Száraz Eszter: Mirelit csirke

Mirelit csirkét szorítok a tarkójára.

Ott állok az idegen lakás konyhájában, a mögött a férfi mögött, akit valamikor annyira kívántam és szerettem, hogy néha legszívesebben kést vágtam volna a mellkasába, hogy tudja, mit éreztem, amikor sokadszorra is elárult. Szokom, hogy semmit nem érzek, és hogy idővel az indulat is emlék lesz.

A rádióból üvölt a Himnusz.

Egy kopott széken ül, a szeme csukva, és nem értem, mit suttog. Egyik kezemből a másikba teszem a csirkét, egyre jobban fázom, bevillan egy hat évvel ezelőtti kép, kézen fogva csúszkálunk a hóban a Rákóczi úti lottózó előtt. Megcsúszok a konyhakövön.

Jó kedvvel, bőséggel.

Csöpög a csirke. Kezd kiengedni. Egy csepp, két csepp, ő csak ül. Egyre jobban szorítom a tarkójára, azt akarom, hogy fájjon neki, valamit megint suttog, nem értem. Még egy csepp, még két csepp, folyik végig a gallérján, a pihék vizesek a nyakán. Neki mindegy, alig van magánál. Hogy szerettem régen ezeket a pihéket! Meggémberednek az ujjaim a hidegtől. Ez az ötödik közös szilveszterünk.

Hozz rá víg esztendőt.

Az asztalon krumplinyomó, a sarokban egy kiszáradt jukka. Szomjas vagyok. A csirke már alig van egyben, a kövön tócsává állnak össze a cseppek. Egyszerre érzem magam pokoli erősnek és harmatgyengének. Kezd magához térni, talán józanodott, feláll, de a szeme még csukva. Visszaraknám a csirkét a mélyhűtőbe, de kiesik a borsó meg a spenót, a nudli mellé próbálom bepréselni, de akkor a spenót már nem fér be, vagy a borsó marad kint, kezdek megőrülni, ezelőtt ott volt a kurva csirke is, mi van, megnőtt a többi mirelit, amíg a csirke kint volt? Már a pulcsim ujja is tiszta víz, fázik a kezem, fázom én is. Végre sikerül begyömöszölni. Iszom a csapból.

Rá akar gyújtani, hadonászik, a szeme még mindig csukva, de kifelé botorkál. Nem tudom, mit keresek itt, miért próbálok segíteni, miért akarom, hogy magához térjen? Miért nem húzok el innen? Valójában már két éve ezt kérdezem magamtól. Ha nem volt okom maradni, kerestem. Kiviszem a friss levegőre. Állunk a gangon egymással szemben, néha pislant.

Miatta nem mentem Párizsba. Még körülbelül fél óra és talán kitisztul. Most bármit megtehetnék vele, le is lökhetném, senki nem gondolná, hogy nem magától zuhant le, olyan elesett. Hányszor ígérte, hogy ezután más lesz, és hogy soha többé… Vidám trombitáló társaság megy át az udvaron, ajtó csapódik, nevetések, petárda zaja távolról, fénycsóva a magasban. Durrogás. Undorral nézem a piától szétesett arcát és a csukott szemeit. Miatta maradtam itthon. Azt hiszem, akkor dőlt el, hogy ennek egyszer vége lesz. Vigyorog.

Bemegyünk, csak egy állólámpa ég a sarokban, ABBA-ra ugráló testek a félsötétben, az ablakon színes karácsonyi égősor villog. Leülök a kanapéra, néha valaki rám esik, röhögve bocsánatot kér. Ő már léggitározik. Istenem, miért nem megyek innen el? Miatta dobtam el éveket és barátokat, miatta hagytam ki az Erasmust, mert azt mondta, akkor elhagy. Taxit hívni lehetetlen, hiába próbálom. Hagytam magam zsarolni, azt hittem, ez a szerelem.

Ülünk a kiürült üvegekkel és konfettidarabokkal teli villamoson. Semmire sem emlékszik a két órával ezelőttből. „Jó sztori ez a mirelit csirke, de ne már!” A Margit körúton vagyunk, már én is alig emlékszem, hogy jutottunk el idáig. „Nem vagy éhes?” – egy pillanatra a régi hangját hallom. „Nem vagy éhes?” – kérdezi újra. Kedvesen. Mosollyal. Azzal a régi hangsúllyal. És egy pillanatra bevillan, hogy milyen volt szerelmesnek lenni. Belé. „Gyere, vegyünk valami kaját!” – mondja, én nem szólok, leszállunk. Az aluljáróban ott a graffiti, ami már öt éve is, csókolóztunk is előtte, képtelenség volt egymást elengedni, imádtam, ahogy belenyalt a számba, és közben a farzsebembe csúsztatta a tenyerét, most az egyujjas kesztyűmet húzom fel, nehogy véletlenül megfogjam a kezét.

„Jó volt a buli?” – kérdezi az éjjel-nappaliban a hollóarcú eladó, aki az utóbbi időben hozzábetegedett a feleségéhez. „Nagyon. Csirke is volt” – válaszolom. „Mirelit” – teszem hozzá, szinte súgom, mintha valami titokba avatnám be, ő meg zavarában nem tudja, hogy reagáljon. Felnyerít, aztán hirtelen elhallgat. „Tíz perc múlva jön a friss kenyér” – mondja. Megvárjuk. Kimegyünk az utcára, rágyújtunk, konfettik a lábunk alatt, valahová tartó párok és kisebb társaságok, bizonytalan lépések, egyensúlyzavarok, egyre több villamos, egyre hangosabb utcazaj, taxik, fények, hóesés és kopasz fák. Csendkirály. Hogyan lehetett pár év alatt elfogyasztani minden szót? Fázunk kicsit, egy helyben ugrálunk, régen ezen röhögtünk volna, aztán ahogy egy pillanatra hátat fordít, idegesít a testtartása. Púposnak látom, életemben először. Boldog vagyok.

Jön a kenyér, kiveszünk kettőt, de nem tudom szétnyitni a szatyrot, a kezem még mindig hideg. A szemembe néz, segít. Átadom neki. Talán ez még nem gyengeség. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, gyorsan eszünk, szeretkezünk, egy szót sem szólunk, újra eszünk és szeretkezünk. Szabadon. Jobb, mint valaha. Nehéz ezzel mit kezdeni. Itt ez a hat év, mindegyik pillanatát fontosnak hittem, eseménynek, történésnek, ha fájt, nagyon fájt, ha nem fájt, megijedtem. Delejezettség volt ez, varázslat. Most meg mindegy. El tudom engedni. El tudom engedni? Ilyen kis dolog a szabadság? Ijesztő. Pörgetem az emlékeket, várom, hogy jelentsenek valamit. De nem. Felbontunk két sört, csendben fekszünk, a feje a hasamon, csak néz maga elé, én a plafont bámulom és mosolygok. Ilyen felszabadító lenne semmit nem érezni? A székre dobott farmernadrágját nézem, és a falnak támasztott gitárt. Tárgyak. Nincs jelentésük.

Itt állok a saját konyhámban, és azon gondolkodom, hány életünk van. Hány elszalasztott lehetőség, hány fordulópont és döntés, hányféle szabadság. Mindjárt éjfél, jön a Himnusz. Közel 20 év telt el azóta a szilveszter óta, de ilyenkor mindig eszembe jut, ahogy az is, hogy milyen nagy részem az, aki már nem is vagyok. Jót mosolygok, utólag nem értem, miért a csirkét vettem elő, ha volt mirelit borsó is. A fiam most lesz tíz. Fagyasztott petesejtből született.