Nona Fernández: Chilean Electric (részlet)

Német vállalat volt, mondta. Azért jöttek, hogy bevezessék a villanyt. Sok-sok munkás meg szerelő, vezetékekkel, égőkkel és fogókkal, megjelent a Plaza de Armason, a téren, amely egész Santiago de Chilében elsőként kapott közvilágítást. Azt mondta, a munkálatok évekig elhúzódtak. Nem részletezte, hány évről volt szó, de gondolom, pont elég ahhoz, hogy az egyik ilyen német villanyszerelő megismerkedhessen egy nővel, és négy chilei gyermeke születhessen tőle. Két barna, kék szemű fiúcska, egy szőke, egyenes hajú kislány és végül egy kis vörös.

Egyik este a gyermekek édesanyja szólt, hogy indulnak be a városba. Hogy az édesapa befejezte a munka egy részét, és a téren avatóünnepséget tartanak. A két barna, a szőke és a kis vörös elindultak, és végigsétáltak a szinte sötét utcákon, ahol épphogy halványan világítottak az apró kanócos lámpák, melyeket alkonyatkor valaki meggyújtott. A szőke kislány végig az anyja kezét fogta, így mondta nekem. A testük árnyéka rávetült a falakra és a földre, haladt a hátuk mögött, szorosan a lábukhoz tapadva. Édesanyjáé sovány volt és apró. Testvéréé, a vöröskéé, mozgékony és mindig sietős, szaladt a többi előtt. Az övé picurka és vékonylábú, olyan sötét, hogy még ránézni is ijesztő volt, így mondta nekem. Nem számított, mennyire igyekeznek, se az, hogy milyen gyorsan fordulnak be a sarkon, az árnyak mindig ott voltak, mögöttük, végig ugyanarra, mint ők, a nyomukban jártak, hogy elnyeljék az éppen hátrahagyott pillanatot.

Hosszabb gyaloglás után a kislány, testvéreivel és édesanyjával együtt, megérkezett a Plaza de Armasra. Ott aztán találkoztak más gyerekekkel, nőkkel és férfiakkal, akik mind arra vártak, hogy meglássák a káprázatos villanyfényt. A tér zsúfolásig telt. Az öregek elfoglalták a padokat és ülés gyanánt a katedrális lépcsőit. A gyerekek édesapjuk vállán ülve nyújtogatták a nyakukat, hogy valamit lássanak. Állatok is voltak kinn, kutyák, tyúkok és néhány öszvér, így mesélte. Senki nem akart lemaradni. Több száz fej és test gyűlt össze a téren, mind, mind a maga árnyékával, és feszült figyelemmel várták a világosságot.

Nem tudom, hogyan kezdődhetett az egész. Nem emlékszem, mesélte-e. Talán volt valami megnyitó. Valaki beszédet mondott a kifejezetten erre az alkalomra felállított emelvényre felkapaszkodva vagy esetleg a katedrális lépcsőiről. Talán szó esett a fejlődésről, az új időkről, a jövőről, ami aznap este a nyakunkba szakadt és jelenné vált, éppen ott, a város nullpontjának, az ország köldökének félhomályában. Vagy talán nem is volt semmiféle ünnepélyeskedés, és egy fehér hajú német egyszerűen csak jó hangosan elszámolt háromig:

eins, zwei, drei.

Aztán talán felkapcsolta az áramot, és a téren hirtelen — nehogy kiderüljön a trükk —, egyazon pillanatban felgyulladt minden egyes frissen felállított lámpa, a közönség pedig csak bámulta a bűvészmutatványt. Soha ilyet még nem láttak.

Az emberek elnémultak.

Tátva maradt a szánk, így mondta nekem.

Még a légy se rezzent, teljes csend volt, mi pedig csak néztük a világító izzókat.

A fény sokkal erősebb volt, mint a kanócos lámpáké. Mindenkit és mindent magába fogadott. Tolakodón és váratlanul felfedte az emberek arcát az éjszakában. Soha nem látták még így egymást a santiagóiak. A kis vörös testvér a lámpák fényében még vörösebb volt. A haja ragyogott, mint télen begyújtott vaskályhában a parázs. A fény ide-oda sétált a testek között, felerősítette a színeket, a formákat, a mintázatokat. Derekakat karolt át, hajakat borzolt, kezeket font össze, és átölelt vállakat, mellkasokat, hátakat. Új dimenziókat hozott elő mindenkiből. Az emberek odaléptek a lámpákhoz, mosolyogtak az izzók alatt és nézték, mutogatták megvilágított testüket, mint akik valamiféle új ruhával dicsekednek.

A szőke kislány nagyon kislány volt még, és azt mesélte nekem, hogy az egészet szorosan az anyja kezébe kapaszkodva nézte végig, mert nem igazán értette, mi történik. Az izzók ragyogása olyan erős volt, hogy eltűntek tőle az árnyékok a téren. Nézhettek bárhova, egy sem volt sehol, elnyelte mindet a fény, így mondta. A szőke kislány nagy kislányságában azt hitte, hogy egy csapásra véget ért az este, hogy már itt a hajnal. Azt hitte, hogy a lámpák fényében szertefoszlottak a máskor mindig sötétben, alvással töltött órák, hogy többé már nincsenek és bármelyik pillanatban kiderülhet, hogy indulnia kell megint az iskolába. A fény feltámasztotta a nappalt, előhozta az éjszaka közepéből, egyetlen villanykapcsolással. Azt mondta nekem, nagyon félt. Azt mondta, az volt első gondolata, hogy a villanyfény, még ha az árnyakat el is űzi, veszélyes lehet. Azt mondta, hogy a villanyfény kijátssza az időt, és ilyet senkinek, de még a megvilágosodottaknak sem szabad.

Néhány perc elteltével valaki összeütötte a tenyerét, a taps átterjedt más kezekre, melyek szintén összeverődtek, és aztán már mindenki tapsolt, az emberek lenyűgözve, hitetlenkedve álltak az eléjük táruló látvány előtt. Hogy ezután mi történt, azt már nem mondta, de felteszem, volt valami ünnepség, nagy ivászat, gitárszó meg tánc, és ott a téren, az új izzók alatt a mulatság egész éjjel tartott, megállt az idő, feltartóztatta a fény, hadd tartson tovább az ünnep.

A német vállalat szórta tovább a fényt szerte a városban. A rákövetkező években vastag cementoszlopokat telepítettek az utcák mentén, az oszlopokra pedig új lámpákat és kábeleket aggattak. Egyszer csak fénybe borult egy utcaszakasz valahol a belvárosban. Egy hónappal később fénybe borult egy másik, aztán még egy, majd megint még egy. Szép lassan előtűnt a város, a legsötétebb zugok sorra világosságot kaptak, ezzel pedig kezdetét vette az a városkép, mely mindmáig kiegyenlíteni igyekszik nappalt és éjszakát.

A fény az ablakokon át beáradt a szerencsésebbek házába, szobájába, párnájára, és ők ettől kezdve kifordult álmaikban talán egy neonokkal, színes kis fényekkel, biztonsági lámpákkal körülhatárolt várost kezdtek képzelni maguk köré. Egy éber, mindig világos várost. Az álmatlan várost. Ezek a legelső lámpaoszlopok magukon viselték az őket állíttató német vállalat nevét. Körkörös logó, benne mozaikszó. Három vagy négy értelmezhetetlen betű. jtr vagy gsbm vagy ceta. Azt hiszem, ceta volt. Ezek az oszlopok sok-sok évig a városhoz tartoztak még. Akárhányszor kéz a kézben a szőke kislánnyal, aki idővel a nagyanyám lett, végigsétáltunk az utcán, ahol születtem, úton a kiló kenyérért és a negyed liter olajért, ott láttam a lámpaoszlopokon a rájuk nyomott mozaikszót. Ennél a cégnél dolgozott az apukám, így mondta, és fehér, ráncos kezével a jelzésre mutatott, mintegy bizonyítékként, hogy valóban megtörtént az az este, amikor — szerinte — elkezdték kijátszani az időt.

[...]

Nagyanyámnak nem volt köldöke. Egyik este csak úgy, szó nélkül bementem a szobájába, akkor fedeztem fel. Késő volt, rosszat álmodtam és felriadtam, ezért gondoltam, átmegyek hozzá és befekszem mellé az ágyba, hogy biztonságban érezzem magam. Általában ezt csináltam. Bebújtam a ropogós, naftalinszagú lepedők közé, ő pedig a sötétben mesélt nekem valamit, hogy könnyebben visszaaludjak. Mindig az életéből vett történetek voltak. Régi emlékek a családról, a munkájáról a minisztériumi hivatalban, az otthoni veszekedéseiről a nagyapámmal, Octavióval, vagy a második férjével, don Arturóval. Az elbeszélések színhelye egy régi Santiago volt, melyet teljességében sosem sikerült megismernem, de minden jelenet, amelyről nagyanyám mesélt, mint egy-egy filmkocka elevenedett meg előttem. A történetek mindig valahol a belvárosban zajlottak: Plaza de Armas, Matte-passzázs, Munkaügyi Minisztérium, Cousiño park, Politeama, a cachacascán — az a birkózóshow — a Caupolicán Arénában. Azokat a történeteket mindig szerettem. Nagyanyám a fölös pénzéből — morlacóiból, ő így mondta — eljárt a cachacascánra, hogy megnézze, ahogy bunyóznak a pankrátorok. Ezt meg úgy mondta, elmentem megnézni a ñatókat. Mindenféle ñato, mindenféle fantáziajelmezben, mindenféle fogásokkal és mindenféle stílusban birkózott a ringben, ő meg közben az ülőhelyéről ordítozott: gyerünk, ñato, gyerünk, ñato! Amikor ezt mesélte, mindig a magasba lendítette a karját az ágyban és bár a sötétben nem láttam, éreztem a lelkesedését. Ugyanazt a lelkesedést, mint ötven évvel azelőtt. Olyankor, arra a rövid időre, amíg a története tartott, a ropogós lepedők közül átrepültünk a Caupolicánba. Ott ültünk a kakasülőn és rágcsáltuk a pirított földimogyorót; teljesen beleolvadtunk a közönségbe: a színházban teltház, az emberek ordítoznak a sötétben, a tekintetük pedig mereven a messze lenti ringre szegeződik, arra a tökéletes négyzetre a reflektorok fényében, a színpadra, az oltárra, ahol ők, a ñatók, ütik verik egymást, földre esnek, és testüket összegabalyítva, élénk színű maszkjaik mögé bújva nyögdécselnek, míg odafenn a húszéves nagyanyám, fizetésnapon rögtön, a sötétség és a névtelenség árnyékába burkolózva mogyoróhéjat dobál áldozatul, és ordítozva lendíti fel a karját kedvenc ñatója biztatására. Gyerünk, ñato! Gyerünk!

Aznap este, amikor kinyitottam a szobája ajtaját, azt gondoltam, odabenn megint egy hasonló történet vár majd rám. Ebben a hitben kapcsoltam fel az éjjeli lámpát, de meglepetésemre olyat láttam, amit azelőtt soha: nagyanyám meztelen testét. Az ágyon ülve öltözködött. Nem tudom, sötétben hogyan csinálta, de így csinálta. Biztosan így zajlott a rituálé mindig, tapogatózva, leoltott lámpánál, nehogy meglássák, ahogy felveszi a hálóingét, nehogy valaki váratlanul rányisson és rajtakapja, ahogy én tettem. Megláttam a hatalmas, nagy felfújt lufira emlékeztető, tökéletesen sima fehér hasát, és nem volt rajta köldök, ami középen kettéosztotta volna. Nem elbújt valamelyik bőrredő alá, egyszerűen nem volt, nem létezett. Soha addig, de azután se láttam ehhez foghatót. Csak néhány babámnak volt ilyen a hasa, de én nekik is orvosoltam ezt a nyugtalanító adottságukat, és gombostűvel alig látható lyukat szúrtam rájuk. Senkinek se hiányozhatott a köldöke. Még egy sarki vásárban vett babának sem.

Évekig nem szóltam semmit arról, amit láttam. Nagyanyám, úgy sejtem, hálás volt ezért. Nem tudom, gond lehetett-e számára, hogy nincs köldöke, a korabeli nők és saját testükhöz fűződő viszonyuk mindig is rejtély volt, nagyanyámnál pedig kifürkészhetetlen, megfejthetetlen talány. Soha, egyetlen éjszakai történetében sem körvonalazódott semmiféle támpont, ami e kérdésre fényt derített volna. Amikor felnőttem, megtudtam, hogy valamikor régen megműtötték, fekéllyel talán, és a műtét végén az orvos úgy döntött, természetesen nem esztétikai megítélés alapján, hogy lezárja a köldökét. A helyén apró heget hagyott, melyet aznap este én bizonyára nem láttam, mert ha láttam volna, talán sikerül valamiféle választ találnom magamnak.

Emlékszem, láttam valamikor egy gyereket, ahogy a földön elterülve fekszik a santiagói Plaza de Armason 1984-ben, pont ott, ugyanazon a színtéren, ahol nagyanyám először látta meg a fényt. Tüntetésen voltunk, és a fiút arcon ütötte egy csendőr, amitől elterült a betonon, körülötte minden tiszta vér, a szeme pedig kinn lóg az arca mellett. A történet hosszabb ennél, akár el is mesélhetném az unokáimnak a saját sötét szobámban, de egyelőre megállok itt, a hiányzó szemű fiú képénél.

Belegondolok, milyen nehéz lehet szem nélkül felnőni.

Belegondolok, milyen nehéz lehet fél karral, fél lábbal vagy fél vesével élni.

Mindezzel szemben köldök nélkül élni kevésbé hangzik rossznak. Az csak egy lyuk, egy mélyedés, melyben meggyűlik a szösz és a piszok, egy heg. Mégis, ez az első heg. Egy kilenc, vagy annál valamivel több hónapnyi előző élet bizonyítéka, egy olyan idő lenyomata, melyre hiába igyekszünk, nem tudunk emlékezni.

Talán pont ennek a múltnak a rejtélyes mivolta teszi ilyen szükségessé.

Egyfajta szem, amely befelé figyel. Amely más nézőpontból lát minket. Mint a gyereké ott a Plaza de Armason, a vértócsa közepén, amint először néz szembe a gazdájával a padlóról, premier plánban. Egy szem, ami látja a vérünket, a fájdalomtól eltorzult arcunkat, a legrosszabb rémálmainkat. Kegyetlen és kíméletlen, mint egy lövedék, kíváncsi, mint a szondák, amiket fellőnek az űrbe, de ez a szem egy nagyanyám szobájának sötétjéhez hasonló galaxisban kutat információ után, ott, ahol olyan tegnapok darabjait gyűjtjük, melyekre nem tudjuk, hogyan kell emlékezni.

Nona Fernández: Chilean Electric
Fordító: Zombory Gabriela
Sonora Kiadó, 2026, 4990 Ft