Parti Nagy Lajos: Játék (részlet)

(Schuszter Mária bohócai) Anyám születése előtt hét évvel, 1925 januárjában jelent meg az első magyar keresztrejtvény, a Ma este című lapban, szerzője Kristóf Károly író, újságíró. Nem tudom, vajon hány köbméter keresztrejtvényt fejtett meg életében, de anyámnak ez volt az egyik legfontosabb szenvedélye. Föl nem foghatom, akár csak egy köbméter rejtvényújság is hány millió kocka, hány négybetűs folyó, hány tizenegy betűs angol drámaíró, mennyi vegyjel, aranyé, bizmuté, mi mindené. Egész életében magával versenyzett, s örült, ha nyert, mert alaptermészete szerint mindig másodiknak érezte magát. Amíg a szeme bírta, olvasott, fölírta, hogy gyerekeivel, unokáival mikor mi történt, és jegyezte a kiadásait az utolsó fillérig. Mikor a pasziánszt abbahagyta, kezd nem kijönni, kisfiam, mondta, maradt a keresztrejtvény, bármilyen és bármennyi. S mindenekelőtt babázott, ahogy nevezte. Részben géppel, de főleg kézzel babákat, bohócokat varrt, csak pár éve, hogy apránként, szünetelő jelleggel abbahagyta. Arasznyi, kétarasznyi játékfigurák ezek, kiszabta a fehér testüket, kitömte vattával, s rongyoszsákjaiból anyagokat válogatott. Ezekből varrt rájuk mindenféle ragyogó kezeslábast, ruhát, balettszoknyát, apró gyöngyöket illesztett a szemük helyére, végül filccel megrajzolta vagy kihímezte az arcukat, s feltűzte mindegyiket a két szobáját elválasztó ajtó függönyére. Aztán a zömét elajándékozta, gyerekeinek, unokáinak, de szinte mindenkinek, anyám bohócközössége jóval nagyobb, mint ismeretségi köre. Boldogan csinálta, hasznosságát, ami neki létfeltétel volt, ebben élhette meg, vigyél bohócot, mondta a húgomnak is, nekem is, és vittünk, miért ne hittük volna, hogy a számuk végtelen? Az biztos, Schuszter Mária több száz bohóca kering a világban, s mindegyik egyformán egyedi műtárgy. Aztán mikor egyre rosszabbul látott, nem tudta befűzni a tűt, s ha befűztük is neki, már nehezen tartotta, elszállt belőle a varrónő szépen, szomorúan, ahogy minden tudása, érdeklődése, és már a tekintete, a kézszorítása is ellebegett. Kézművészetének ezt a tartományát, akármennyire ideillenék, nem tudom belevenni e játék-könyvbe. Érintem, persze, de megírni még képtelen vagyok az én nagyszerű anyámat.

(Egy bőrönd véletlen) Tologattam a tenyérnyi vázlataimat, ez volt életem legnagyobb pasziánsza. Előzőleg, a 80-as évek második felében, főleg ’85 és ’87 között elég zaklatottan, összevissza éltem, s noteszekben, cédulákon, mint egy hajdani kártyaparti kellékei, gyűltek a jegyzeteim, pillanatrajzok, versföljegyzések, érett, de nyers cédulák. Bőröndben, sporttáskában tároltam őket, hogy majd jók lesznek valamire. Minden jó lesz, ugye, valamire. Aztán ’89-ben egy késő tavaszi nap, nagyon a padlón, mikor úgy éreztem, hogy teljesen fölösleges vagyok, és sose fogok már írni semmit, mintegy privát rendszerváltásként rávettem magam, hogy ezt az egész kazlat, noteszről noteszre, ahogy a bőrönd véletlene adta, legépeljem. Napokig tartott, talán egy hétig is, nem javítottam, nem mérlegeltem, gépeltem – miáltal, nem mellékes, olvashatóvá lett az olvashatatlan kézírásom is. A végén ott volt a kezemben a paksaméta, tudtam, hogy íme, találtam egy könyvet. Verskönyv, nagyon fedett és nagyon személyes. Alanyi líra a tárgyias személyragozásról, másként fogalmazva: felkapartam a grammatikát: elszopogattuk a holdat egy éjjel / kék a pohár mely csillagot izzad / szódalovaglások a hajnali ponyván / omlós savanyútól vérzik a szád / mint az orvosi szarvasoké. Aztán jött rengeteg munka, külön leírtam minden darabot, „visszaírtam” egységenként kézzel tenyérnyi cédulákra, húztam, vontam, javítottam, rövidítettem, újraírtam. Alakultak, egymásba vegyültek és elkülönültek. S összegépeltem őket újra. Majd ezt az utolsó gépeletet szétvágtam, cédulákra ragasztottam, s volt egy pasziánsz-képes kártyacsomagom, mindenféle jelzetekkel ellátva, befőttesgumikkal összegumizva. Ez az év, amikor újratemetik Nagy Imrééket, meghal Weöres Sándor, meghal Kádár János, létrejön a Nemzeti Kerekasztal. Barguzinban megtalálják a női Petőfi csontjait. Átvágják a vasfüggönyt, megszűnik az MSZMP, kikiáltják a köztársaságot, megnyílik Magyarország és Lengyelország előtt a Közös Piac. Meghal Ronyecz Mária, megalakul az MSZP, lemond Grósz Károly, hasnyálmirigyrákban meghal az első, akkor már csak volt feleségem, Dücső Csilla, működni kezd a budapesti tőzsde, megnyílik az NDK-határ, meghal Király István, lemond Todor Zsivkov és Czinege Lajos, lemond Gustáv Husák. Egy késő őszi hétvégén megírok egy kisregényt, A test angyalát, kizárják a pártból Erich Honeckert, kitör a román forradalom, karácsony másnapján, egy iskolaudvaron agyonlövik Ceaușescut, a Kárpátok eszét és kedves feleségét. Sűrű év, történelmi, belülről is az, ha is nem történelemként telik, hanem a mindennapi életünkként, rosszal, jóval, mikor mivel. Történelemmel nem lehet kelni és feküdni, noha az ágy közös, a párna meg – cikázó tollak, szunnyadozó szakadás.

(Szódalovaglás) Játszom vele, jelentésekkel, hangzásokkal, árnyalatokkal, aurákkal: szóhangulathangolás. Próbálgatom, miként lenne „jobb”, persze, hogy mihez képest, arra nincs egzakt válaszom. Épp a sejtettsége, az áttetszősége, a nehezen megfoghatósága a jelentés. Ha le tudom fordítani egy az egyben, már nem érdekel. Beszélni persze lehet róla, hogy például mi a szódalovaglás, a sétalovaglás persze hamar bejön a képbe, aztán ki is üget, noha az asszociációs nyomát ott hagyja, kiüget, hisz itt mégis a szóda a legerősebb hírértékű elem a buboréktól (egy légvár megülése?!) a szódáslovakig, és akkor még ott a „szó”, az „óda” a „dal”, a „lova”, mint torzított „love”, s még csak az összetételről beszéltem, nem a versdarabról, ahonnan kivettem, annak a jelentéshálójáról, a hajnali ponyváról, az omlós savanyúként elszopogatott holdról, amitől a beszélőnek, a megszólítottnak vérzik a szája (ld. Weöres, önkényesen,: „az ember szíve kivásik”), s még ott vannak az orvosi szarvasok, amiket túl és innen egy távoli járvány-asszociáción eléggé a hangzás „r, v, s” vezérel ide, s persze a daktilus, megannyi hexameter-zárlat fölslihtolva ebben az öt sorban, mintha valami eposzi kellékek egy versszertárban. És akkor még az egész corpus jelentéshálójáról, annak el- és széttérítő hatásáról szó se esett, amivel, mint e corpus címkéje, meg is szívta magát. Igen, helyezem az elemeket egymás mellé, addig, amíg létre nem jön egy sűrű, érdekes, áttetsző szótárgy.

(Versdominó) Ültem Budapesten, egy Ronyva utcai lakásban, ’89 tavaszán-nyarán, szöszöltem életre-halálra, ahogy Esterházy szerette mondani. Cím nélküli verstöredékek, amik kész versek, persze, de műfajuk, műformájuk töredék. Készek, erősen megdolgozottak, de nyitottak más töredékekhez való kapcsolódásra. Ebből az alapanyagból kellett kiraknom lényegében hiánytalanul, kompozíciós, stiláris, motivikus, olykor biográfiai együttállásaik, aurájuk szerint magát a könyvet. Feldobhattam volna őket a levegőbe, legyenek szabadok, s visszahullásuk véletlene legyen a sorrend. Végül nem ezt a lettrista-futurista, máig radikális – radikálisan patinás – megoldást választottam, hanem a darabok viszonyrendszerének kitapogatását, illetve megteremtését, a „kockadobást”, ami persze nem törölte el a véletlent. Szinte minden egyes darabot minden egyes darabbal összenéztem, tudva, egy ponton nekem kell eldöntenem, melyik a magam olvasata. Mikor van legközelebb ahhoz, amire rábólintok, hogy rendben, kijött a pasziánsz. S hogy ez ne divergáljon az utolsó határidővel, amit Csuhai István, a Jelenkor Kiadó és a jövendő kötet szerkesztője adott. Mikor ezt a Játék-könyvet elvállaltam, ez a kép ugrott be rögtön, hogy kuporgok a parkettán, és passzintgatom, dominózgatom össze a címtelen, önmagukban kész versdarabokat. Hosszan vagy lassabban keresték helyüket a nagyszerkezetben is és az oldalpárokon is, ahová hat-nyolc töredék fért. Napközben nem mertem ablakot nyitni, a szél a kirakatomat el ne fújja, s jártam a verseim közt lábujjhegyen, gólyamód. Méghogy a versírás nem kézműves tevékenység! Kéz- és lábműves. Ami összeállni látszott, azt fölragasztottam A4-es lapokra. Ott voltak az életem, az irályom költői tényei, kapcsai, mint a mondatok. Ez is lett az alcíme, mintamondatok nulla. 331 versdarab 180 oldalon.

(Bóbita galagonyával) Amikor a gyerekeink gyerekek voltak, Weöres napi olvasmányom volt, bár inkább mormolványnak mondanám, hisz a mese utáni, elalvás előtti versidőt, suttogásaink idejét uralta. Nem egyedül, Petőfivel, József Attilával, Arannyal osztozott, de azért, ha vers, akkor Bóbita. Úgy is, mint a szétrongyolt kis verskötet Reich Károly rajzaival, és úgy is, mint maga A tündér című vers, ami az egyik legszebb magyar altató, József Attila Altatója mindössze két évvel idősebb nála. Bóbitát mondj, mondták, „Bóbita, Bóbita táncol, körben az angyalok ülnek”, s átölelték a nyakam, ilyenkor arra gondoltam, ha van a költészetnek értelme, hát valami ilyesmi. A tündér szikrázó kicsi pontja, megrázó semmisége a világirodalomnak s persze a magyarnak – az egyszerű daktilikus tipegésével, lebbenésével maga a csoda. Több százszor mondtam el, mégsem tudom a titkát. Talán már nem is a puszta szövegében van a titok, hanem a mondása, az éneklése, a skandálása teszi, az, hogy nemzedékek alaplapjába égett bele, mélyebben, mint a Himnusz, a Szózat – suhogó tölgyek, cédrusok, keresztfák között az örökkévaló pongyolapitypang. A másik sírós verset, Weöres Galagonyáját, a Rongyszőnyeg-sorozat 99. darabját viszonylag ritkán mondtuk, de akkor súlya volt, a gyerekek halálpontosan tudnak sírni. Olyankor a nagyobbik lányom mindig végigkérdezte, apa, mért lánnyá válik?, apa, mért sírni kezd?, mért izzik, mért fátylat ereszt? S itt nekem meg kellett, kellett volna magyaráznom az egyik legérzékibb képét a magyar szóművészetnek izzó vágyról és magányos didergésről, felnövésről és halálról. Nem tudtam megmagyarázni. Megértették.

(Véső kalapban) Az esszé kísérlet, nem közvetlenül odavezető út, hanem közbevetés, kanyargás, ágbogozás, alkalmi útvesztés, labirintus. Röviden: „oka van, és nem célja”. Ezt a száraz és pontos művészetdefiníciót Kassáknál olvastam, aki első látásra sem, de alighanem természetre sem volt egy játékos alkat. Mint egy darab megmunkált fém, olyan volt. Egy véső kalapban. Persze azt, hogy a játékosság alkat, nem feladat, nem pofon a közízlésnek, nem futurista dogma és furor, azt ki állíthatja bizonyosan? A Kassák által képviselt és kipróbált, egyáltalán belátott izmusok tele vannak provokációval, a művészet, a nyelv határainak s így, ugye, a világ határainak feszegetésével, mikor aztán az izmus-tónus, a blődliémák, az elméletek, ideológiák göngyölegei-kötegei lelazultak a megmaradt művekről, csöndesen megmutatkozott, hogy mi az, ami időtálló, és mi az, ami nem, a ló meghal, a madarak kirepülnek, bár épp az időt állás a probléma, kinek és mekkora idejét, stb., de ez már a kései és félkései utókorral való játék, divatok, interpretációk és véletlenek mezeje. Tudtam-e, tudok-e, játszom-e, játszottam-e, egyáltalán szeretek-e játszani, mi nekem és/vagy számomra a játék? És mi az esszé, e finom, szabad fenomén, játékos kísérlet tárgyam körüljárására? Keret, még öntőformának se mondanám, például egy csöndes kora reggelen, mikor kivet az ágy – egy metafora, ami/amely az ágyra keni, hogy én nem vagyok nyugton –, s ideültet a kötelesség, aminek helyébe villámgyorsan lopódzik a pánik, hogy elkészülök-e határidőre. Megírom-e, túl leszek-e rajta, s mindeme hezitáció tartozik-e az olvasóra? De ez hagyján, hanem mi is az a kisregény terjedelmű dolog, amihez jegyzetelek január óta?

Parti Nagy Lajos: Játék
Open Books, 2026, 4999 Ft