől figyelt a sajtó, ez önmagában nem volt elég a világsikerhez. Ahhoz az is kellett, hogy beleszeressenek a hírességek.
V, mint világhír
Ők pedig első látásra, menthetetlenül beleszerettek. Valentino múzsái közé tartozott Elizabeth Taylor, Sophia Loren, Jackie Kennedy, Diana hercegné, Julia Roberts, Jennifer Lopez és Anne Hathaway. Hogy csak néhányat említsünk a megszámlálhatatlan híresség közül, akik a vörös szőnyegek uralkodójává tették a Valentinót.
Ezzel be is teljesült Valentino nem annyira titkolt célja: a világ legszebb, leghíresebb, legkiváltságosabb nőit öltöztethette. A divatháza egy lapra tett fel mindent: a haute couture-re. Bár a Valentino ready-to-wear kollekciókat is piacra dobott, valójában ezek sem olyan darabok voltak, amelyeket az átlagember felvehetett volna az utcára. Az átlagosság ugyanis egyáltalán nem fért bele abba a dolce vita stílusba, amit Valentino minden porcikájával sugárzott magából.
Maga is úgy élt, ahogy azok, akikre a ruháit álmodta meg. „Ő maga volt a brand” – mondta róla Pierpaolo Piccioli divattervező 2019-ben a Vogue-nak. Grandiózus partik, mindig tökéletesre szabott öltöny, napszemüveg, az év minden napján napbarnított arc, drága pezsgő, magángép, olaszországi villa, nyaraló a francia Riviérán, eldugott ház a svájci Alpokban, lustán elnyúló mopszok a kanapén – Valentino élete legalább annyira fényűző volt, mint a ruhái, amelyeket megálmodott.
Élvezte az életét, talán jobban, mint bárki a kor- és versenytársai közül – legnagyobb marketingfogása az volt, hogy ebből nem is csinált titkot, a sajtó alaposan dokumentálta a Valentino-féle élet minden pillanatát. Ez a maximumon élt élet jelent meg a kifutókon is a vibráló színű, elegáns, nőies estélyiken, a romantikus részleteken, a legfinomabb anyagokon. „Minden azért van, hogy vonzzon, csábítson, elbűvöljön” – vallotta a tervező, más nem is érdekelte, a divatban sem.
Ehhez az élethez hozzátartoztak azok a barátok is, akik az évek során múzsából családtaggá váltak. Valentino már a pályája elején felismerte a sztárok öltöztetésében rejlő marketinglehetőséget, de kapcsolata a hírességekkel jóval túlmutatott a kölcsönösen előnyös, de rövid életű együttműködéseken. Akit egyszer öltöztetett, jó eséllyel máskor is visszatért a kreációihoz, és magához a tervezőhöz is, aki szinte vonzotta nemcsak a hollywoodi sztárokat, de az európai arisztokrácia tagjait is.
Egyik legismertebb múzsájával, Jacqueline Kennedyvel 1964-ben New Yorkban találkozott. Az egykori first lady az olasz tervező közeli barátja lett, megismerkedésük után szinte kizárólag Valentinót hordott. Amikor 1968-ban hozzáment a görög hajómágnáshoz, Arisztotélisz Onásziszhez, Valentino tervezte számára az esküvői ruhát is. Ahogy többek között Elizabeth Taylor, Anne Hathaway, Jennifer Lopez, a holland királyné, valamint a görög és svéd hercegné is személyre szabott Valentinóban mondhatta ki a boldogító igent.
V, mint vörös
1961-ben Elizabeth Taylor a Spartacus római bemutatóján az akkor még viszonylag ismeretlen Valentino hófehér haute couture ruhájában lépett a vörös szőnyegre. A tervező hét évvel később egy egész kollekciót szentelt a fehérnek, a 35 éves tervező az All White haute couture kollekciójával bebetonozta pozícióját az olasz divat csúcsán.
A fehér kollekció történelmi jelentősége ellenére a tervező ikonikus színe a piros, egészen pontosan a pipacspiros „Valentino red” lett. Az Olaszországot, a szenvedélyt, a vallást, a vágyat és a szerelmet jelképező szín örökre összefonódott a tervező nevével. Utolsó, 2008-as divatbemutatóján Valentino-pirosba öltöztette az összes modellt. De nem csak a divatház kifutóit uralta a szín évtizedeken keresztül, a vörös szőnyeget is meghódította. Piros Valentino estélyit viselt több alkalommal Diana hercegné és olyan sztárok is, mint Scarlett Johansson, Jennifer Aniston, Zendaya és Margot Robbie.
Hogy mekkora szeletet követelt magának a popkultúrából a tervező, jól jelzi, hogy egy rövid cameo erejéig feltűnt a 2006-os Az ördög Pradát visel című filmben is. A forgatáson barátkozott össze Anne Hathaway színésznővel, akire később nemcsak barátjaként, de fogadott lányaként hivatkozott, és aki szintén számtalan alkalommal tűnt fel Valentino kreációiban a vörös szőnyegen – például a 2011-es Oscar-gálán, ahol egy piros estélyiben, Valentinóval az oldalán vonult végig a vörös szőnyegen. Tavaly októberben a színésznő adta át a Women's Wear Daily (WWD) magazin John B. Fairchild Életműdíját Valentino Garavaninak és Giancarlo Giammettinek – mi másban, egy piros Valentino estélyiben.
Legemlékezetesebb vörös szőnyeges pillanatát mégsem a piros színnek köszönhette. Julia Roberts a 2001-es Oscar-gálára Valentino 1992-es haute couture kollekciójából választott magának ruhát. Egy egyszerű, földig érő fekete bársony estélyit, közepén fehér csíkkal, amely a diszkrét dekoltázsnál V alakban nyílt ketté. A ruha akkor vált igazán izgalmassá, amikor láthatóvá vált a háta: a ruha itt tüllszoknyává tágult, amelyen több fehér csík is végigfutott. Roberts visszafogott ékszerekkel és szigorú konttyal kombinálta a ruhát. A sors úgy hozta, hogy az Oscar-díjat is ebben az estélyiben vehette át – ezt a tervező a televízióban nézte végig, 45 éves karrierje legfontosabb pillanatának nevezte. Ezzel a sajtó is egyetértett, Roberts 2001-es Oscar-szettje azóta is rendre szerepel a legikonikusabb vörös szőnyeges pillanatokat listázó cikkekben, és saját Wikipédia-oldala is van.
Ha csak a Valentino ikonikus Oscar-pillanatait listáznánk, két ruhának mindenképp szerepelnie kellene rajta. Cate Blanchett halványsárga selyem taft Valentinójának, amelyet a 2005-ös Oscar-gálán viselt, és amely neki is szerencsét hozott: ebben vehette át az Aviátor című filmben nyújtott alakításáért járó Oscar-díjat. És Jennifer Lopez mentazöld félvállas kaftán estélyijének, amelyet egy Jackie Kennedy számára tervezett 1967-es ruhadarab ihletett. Az énekesnő a 2003-as Oscar-gálán viselte ezt a vintage hangulatú, Hollywood aranykorát idéző estélyit.
Miután 45 éven keresztül fáradhatatlanul tervezte a divatház kollekcióit, Valentino 2007-ben bejelentette, hogy visszavonul. Utolsó bemutatóját 2008 januárjában, a Párizsi Divathéten tartotta meg. Nem bízta a véletlenre, milyen kép éljen róla tovább a divatvilágban. 2008-ban jelent meg az a dokumentumfilm, amely a tervező és partnere, Giancarlo Giammetti életét követte végig a visszavonulása előtti két évben. A Matt Tyrnauer által rendezett film címe az volt, Az utolsó császár.
„A filmem egy szerelmi történet volt, aminek az európai divat fénykorának alkonya adta a hátteret. A Valentino és Giancarlo közötti szerelemről szólt. […] Az ő szerelmükből egy sikeres divatház született, amelyet úttörő birodalommá és a történelem egyik leghosszabb ideig fennálló luxusmárkájává fejlesztettek. A szerelem idővel kihűlt, de a partnerség – egyfajta metaházasság, amely túllépett a romantikus szerelmen – továbbra is fennmaradt. Ők egy pár voltak, az üzlet pedig a gyermekük” – mesélte a rendező, aki azt is felidézte, a film készítése nem volt zökkenőmentes. Valentino és Giammetti ugyanis egyáltalán nem volt elégedett a végső változattal, vonakodva vettek részt annak bemutatóján is a Velencei Filmfesztiválon. Amikor aztán a dokumentumfilm végén hangosan ujjongva, állva tapsolt a közönség, Valentino könnyekben tört ki. Örömében.
Tyrnauer szerint a film sikere pont abban rejlett, hogy nemcsak a divatház és a globális márka felemelkedéséről szólt, hanem a Valentinót Valentinóvá tevő két férfi kapcsolatáról, nem eltitkolva annak romantikus oldalát sem, amelyet a katolikus egyház fővárosában divatbirodalmat építő tervező nehezen fogadott el. Mégis, 2008-ban, a nyugdíjas éveik kapujában a két férfi végre több évtizednyi imázsképzés és szigorú sajtókontroll után végre sallangok nélkül, őszintén mutatta meg magát a kamerák előtt.
A rendező közel két évre gyakorlatilag beköltözött Valentinóék otthonába. „Olyan volt ez az évtizedek alatt felépített munka-magánélet család, mint egy Fellini-cirkusz, annak minden színes szereplőjével együtt – szeretők, volt szeretők, múzsák, sajtósok, varrónők, személyzet, testőrök és különböző alacsony rangú vagy trónjukról letaszított királyi személyek. A világuk annyira elszigetelt volt, hogy szinte hihetetlennek tűnt. Mint a legtöbb kiváltságos ember, akik aranykalitkában élnek, észre sem vették, mennyire túlzó volt mindez. Legalábbis Valentino nem. Giammetti mindig egy lábbal az igazi világban maradt.”
Hogy pontosan milyen is volt ez az átlagember szemével nehezen elképzelhető élet, jól mutatja egy aprócska részlet Valentinóék mindennapjaiból: az aznap reggel Nápolyban készített mozzarellát repülővel szállították a Párizs külvárosában található Château de Wideville-be, hogy felszolgálhassák a tervezőnek vacsorára. Természetesen maga Valentino is magángéppel utazott mindenhova (például az Európa-szerte elszórt ingatlanjai egyikébe) – legalább öt mopszával együtt.
Valentino maga is érezhette, hogy a változó világba már nem igazán illik az az extravagáns életstílus, amit képviselt. Talán ezért is döntött úgy, hogy visszavonul, és fiatal tervezők kezébe adja a nevét viselő márka kreatív irányítását. A dokumentumfilmben Giammetti úgy fogalmazott, „a mai világ, a mai divatvilág nagyon, nagyon, nagyon más. Ha van ok, amiért Valentino egy napon abbahagyja, akkor ez az. Ez már nem az ő világának való világ.”
A márka kreatív vezetését 2008-ban Maria Grazia Chiuri és Pierpaolo Piccioli tervezők vették át. Jó kezekbe került a brand, a Chiuri–Piccioli-éra alatt a márka bevételei meghaladták az egymilliárd eurót. Ebből az időszakból, egészen pontosan a 2011-es tavaszi/nyári kollekcióból származik a Valentino egyik legsikeresebb kiegészítője, a Rockstud cipő, ami az egész 2010-es évek egyik legmeghatározóbb trendje lett (ez a cipő tűnik fel az idén mozikba kerülő Az ördög Pradát visel folytatásának előzetesében is). Chiuri 2016-ban a Diorhoz szerződött, onnantól kezdve egészen 2024-ig Piccioli egyedül vezette a divatházat.
Az ő nevéhez fűződik a Valentino új ikonikus színe is: a pink. 2022-ben – a divatház névadójához hasonlóan – egy egész kollekciót szentelt a színnek. Hogy, hogy nem, abban az évben a sztárok előszeretettel jelentek meg talpig pinkben a vörös szőnyegen (például Anne Hathaway és Florence Pugh), a pink őrületre pedig jó nagy lapáttal rátett az abban az évben bemutatott Barbie is. A barbiecore ismét bizonyította, hogy a Valentino-recept nem tud megromlani: egy feltűnő, tagadhatatlanul nőies szín, amely önmagában magára szegezi a tekinteteket, és amely a rengeteg sztáron keresztül pillanatokon belül meg tudja hódítani nemcsak Hollywoodot, de az utcákat is. A pink, ahogy a pipacspiros, nem hétköznapi szín. Olyan, amiből árad az életigenlés, a nőiesség, az erotika. Ez a Valentino-érzés.
2024 óta a korábban a Guccinak tervező olasz Alessandro Michele a Valentino kreatív vezetője.
A tervező a visszavonulása után is szívén viselte a nevével fémjelzett márka sorsát. A bemutatókon mindig az első sorban ült, beszámolók szerint utódja, Pierpaolo Piccioli 2018. őszi haute couture kollekcióján például annyira meghatódott, hogy a bemutató végén állva, könnyezve tapsolt.
Nyugdíjas éveit sem töltötte visszavonultan – hogyan is hazudtolhatta volna meg magát –, rendszeresen tartott fényűző partikat franciaországi birtokán, Wideville-ben, vagy a jachtján, és gyakran feltűnt a sztárok oldalán vörös szőnyeges eseményeken is.
93 évesen, Rómában, a szerettei körében halt meg. Partnere, Giancarlo az Instagramon egy szóval búcsúzott tőle: „Örökké”.