A gyerekirodalom világsztárja szerint a reménynek minden könyvben ott kell lennie

A gyerekirodalom világsztárja szerint a reménynek minden könyvben ott kell lennie
Fotó: Friss tinta

Julia Donaldsonnak több tucat millió példányban kelnek el világszerte a kötetei, nem túlzás tehát őt a gyerekkönyves piac rocksztárjának tartani. Persze A graffaló szerzője nem csak a legkisebbeknek ír. Vannak színdarabjai, verseskötetei, regényei, a legnagyobb streamingplatformokon pedig elérhetők a dalai. Számos művének létezik színpadi adaptációja, és már évek óta valamelyik kötetéből készült animációs filmet sugározza karácsonykor a brit televízió. Nem ritka az sem, hogy Donaldson maga is színpadra áll, hogy megszólaltassa a legkedvesebb történeteit, és olykor az unokái is vele tartanak, hogy életre keltsék az általa megírt karaktereket. A legutóbb megjelent A graffalónagyi színpadi változatában például a címszereplőt alakítja többek között, és amint a Friss tintában kifejtette, kimondottan passzol hozzá ez a figura. A J. K. Rowlingnál is több könyvet eladó szerző amiatt járt Magyarországon, mert nemrég Budapesten mutatták be a Fischer Iván által A graffalóból írt operát. A Veiszer Alindával folytatott beszélgetéséből kiderült, melyik a kedvenc állata, és hogy melyik karaktere áll a szívéhez legközelebb, de a legfőbb inspirációiról is beszélt, illetve elárulta, hogy mi jelenti számára a pályája legnagyobb sikerét.

Az utcazenész és az édesszájú gonosztevő

A beszélgetés elején Julia Donaldson azt húzta alá, hogy a könyvei szereplői igazából nem is állatok, hanem Ezópusz meséihez hasonlóan valójában olyan embereket jelképeznek, akiknek az állatfigurákéhoz hasonlók a tulajdonságai. A saját karakterei közül a bandita patkány a legrokonszenvesebb neki. „Oké, ő egy gonosztevő, de van rá némi mentsége, elvégre nagyon édesszájú. Amiatt rabol, mert csak csokoládét vagy kekszet akar szerezni. Én ugyan nem vagyok oda az édességért ennyire, de együttérzek vele” – mondta a műsorban Donaldson. A negatív karakterek kapcsán arról is beszélt, hogy nem szereti, ha az antagonistákat megölik, így aztán inkább arról szokott gondoskodni, hogy „ne tudjanak visszajönni semmiképp”.

Elárulta, hogy a pályája elején sokat dolgozott az oktatás területén tevékeny kiadókkal, ezért jól ismeri a különböző kultúrák népmeséit, a legfőbb inspirációi között pedig a költészetet, a drámát és a zenét említette. Felidézte, hogy ötéves korában kapott az édesapjától egy ezer verset tartalmazó könyvet, hogy fiatal korában fejből tudta a költemények javát, és ugyancsak megtanulta Shakespeare Szentivánéji álom című színdarabjának szövegét. Megtudtuk, hogy kiegyensúlyozott volt a gyerekkora, és kreatív közeg vette körül odahaza. Az édesapja csellón játszott, az édesanyja kórust vezetett, ő pedig gyerekként számos operában szerepelt. „Szerencsés vagyok, hogy olyan időben és olyan helyen nőttem fel, ahol és amikor normálisnak számított a kísérletezés” – fogalmazott.

Hosszan beszélt arról, hogy számára elsősorban a nyelv zeneisége fontos a szövegeiben. És arról is mesélt, hogy a rímeléshez van köze annak is, hogy a graffalónak graffaló lett a neve. „Először mindig a történettel foglalkozom, így aztán, ha szeretnék valamit elmondani, akkor nem ritkán tíz különböző lehetséges módot is lejegyzek annak érdekében, hogy működjön a rím, és az adott passzusnak értelme is legyen.” Hozzátette továbbá, hogy persze csak abban az esetben ír rímben, ha a történet valamilyen versformában elbeszélhető.

„Egy képeskönyvben minden szónak a helyén kell lennie, hiszen roppant fontos ezeknek a kiadványoknak a ritmusa” – húzta alá, és talán a ritmushoz való vonzódásához kapcsolódik az is, hogy Donaldson egy időben utcazenészként dolgozott. Mint mondta, mások mellett Beatles-számokkal, valamint a Hair betétdalaival szórakoztatta a közönségét, de ennek az író szerint az ugyancsak az utcazenész tematikát játékba hívó Macskazene cselekményéhez nincs közvetlen köze.

A legcsúnyább állat és a trambulin

A Friss tintában szó esett a Bot Benőről, a Kovács Bence kedvenc könyvéről, a Kvirtek és kvartokról, A majom mamájáról, a Patrik, a pingvinről és Az öt csúfságról is. Utóbbiról Donaldson elmondta, hogy kivételesen saját élmény van a cselekmény mögött, egy kiadói körút során ugyanis Dél-Afrikában járt, ahol eljutott egy szafarira. Itt mondta a túravezető, hogy a gnú a legcsúnyább állat, ez pedig beindította a fantáziáját. Donaldson azt mondta, minden egyes beszélgetésben azokat az ötleteket lesi, amelyekből szárba szökkenhet egy történet, egy félig kidolgozott ötletéről és az elvetett terveiről is beszélt.

„Amikor az első könyvedet írod, akkor szabad vagy teljesen” – fogalmazott, és ezzel indokolta azt is, hogy új ötletek kidolgozásával szívesebben foglalkozik, mint hogy folytatásokon kelljen dolgoznia. Azt mondta, ez az oka, hogy legújabb Graffaló-kötetre két évtizedet kellett várni az olvasóinak, és egy félmondattal arra is utalt, hogy nem lesz több Graffaló-kötet, bár épp azt követően, hogy arról beszélt, nem szívesen szögez le kategorikusan dolgokat.

„A graffaló olyan, mint egy trambulin, amiről a többi ötletem elrugaszkodhatott” – mondta Donaldson, és hangsúlyozta, hogy bár minden történetnek, így az övéinek is van üzenete, nem szeretné tanítani a gyerekeket, egyszerűen csak jó történeteket szeretne írni nekik, és mindenkinek. Arról is beszélt, mennyire fontos számára, hogy az illusztrátorainak is lehetőséget kínáljanak új világok belakására a történetei, és nekik se legyen unalmas az együttműködés, elmesélte továbbá, hogyan lett az eredetileg dalnak készült A zsúfolt házikóból kötet.

Életmentő könyvtárak és az életet kísérő történetek

Donaldson azt mondta, évtizedek óta rengeteg gyerekkel és szülővel találkozik, a legnagyobb inspirációt azonban még mindig a saját gyerekei és unokái jelentik neki. Elképesztően fontosnak tartja a könyvtárak szerepét abban, hogy a következő nemzedékekben is legyenek olvasók. Ráadásul ezek az intézmények szinte ingyenesek, és a felkészült könyvtárosok segítenek dönteni, szóval, mondta, „a kisgyerekes fiatal szülők számára a könyvtáraknak életmentő szerepe van. Itt fedezhetik fel a kedvenc íróikat, ez pedig a legjobb mód arra, hogy kinevelhetjük a jövő olvasóit.”

Hogy mi jelentette számára a legnagyobb sikert? Erre Donaldson azt mondta, az a sok-sok köszönet, amit azoktól a világ legkülönbözőbb részein élő családoktól kapott, akiknek örömet okoztak a könyvei. Arról is beszélt, hogy amikor nagyobbaknak ír, egészen máshogyan telnek a munkanapjai, mint akkor, amikor a legkisebbeknek szóló történeten dolgozik. Azt mondta, az előbbi számára sokkal inkább tervezett folyamat, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy szerinte nem igaz, hogy a felnőttek teljesen mások, mint a gyerekek.

„Lehetséges, hogy amit írsz, az tudat alatt kapcsolódik az életedhez” – mondta Donaldson, aki szerint a reménynek minden könyvben ott kell lennie.

Az adásból kiderült továbbá, hogy Julia Donaldson nem válaszol emailekre, és nem használ közösségi médiát, a neki küldött leveleknek azonban örül, és a fia mentális problémáiról is őszintén beszélt.

Kövess minket Facebookon is!