„Küzdeni kell a hatalmi viszonyok ellen, hogy egyenlőek tudjunk maradni” – erős idézetek Dragomán György interjújából

„Ami engem nagyon nyugtalanított mindig a diktatúrában, az az, hogy az igazán durva diktatúrák onnan kezdenek megismerszeni, hogy a diktátor apafiguraként kezd megjelenni – mondta Dragomán György író a Buksó legutóbbi adásában. – Mikor már mindenki a fia lesz vagy a lánya, ott ez valami olyat csinál az apasággal, ami szerintem egy életre megbillenti az embert. Engem az nagyon meghatározott, hogy nekem románul el kellett azt mondani, hogy apámként szeretem a diktátort. Nem is tudtam, hogy ezt mondom, de később kiderült, hogy ezt tanították nekem meg, és szó szerint el kellett mondanom. Valószínűleg ez billentett meg. [...] Olyan bizonytalanná válik ez a helyzet, amikor az apád nem tud az apád lenni. Egy normális rendszerben az apa meg tudja védeni a gyerekeit, a diktatúrában nem tudja megvédeni, sőt a gyerek sem őt, így az apákból is gyerekek lesznek. És ha az apádból gyerek lesz, vagy gyereknek tudod látni, akkor hirtelen elveszted.”
A szerző új könyvének nyolcvanöt történetét jó pár év szövegterméséből válogatta össze. Hősei elsöprő szerelmesek, gyermekre vágyók és gyermeket várók, anyák, apák, nagyszülők és testvérek. Lévén, hogy ez Dragomán első olyan kötete, amelyben meglehetősen sok testvérről írt, a saját öccsének ajánlotta az Igazat kérdeznit.
Minden Dragomán-novella mögött ott van egy regénnyi titok
Dragomán György összes regényének, így A fehér királynak és a Máglyának is van előzménynovellája. Minden története először novellaként elevenedik meg, ami ha később sem hagyja nyugodni gyakran regénnyé fejlődik. „Regényt írni egyszer kezdtem el a legelső regényemnél: A pusztítás könyvét úgy kezdtem el írni, hogy na, most leülök regényt írni – soha többet ilyen nem történt azóta. Mindig az volt, hogy elindult egy szöveg, egy hangot hallottam, és elkezdtem írni, és akkor láttam, hogy ez tovább is van. [...] Majdnem minden novella mögött ott kell lennie egy regénnyi titoknak.”
Miután elkészül egy Dragomán-novella, a szerző érezni szokta, hogy lekerekedik, hogy valóban vége van-e. „Általában nem abban a pillanatban, hogy befejeztem, hanem eltelik egy-két nap, vagy újraolvasom, és akkor eszembe jut, hogy én erről az emberről még tudok valamit, vagy meglátom egy másik helyzetben is. [...] Attól jó a novella, én ebben hiszek, hogy mögötte kell lennie egy egész regény árnyékának. [...] Fenntartom magamnak a jogot, hogy bármelyik novellámból vagy novellaciklusomból még egy nagyobb szöveg kerekedjen, de most azt éreztem ennél az Igazat kérdezninél – ez kilencven szöveg nagyjából –, hogy ebben már ott van egy regény tulajdonképpen. Ez egy hosszabb ciklus lett így – ha ezt elolvasod, akkor ebben már benne van egy nagy kerek történet, és tudom tovább is.”
Mindezek alapján olyan, mintha Dragománnak saját írói hitvallása, műfaji meggyőződése lenne a novellával kapcsolatban. A regényei esetében ugyanis fel sem merülhet, hogy bármelyiket is továbbírja. „Valószínűleg az a különbség a regény és a novella között, hogy a regény már úgy van készen, hogy azt már biztos, hogy nem tudom folytatni. Nem gondolom, hogy a Máglyába még bele tudnék írni még egy darabot, vagy Emmáról, aki a Máglya főszereplője, tudnék még írni egy novellát, az úgy lezárult teljesen. Ezek közül a novellák közül viszont, amiket ebben a kötetben olvasol, majdnem mindegyiket tudnám folytatni, és lehet, hogy fogom is, ha akarom, ha nem.”
Rendszerint egyszerre dolgozik a regényein és a novelláin is Dragomán György. Van egy „ötletadatbázisa” is, így van honnan és miből ihletet merítenie. „A kettő általában párhuzamosan történik, tehát szinte mindig írok novellát regényírás közben, és közben meg mindig a regény a lényeg, vagy hát nem a lényeg, de az mindig ott van, azon mindig dolgozom. Igazából nem telik el hét, hogy ne dolgoznék a regényemen is, és biztos, hogy közben valami novella is az eszembe jut, legalább egy ötlet. [...] Sok világban vagyok benne egyszerre, és egyik sem könnyű, mind a kettő nehéz, de novellát azért esik jól írni regényírás közben, mert legalább befejeztél valamit. A befejezés élménye így megadatik.”
A fikció szigorúan véve hazugság
Az írás a meggyőző hazugsággal szemben a pontos kérdezés művészete a szerző szerint. „Szerintem az irodalomnak igazat kell kérdeznie, és itt nyilván felmerül a kérdés, hogy jó igen, az író mindig hazudik, mert nem magáról ír, nem pontosan ír, még ha magáról ír, akkor sem pontosan. De itt ez nem merül fel, mert ez egy másfajta igazság. A fikció koherens valóságot kell teremtsen, ami önmagán belül igaz. Tehát minden világon belül ezeknek az állításoknak, amit a szöveg tesz, igaznak kell lennie. Ez egy morális dolog az írás szempontjából, hogy azt kell írnod, amit csak lehet. Tehát ilyenkor mindig úgy érzem, hogy mindegyik feladatnak csak egy megoldása van az én szempontból. Az ideális megoldást kell keresnem ahhoz a feladványhoz, ami a novella önmagában. Úgyhogy igazat kell kérdezzek. [...] Belülről nézve ez majdnem olyan, mint a matematikai igazság, hogy csak egy lehetséges út van, és nagyon nehéz úgy játszani, hogy több út is van. [...] Nekem ezt mindig meg kell látni, tehát nem találom ki előre, vagy nem tudom kidobni kockán, vagy nem tudom kihúzni kalapból, hogy most mi fog történni, hanem ez valahogy így meglátódik, és ezért inkább igazat kell kérdezni.”
Nyáry Krisztián felvetette, hogy az igaz kérdezéshez olykor akár a hazugság útján is el lehet jutni, amiben egyetértett Dragomán György vele. „Persze, mert a fikció szigorúan véve hazugság. Tehát nem létező emberekről írunk, nem létező dolgokat. [...] Egy kicsit olyan ez, mint amikor virtuális emlékeket teremtesz magadnak, de utána nem tudod eldönteni, hogy ez igazi emlék vagy nem igazi emlék. Ez valahol az álom és a valóság határán van.”
Dragomán György új kötetének egyik fontos ihletője egy Esterházy-novella. Az idén éppen tíz éve elhunyt szerző egyik gondolatából indult ki, és ahelyett, hogy a saját hangjára formálta volna a szöveget, Esterházy stílusában írta meg. „Én nagyon szeretem Péter egész munkásságát [...], van egy elképzelésem arról, hogy milyen hangon írna ő, és milyen hangon írnék én, és ebből csináltam meg ezt a novellát. Ez egy nem létező Esterházy-novella, amit én írtam, de egy nem létező Dragomán-novella, amit Esterházy írt. [...] Ő sok ember szövegeivel játszott, sok ember szövegét emelte be a sajátjába, és remixelte és átalakította, úgy tudom, hogy velem ezt sosem tette meg, [...] és akkor megcsináltam helyette.”
Nem Esterházy Péter az egyetlen, aki előtt tiszteleg új kötetében Dragomán. A Hazudok című szöveg egy Karinthy-hommage, ami a Tanár úr kérem egyik azonos című novellájára rímel. Ezzel összefüggésben aztán az is kiderül, hogy miért tartja magát mesélő írónak Dragomán György. „Egyszer egy Karinthyhoz kapcsolódó kiállítás miatt kapcsolatba kellett kerülnöm a Karinthy-életművel, és akkor ezt elolvastam, és rögtön tudtam, hogy nekem erről kell írjak, mert van ebben egy nagyapa. [...] Az én nagyapám dzsúdó bajnok volt, akit én sosem láttam dzsúdózni, csak engem tanítgatott, de annak gyászos eredményei lettek. Róla mesélték sokan, hogy egyszer [...] egy egész pólócsapatnyi fiút bedobott a Marosba, de a nagyapám az egy egy méter hatvan centis madárcsontú örmény ember volt, tehát nehéz volt ezt róla elhinni, de tényleg szemtanúk állították ezt. Úgyhogy én annyit gondolkodtam ezen, hogy emögött mi van, hogy ő ezt hol tanulta, mert sosem mesélt erről semmit. És akkor így valahogy néha a fantázia teremti meg ennek a valóságát. És mivel olyan régóta készültem azzal valamit kezdeni, és akkor, amikor elolvastam azt a Karinthy novellát, akkor azt mondtam, hogy most megcsinálom, és így lett ez a szöveg. Emögött az is ott van, hogy amikor kicsi voltam, már az óvodában is kirakott az óvó néni a többiek elé, hogy meséljek nekik, és akkor meséltem. Mesélsz, mesélsz, és akkor a valóság és a fikció között így átlépsz a határon, és akkor így leszel író. Akkor érted meg, hogy egyszerűen annak a valóságos tapasztalata, amit elképzelsz, így kitör belőled, és muszáj neki a papírra mennie, és akkor már megosztod másokkal, tehát nemcsak fantáziálsz, hanem mesélsz.”
A szeretet önzőségét nehéz korlátozni
Az Igazat kérdezni több novellájának is a szerelem, még pontosabban a birtokló szerelem a témája. Az elengedés, a leválás, az egyenlőség és a hatalom kérdései is felmerülnek ezekben a szövegekben. „Nagyon nehéz feladat a szeretet önzőségét korlátozni, tehát szeretni valakit egyenlő azzal, hogy felfalni valakit, hogy mindent akarni tőle. És annak a megértése, hogy hogy tudod úgy szeretni, hogy ne változtasd meg, hogy ne hasonuljon hozzá: ennek a szabadsága érdekel engem. Az volt a mániám sokáig, hogy minden viszony hatalmi viszony, és körülbelül az a dolgunk, hogy ez ellen küzdjünk, hogy a hatalmi viszonyokból igazán hatalmi viszonyok legyenek, hogy egyenlők tudjunk maradni. [...] Nagyon sokszor szeretem vizsgálni a novellákon keresztül, hogy egy kapcsolatban, hogy lehet ezt a domináns szeretetet vagy a domináns viszonyt vagy hatalmi viszonyt ellensúlyozni, hogy az belülről látszik-e, hogy valakit túl szeretsz, te észreveszed-e. Ez mélyen érdekel, és sok irányból próbálok nekifutni.”