Leonora Carrington: Kis Francis (részlet)

Leonora Carrington: Kis Francis (részlet)

Leonora Carrington 1938 körül, Max Ernsttel töltött dél-franciaországi évei alatt írta a Kis Francist – eredetileg angolul. Alig húszéves volt, pályájának kezdetén, de már láthatóan kezdett formát ölteni festészetének és prózájának az a különös világa, amelyben egyre inkább elmosódnak a hétköznapi valóság és a fantasztikum, az önéletrajzi elemek és a mítosz, illetve az emberi és az állati lét közötti határok. A mű egyfajta „kulcsregény”, mivel jól felismerhetők benne Leonora akkori életének eseményei. 1937-ben ismerkedett meg a nála huszonhat évvel idősebb Max Ernsttel, majd rövidesen Franciaországba költözött vele. Kapcsolatuk kezdetén Ernst még házas volt Marie-Berthe Aurenche-sal; ez a – Leonora megjelenésével keletkezett – szerelmi háromszög adja a kisregény kiindulópontját. Carrington azonban a valós szereplőket nem egyszerűen álnevek mögé rejtette, hanem alaposan át is rendezte közöttük a viszonyokat. Saját alakját a fiatal fiúban, Francisban, Ernstet Ubriaco bácsiban, Marie-Berthe-et pedig Ameliában lehet felismerni – a szerelmi viszony rokonsággá, az autofikció pedig fokozatosan groteszk és fantasztikus látomássá alakul. A Kis Francis az Ampersand gondozásában, az Odalenn – Három kisregény című kötetben, Cseh Réka Zsuzsanna fordításában jelent meg magyarul. Olvasson bele!

Amelia telefonált, és azt mondta, hogy az apja túl fáradt ahhoz, hogy ma eljöjjön, meg hogy utánaküldené-e Rosaline a csomagokat? Rosaline nemet mondott. Amikor ezt elmondták Francisnek, ő a teraszon ülve hangosan káromkodott és szitkozódott. Rosaline rászólt, hogy nem lenne szabad ilyen szörnyű dolgokat mondania. A fiú hirtelen elhallgatott, és tátva maradt a szája – Ubriaco bácsi tekert be a térre Darling Little Mabelen ülve; a kabátja elszakadt, az arca vérzett. Úgy nézett ki, mintha két őrjöngő tigris társaságában töltött volna el egy órát, vagy még annál is többet. Francis meredten bámulta, ahogy a bácsi felmászott a lépcsőn.

Ubriaco bácsi megfogta a kezét, és magyarázni kezdett valami rettenetes időszakról. Francis nem tudta megmondani, mennyi idő telt el azóta, hogy beléptek a kávézóba, amikor Rosaline rontott be halálra vált arccal.

– Jön – hadarta, és bereteszelte az ajtót. Egy másodperccel később valóban dübörgés és üvöltözés hallatszott kintről. Francis kiment, mire Amelia pofon vágta.

– Most dől el minden – mondta Francis Ubriacónak. – Vagy elküldöd, vagy te is vele mész!

Ubriaco szomorúan rázta a fejét.

– Nem tudom – válaszolta.

– Tudnod kell – szögezte le Francis. – Mit szeretnél inkább?

– Nem tudom – ismételte el Ubriaco, és lopva hol az egyikre, hol a másikra pillantott. Amelia kuncogott.

– Akkor, az isten szerelmére, menj! – mondta Francis. Rosaline elindult a csomagokért. – Méghozzá gyorsan! – folytatta a fiú. – Nem bírom ezt elviselni. Egyedül akarok maradni. – Elfordította a tekintetét a két kerékpárról. Tíz perccel később már ott sem voltak. Amelia felpattant Roger of Kildare-re, és távozáskor nyelvet öltött Francisre.

Francis üres tekintettel állt a teraszon. A falu népe egészen kihajolt az ablakokon, annyira lenyűgözték őket az események. Francis semerre sem nézve a templom felé vette az irányt, megállt a padok között, kigombolta a nadrágját, és vizelni kezdett.

Jó Megváltómat követve,
mint minden hívő, sietve
kigombolom nadrágom,
s szenteltvízzel megáldom.

Aztán továbbra is kigombolt nadrággal fejet hajtott az oltár előtt, és távozott. Lement a folyóhoz, amelyet, mintha vérömleny lenne, sár és uszadékfa duzzasztott fel. A sátor helye már nem is látszott. Francis mintha két szellemet látott volna a vízben: Ubriacót és saját magát. Levette a kabátját és az ingét, és úszni kezdett Mâze felé. Erős volt a sodrás, de végül lihegve sikerült elérnie a túlpartot.

Aztán felkaptatott a dombra, Mâze irányába. Észrevette, hogy a tájat már megfakították az ősz első sárgái, és hirtelen megörült, hogy vége a nyárnak. Ismét Mâze utcáin találta magát. Minden sötétebbnek és elhagyatottabbnak tűnt, mint legutóbb. Lecsüngő indák csapdostak az arcába, ahogy elhaladt alattuk; egyszer lezuhant elé egy madár, és vérrel fröcskölte be az út fehér porát. A tücskök annyira vadul ciripeltek, hogy Francisnek az a képzete támadt, hogy tele van velük a koponyája, és mindegyik megpróbálja túlharsogni a másikat. A zsivajtól fájdalom lüktetett a szeme mögött.

A kápolna kertjében időközben tövisbokrok nőttek, egymást karmolták hosszú, szúrós ágaikkal. A miraldafürt illata olyan átható volt, mint a tömjén. Francis letépett egy csokorra valót, és leült a kápolna sziklájának a tövébe.

Úgy döntött, megeszi a növényeket. A tüskés kis levelek csiklandozták a szája belsejét, az ízük pedig erőteljes és gyomorforgató volt. Úgy érezte magát, mint egy kérődző tehén – nehezen és undorodva tudta csak lenyelni a falatot. Ekkor egy madár ugrott be a tátongó ablaknyíláson, és kontraalt hangon énekelni kezdett: hangja rezegve töltötte be a kápolnát, úgy énekelt, mintha ez lenne az utolsó dala. A madár egy szarka volt. Egy csapat kis denevér csatlakozott a kórushoz; Bach h-moll miséjét énekelték.

Maga Miraldafürt az Et in unumot énekelte a szarkával: a hisztérikus hangok olyan magasra szöktek, hogy emberi fül már alig érzékelte őket, és Francis attól tartott, hogy megrepednek a kápolna falai. Bámulatos előadás volt. A végén mindannyiuknak habzott a szája. A denevéreket annyira megindította az ének, hogy a mise vége után is csak körbe-körbe repkedtek, egyre magasabbra. Miraldafürt megmosta az arcát, és kék vízbe mártotta a lábát. Behoztak egy hosszú, vászonnal leterített asztalt. Lakájok gyümölcsöt, bort és mindenféle ételt hordtak be, megterítettek, és megkezdődött a lakoma. Francis az asztal végében ült, és nézte, ahogy rózsafák bújnak elő a fehér lenvászon abroszból, felkúsznak a mennyezetig, bonyolult mintát formálnak, majd visszahullanak a falak mentén.

Mindenféle színű virágok nyíltak: fekete, piros, fehér, kék és lila, különböző változatokban.

– Hamarosan jobban leszel – kiáltott oda Miraldafürt az asztal másik végéről. – Össze kell szedned magad.

A szobába víz zúdult, és már az asztal lapjáig ért. Francis látta, ahogy Miraldafürt odaint magához egy lakájt, és a fülébe súg valamit, majd Francis felé mutat. A lakáj eltűnt, majd hamarosan egy ezüsttálcára helyezett hatalmas csörgővel tért vissza, és megállt a fiú mellett. Francis arra jutott, hogy csak egyetlen dolgot lehet tenni egy csörgővel: alaposan megrázta. A hang valahol a dübörgés és a fülsiketítő recsegés között volt; Francis kifejezetten kellemesnek találta. Miraldafürt összecsapta a kezét, és felkiáltott: „Rajta, vágtára!” A lakájok derékig érő vízben gázolva szolgálták fel az ennivalót. Francis meglátta a tükörképét, és megdöbbenve konstatálta, hogy lófeje lett, bár a teste szemlátomást a régi maradt.

– Tetszik? – kiáltotta Miraldafürt. – Szerintem jól áll!

– Igen – válaszolta Francis. – De meddig fog tartani?

– Ó, mostantól már mindig ilyen leszel – válaszolta vidáman. – Ismerek valakit, aki születése óta disznófejű!

A vendégek sorra húzták szét a karácsonyi pukkantókat, és mutogatták egymásnak, milyen meglepetést találtak bennük: mérges kígyók, fülemülék, végtelenül hosszú műgyöngysorok, élő nyulak, revolverek, vadászkések és vörösre hevített pénzérmék. Hamarosan megtelt az asztal. Egy karácsonyi angyalnak öltözött kislány állt az asztalon, és egy elképesztően obszcén verset szavalt; jókedvében mindenki kurjongatott, megcsipkedte a lábát, tűket szúrt a fenekébe, és golyókat lőtt a fejébe. A kislány közömbös maradt, és iskolásan kántálva folytatta a verset. Amint befejezte, Miraldafürt a víz alá nyomta a lány fejét, és egészen addig ott tartotta, amíg abba nem maradt a bugyborékolás. A lány elgyötört holtteste az asztal körül lebegett, a társaság pedig ernyedten tárgyakat hajigált rá.

– Ezt a bankettet a te tiszteletedre rendeztük – jelentette be Miraldafürt. – Szerintem mondanod kellene egy beszédet, Francis!

A fiú engedelmesen felmászott az asztalra, meghajolt, a szívére tette a kezét, majd lelkes üdvrivalgás közepette visszaült a helyére.

A következő látványosság egy megrendezett harc volt egy baknyúl és egy harci kakas között az asztal közepén kialakított üres részen. A nyúl egészen addig hősiesen védekezett, míg a kakas ki nem csipkedte mindkét szemét, onnantól már nehezebben ment neki, és pillanatok alatt utolérte a halál – a nyúl a saját beleiben vergődve, visítva lehelte ki a lelkét. A kakas a tetemre ugrott, és felkukorékolt.

Miraldafürt megragadta az egyik hosszú, sarkantyús lábát, és a lábánál fogva a hajába kötötte. Az állat küzdött és csapkodott, hogy kiszabaduljon, csodálatos, zöld-arany színben villódzó fejdíszt alkotva Miraldafürt förtelmes ábrázata felett. A következő szünetben egy finoman faragott énekeskarzat nőtt ki a sziklafalból, rajta egy női kórussal és két férfi hárfással; mindannyian egyszerűen voltak felöltözve, mint az ókori görögök. Eljátszották Händel teljes Messiását. Valaki egy aranyketrecet helyezett az asztalra. A benne lévő karattyoló majom veszettül próbált kiszabadulni. Erre a vendégek is bekapcsolódtak a mulatságba, és a legelvetemültebb grimaszokat vágták a dühöngő majom felé. Aztán amikor a majom már úgy őrjöngött, hogy a saját húsát tépte, valaki kinyitotta a ketrecet, mire a majom a vendégek harsány nevetése közepette egyenesen Francisre vetette magát. Francis küzdött a karmolászó, szőrös testtel, és próbálta lerázni magáról. Végül előrántotta a zsebkését, és addig szurkált vele, amíg a majom élettelenül, vértől iszamósan bele nem zuhant a vízbe. A tömeg felmorajlott a gyönyörtől, a hárfások pedig belekezdtek egy viktoriánus indulóba. Francis megrázta a csörgőjét, és felnyerített, nehogy kilógjon a sorból.

A kabaré nagyszabású fináléval ért véget, amelyben sáskák vívtak heves csatát egy vámpírdenevér ellen a levegőben. Csak úgy záporoztak a halott sáskák az asztalra és a tányérokra. A denevér szárnyainak csattogása géppuska hangjának hallatszott a sáskák zizegése felett. A denevér szinte az összes sáskát lemészárolta, kivéve néhány félszívvel küzdőt, majd megpihent Miraldafürt csupasz alkarján, és felfrissítette magát a vérével. A lány a csuklójára ültette, mint egy sólymot, amivel eléggé felbőszítette a fején táncoló kakast.

– Később majd megölhetik egymást – mondta a lány, és felállt, hogy Baudelaire-t szavaljon.

Leonora Carrington: Odalenn – Három kisregény
Fordította: Cseh Réka Zsuzsanna, Greilinger Szonja, Gera Sarolta
Ampersand, 2026, 6690 Ft

Kövess minket Facebookon is!