Ben Lerner: Átirat (részlet)

Valahányszor megláttam Thomas vörös téglás, sárga zsindelyes, gyarmati stílusú házát – egyszer elmesélte, hogy egy „jól menő kalapos” számára építették –, mindig úgy tűnt, mintha egy kicsit jobban visszahúzódott volna az utcától. Soha nem a kiugró portikuszos, nagy főbejáraton mentem be; mindenki az oldalsó ajtót használta, amelyet nem zártak.

Thomas ugyan mondta, hogy menjek csak be, de én hangosan kopogtam, és egy ideig vártam, csak aztán nyitottam be. (Amikor csak valaki azt mondta, hogy menjek be nyugodtan, félig-meddig arra számítottam, hogy az illető holttestét fogom megtalálni.) A lépcsőfordulón – jobbra tőlem a lépcső egy sötét pincébe vezetett – többször is toppantottam, mintha havas lenne a bakancsom, pedig azon a télen nem esett hó, majd kinyitottam a belső ajtót, beléptem az előszobába, és hangosan köszöntem.

Nem valószínű, hogy a Thomas házában szóló zongoramuzsika ugyanaz a kompozíció volt, amit a Hotel Providence előcsarnokában is hallottam, de én úgy éreztem, hogy az, mint ahogyan egyes filmekben a cselekmény előrehaladtával helyszínről helyszínre vándorol a főmotívum. Most úgy emlékszem, hogy Satie Gymnopédies-ének egyik tétele szólt, de valószínűleg tévedek; amikor Eva hároméves volt, erre (és csak erre) a darabra aludt el, a mobilomon játszottam le neki, és közben néztem, ahogy a kis éjszakai forgólámpája csillagokat vet a falra.

Hallottam, hogy Thomas a konyhában tesz-vesz, ezért balra fordultam és arra indultam, aztán majdnem nekimentem, amikor egy tálcával a kezében kilépett onnan. Á, jó, fogd ezt, mondta. Thomasszal minden találkozásom in medias res zajlott: amikor meglátogattad, a szokásos udvariassági köröket mellőzve rögtön bevont valamilyen feladatba vagy beszélgetésbe. Ez nekem megkönnyebbülést jelentett, mert Thomas azok közé tartozott, akiknél érintés tekintetében nem tudtam dűlőre jutni: a kézfogás túl formálisnak tűnt; az ölelés elképzelhetetlennek – a fejemben a szó franciául hangzott, impossible.

Elvettem a tálcát a kezéből, és követtem a nappaliba – mozdulatai egy hetvenéves, sőt hatvanéves férfihoz is gyorsak lettek volna –, ahol mutatta, hogy az alacsony asztalra tegyem a tálcát. Csak amikor letettem, akkor vettem észre, mi van rajta: fehér porcelánkancsó, miniatűr rozsdamentes acél kiöntő, amit tejhez vagy tejszínhez használnak, és tányéron egy halom francia csokis keksz, az a fajta, aminek a csokoládés oldalát dombornyomott iskolás fiú díszíti. Nem furcsa, hogy ilyen későn szolgál fel kávét, még az ételek előtt, amiről telefonon beszélt? A híres sauerbratenjére számítottam.

– Jó, hogy látlak – mondtam.

– Jó, nagyon jó. Elveszem a kabátodat. – Zöld szeme mindenkinek feltűnt. Fehér haja sűrűbb volt az enyémnél, és mindig gondosan elválasztotta, hacsak nem magától állt úgy. Mint mindig, most is fekete nadrágot, fehér legombolt nyakú inget és azon fekete pulóvert viselt. Ha kiment a házából, fekete kabátot vett fel.

Levettem a kabátomat, és odaadtam neki, közben ösztönösen megtapogattam a nadrágzsebemet, nehogy elválasszanak a mobilomtól. Dobd csak le, mondtam, de Thomas kiment a szobából, hogy beakassza a folyosói szekrénybe.

Leültem a szokásos helyemre a kandalló mellé, a borfoltos bézs párnákkal bélelt, meglepően kényelmes tikfa tíkfa klubfotelbe. A szobában félhomály volt, az egyetlen fényforrást egy ernyős kerámia asztali lámpa jelentette. Thomas kimehetett a fürdőszobába vagy a konyhába, így jutott időm szemügyre venni a falakat, amelyeket szinte teljes egészében különböző méretű, bekeretezett képek borítottak: Thomasnak ajándékozott műalkotások és általa gyűjtött csecsebecsék vegyesen.

Volt egy fotómontázs, Hannah Höch vagy egy hasonló művész alkotása, amelyen egy afrikai maszk képét összeillesztették egy lány fejével, aki akár Shirley Temple is lehetett, és amely mellé egy kicsi, csak félig befejezett, „Bake” feliratú keresztöltéses hímzés került, amelyet én mindig „Blake”-nek olvastam. Három különböző kis vászon mutatta három különböző stílusban Eric Honecker és Brezsnyev szocialista testvéri csókját: az egyik a csókot kubista formákba és alakzatokba absztrahálta, a másik Caravaggio ismert chiaroscuro technikáját használta, a harmadik pedig keverte az élethű és az elvont ábrázolást, ami Gerhard Richterre emlékeztetett. Német filozófusok dombornyomott portréi sorakoztak egymás után, majd végül felváltották hasonló méretű kagylók, amelyeket Thomas gyűjtött Rhode Island strandjain. Thomas Cromwell – Holbein portréjának repróján – nyilvánvaló undorral bámult ki a keretből Sigmar Polke képére, amelyen egy szatír egy nővel közösül, és amelynek felületére kis, sokszínű gombokat rögzítettek. Mi lett abból a digitális modellből, amit doktoranduszok akartak készíteni Thomas házáról és gyűjteményeiről?

A többi szobát telerakták könyvespolcokkal, de itt csak a kanapén és a padlón álltak könyvek kupacokban – újonnan érkezett könyvek, amelyeket még nem olvasott végig vagy nem tett polcra. Ott egy halom Alexander Kluge-kötet (németül), még a műanyag csomagolásban; egy kupac Dazai Oszamu-könyv, akit akkor még nem olvastam; Emily Dickinson leveleinek új kiadása néhány régi zsoltároskönyv tetején, amelyeket valószínűleg más szobákból hozott ide. Mellettem az asztalkán több új verseskötet hevert egy The Song Cave nevű kis kiadótól. Felvettem az egyiket.

De nem tudtam a versekre figyelni. Meg akartam – meg kellett – néznem az SMS-eimet, az e-mailjeimet, lapozgatni, görgetni és fényképezni, keretezni, szűrni és archiválni, megosztani a tartózkodási helyemet stb., hogy ne csak ott – és ne teljesen ott – legyek, ahol vagyok; az, hogy ott legyek, ahol vagyok, legalább 2008 óta túl sok vagy túl kevés volt nekem. Letettem a könyvet, kivettem a zsebemből a mobilt, megnyomtam az oldalsó gombokat, aztán visszatettem a zsebembe. Felálltam, mintha közelebbről meg akarnám nézni a falnak azt a részét, ahová vörös krétával kezeket skicceltek fel, de csak tettettem; a szemem ugrált; az ujjaim furcsa vitustáncot jártak az oldalam mellett; folyamatosan előre-hátra áthelyeztem a súlypontomat. Nem csupán nem tudtam koncentrálni: offline voltam, rendkívüli állapotba kerültem. Amikor jöttem fel a dombon a múltba, a testem képes volt a képernyő nélküli helyzet furcsaságát egyfajta túlérzékenységgé alakítani, de most, hogy megérkeztem (Megérkezett a célállomáshoz, mondta a brit akcentusú GPS-hang a fejemben), meghibásodtam, sejtszinten vágytam a mobiltelefonomra, szégyenletesen nem reagáltam a körülöttem lévő régi médiára: könyvekre, festményekre, analóg fényképekre, a bakelitlemezre, amely valahol a mentorom házában forog.

Nem kívántam a kávét, és nem is volt rá szükségem. Thomas berobogott a szobába, és azt mondta, ülj le, ülj csak le, majd töltött két csészével, mintha már megkérdezte volna, kérek-e. A szállodád megfelel, kérdezte, miközben átadta a csészét, amit nem utasíthattam vissza.

– Meg – mondtam, és egy képzeletbeli kortyot ittam a kávéból, majd letettem a csészét a lámpa mellé. Kíváncsi voltam, mennyi az idő. – A Hotel Providence-ben lakom, kellemes. Furcsa, de pont szemben van azzal a hellyel, ahol egyszer egy színdarabot láttam.

– Melyik az a színház?

– Egy templom. A harmadik emeletén van egy kis feketedoboz színház. Diákelőadás volt. A szobám pont szemben van, és folyton azt képzeltem, hogy egy régebbi énem még mindig ott van a színházban.

– Igen, soha senki sem hagyja el a színházat. Feketedoboz színház. Mint a repülő feketedoboza. Amit megtalálnak. Tiszta Schrödinger. A szuperpozíció elvének érvényesülése színházra. – Thomas számára egy történet meghallgatása azt jelentette, hogy részt vesz annak megalkotásában. Beszéde ugyanolyan gyors volt, mint a mozdulatai, gyakran rövid, szaggatott mondatok buggyantak ki belőle, gyakran csukott szemmel, mint egy gyerek – mondtam neki egyszer –, aki kíván valamit, majd szétfújja a pitypang magjait. Igen, mondta akkor, vagy mint a patagóniai barlangművészek, akik tizenháromezer évvel ezelőtt pigmentet fújtak a szájukból, hogy dicsfényszerű hatást hozzanak létre a barlang falára tapasztott kezük körül. – Amikor a feketedoboz kinyílik az egyik univerzumban, feltárul egy döglött macska. A másik univerzumban meg… de mi volt az a darab, amit még mindig nézel, örökké nézel a szállodáddal szemben?

– Nem emlékszem a cselekményre, vagy hogy volt-e egyáltalán. De az egyik jelenet kifejezetten tetszett. A barátom, Arjun is szerepelt benne. Egy professzort játszott. Valamilyen előadást tartott vagy éppen arra készült. Emlékszel még az írásvetítőkre? Átlátszó fóliát kellett tenni az üvegre…

– Igen, a fóliák.

– És filctollal lehetett írni rá, majd letörölni.

– És a diákok jegyzeteltek.

– Igen. Tulajdonképpen primitív képernyő.

– Vagy fejlett barlangfestészet. – Az egyetlen színes fénykép, amit Thomas falain láttam, a Cueva de las Manosról készült.

– Az írásvetítő már akkor is elavultnak számított, amikor láttam azt a darabot. Általános iskolából emlékszem rá. Arjun túl nagy öltönyt viselt, jókora válltöméssel; nagyon viccesen nézett ki. A feje kicsinek tűnt benne. Odasétált a vetítőhöz, amit valaki a betolt a színpad közepére…

– Van színpad? Nem látom magam előtt. Van dobogó?

– Nem, igazad van, nincs színpad, csak a tér közepére tolták. Az írásvetítő mellett egy kis asztalon áll egy kancsó víz és egy pohár. Arjun felhelyezi a fóliát, habozva, mint egy ideges professzor, aki előadásra készül. A falra most nehezen kisilabizálható írás vetül. Mielőtt belefogna, megpróbál inni egy korty vizet, de valahogy ráönti a fóliára. Látjuk, ahogy a folyadék szétfolyik a szövegen, feloldja a tintát. És nem világos, hogy ez a darab része-e, vagy csak baki.

– Vagy a darab része és baki. Ez a harmadik lehetőség, amit a művészet tesz lehetővé. Milyen színű a tinta?

– Kék, lila, nem tudom. Nem fekete, azt hiszem.

– Kék paca, gyönyörű. Látom magam előtt.

– Aztán motyogva elnézést kér…,...

– Mille pardons.

– …felrak egy másik fóliát, és…

– És újra megcsinálja. Performansz.

– Igen. Megint kortyol, ezúttal köhögni kezd, mert félrenyelt, vizet köp a fóliára, majd letörli a kezével: „Elnézést.” Vagy talán elővett egy zsebkendőt. Újabb fóliát tesz fel, és megint leönti vízzel. Nagy nevetés.

– Letörli az írást a falról.

– És újra megcsinálja. Ekkor már nem vicces, hanem fura mód gyönyörű. Mintha egy ablakot néznénk zuhogó esőben. És a motyogó bocsánatkérés hamarosan csak zaj lesz.

– Gagyogás.

– Egyébként teljes csend és teljes sötétség van a színházban.

– Ez jó darab, jó pedagógiai eszköz. Soha nem tartok előadást, de ezt az előadót kedvelem. Videóval ilyeneket nem lehet csinálni. És Arjun, a professzor, hol van mostanság?

– Nem tudom. Hogy vagy? Jól nézel ki. Ugyanúgy nézel ki.

– Nem veszel észre rajtam semmilyen változást?

– Nem.

– Jó. Hamarosan Svájcba utazom. És a gyönyörű feleséged? A gyönyörű lányod? Velük mi újság?

– Soha nem jártam Svájcban. Jól vannak. Mia üdvözöl. Eva, nos, egy kicsit kínlódik. Apropó, tudod, mennyi az idő?

– Kínlódik?

– Nagyon szorong az iskola miatt. Vagyis sok minden miatt szorong, és ez abban nyilvánul meg, hogy nem akar iskolába menni. Ami azt illeti, hamarosan fel kell hívnom, hogy megkérdezzem, mi van vele.

– Mi történik az iskolában? Vagy mi történt?

– Nem tudjuk pontosan. Vagyis az egyik dolog, hogy a legjobb barátnője kvázi elhagyta egy másik lányért. És szerintem fél a felső tagozattól. És szerintem, szóval, ott vannak a katasztrófák a világban. Minden, ami a Coviddal kapcsolatos. Az ég, ami narancssárga a kanadai erdőtüzek füstjétől. Aznap, amikor jött az árvíz, majdnem elsodort minket az autópályán. Ott van még a háború… a háborúk… a politikai…

– De nem történt semmi trauma az iskolában? Amit nem tud nektek elmondani?

Mintha valaki jégtömlőt nyomott volna a tarkómra.

– Nem, nem hiszem, hogy bármi rossz történt volna. Alaposan kikérdeztük. És…hadd hívjam fel őket gyorsan, hogy minden rendben van-e. Használhatom a konyhai telefont…?

– Persze. De beszélhetsz a mobilodról is bármelyik szobában.

– Mindjárt jövök – mondtam, és felálltam. A konyhába tartva bementem az étkezőbe, de az étkezőasztal láttán megtorpantam: volt rajta egy bontatlan csomag füstölt lazac, egy kosár zsemle, egy nagy tál spárga valami sárga mártásban, és egy másik tál, amire néhány szelet szendvicssajtot pakoltak. Volt ott még egy tál eper; a félhomályban is láttam, hogy néhány darab penészes. A gyümölcs mellett egy üveg vörösbor levegőzött.

A konyhában több nagy, vízzel teli műanyag ballon állt a padlón, talán arra várva, hogy levigyék a pincébe. A sütőnek vasalódeszkát támasztottak. Éreztem, hogy húz befelé a hideg a mosogató melletti ablakon; a felső szárnyat néhány centire lehúzták. A kis reggelizőasztal ki se látszott a Times vasárnapi kiadásai alól; évek óta nem láttam ennyi újságpapírt. A pulton több félig teli pohár víz, kávé, talán tea állt. A konyhát mindig csak makulátlanul tisztán és rendezetten láttam. A tűzhely óráján 12:00 villogott.

Levettem a kagylót a villáról, megszólalt a tárcsahang, úgy hangzott, mint az a tibeti torokéneklés, amit Anisa szokott lejátszani nekem. Mia számát tárcsáztam, de egyből hangpostára ment. Amíg vártam, hogy elmondja a szöveget, újra próbát tettem a mobilommal, majd átkutattam a polcokat rizs után. Szia, szerelmem, én vagyok. Gond van a mobilommal, beleejtettem a mosdókagylóba, ezért Thomas vezetékes telefonjáról hívlak. Hamarosan újrapróbálom, hogy jó éjszakát kívánhassak Evának. Letettem a kagylót, majd azonnal újra felvettem – mint egy színész, aki újrajátssza a jelenetet –, és amikor ismét hangpostára ment, letettem. Kíváncsi voltam, hogy Thomas neve és száma jelenik-e meg Mia telefonján, vagy a „Spamkockázat”, vagy „Ismeretlen hívó” szöveg, mely utóbbi számomra viktoriánus kifejezésnek hangzott.

Visszamentem Thomashoz a nappaliba, és mondtam, hogy később újra megpróbálom. Amikor leültem, rájöttem, hogy milyen éhes vagyok.

– Ettél már? – kérdeztem.

– Kérsz még valamit enni? – kérdezte.

Magamban azt mondtam: „Úgy értem, vacsoráztál-e”, de nem mondtam ki. Magam előtt láttam a rendetlen étkezőasztalt és a konyha zűrzavarát. – Nem – feleltem, és elvettem egy süteményt. – Ez bőven elég.

– És a gyönyörű Mia? A gyönyörű lányod? Velük mi újság?

– Gondoltam, beszélgethetnénk egy kicsit, és kitalálhatnánk, mit akarunk belevenni az interjúba – egyébként nagyon hálás vagyok, hogy beleegyeztél, tudom, hogy nem szeretsz hosszú interjúkat adni –, aztán holnap pár óra alatt felvennénk. Bőven elég lesz annyi. Úgy értem, úgysem tudnánk mindent lefedni, csak néhány műfajt, amit alapítottál vagy feloszlattál. És le kell farigcsálnunk ötezer szóra.

– Te is szerepelsz benne, ugye? Hogyan kerültél ide, és a művészeted, úgy kéne, hogy az is benne legyen?

– Téged akarnak hallani. Az „interjúkészítő” névtelen, engem ki fognak vágni. Azt gondoltam…

– Hogyan kerültél a Governor Streetre Oklahomából…

– Omahából. Nebraskából.

– Az Omahai Természeti Színház. De a tested elemei is, amik a csillagokban alakultak ki. És némi lítium a nagy bummból. Mint a telefonodban lévő lítium. Az a legkönnyebb fém. – Thomas mindig így beszélt, hirtelen váltogatta a nagyságrendeket, képeket és regisztereket illesztett egymás mellé gyors egymásutánban.

– Tudom, hogy nem szoktál beszélni a gyerekkorodról, a családodról, de ezek az interjúk az életrajzi elemekre épülnek.

– Örömmel beszélek a családomról. És ők is beszélnek rajtam keresztül, a hangsúlyaimon keresztül.

– Oké, jó, mert ha nem is a nagy bummnál kezdjük, de azért az elején.

– Igen, kezdjük az első emlékemmel. Ami a rádió. Nem kéne elindítanod a felvételt?

– Arra gondoltam, hogy a felvételt holnap csináljuk meg. De egy kicsit készüljünk elő: van valami, amiről nem szeretnéd, hogy kérdezzelek? Természetesen bármikor kivághatunk bármit, de ha van olyan téma…

– Igen, de a vágás, a jelentés a vágásban, az illesztésben rejlik. Tehát ami kivágásra kerül, az jelen van, az a sötét anyag. Szóval jobb, ha ezt meg sem kérdezed. Valéry szerint Isten a semmiből teremtette a világot, de a semmi átragyog. Mondd, ismered Werner Schroetert?

– Nem.

– Bizonyos értelemben vérrokonom. Tegnap éjjel láttam álmomban. Valahol a falon van róla egy portré. Olyan volt nekem, mint egy testvér, bár alig ismertem.

– Értem, művészek közötti hatásokról, családi hasonlóságokról beszélsz. Ezek szerint nincs semmi, ami valóban tabu?

– Interjúkban nem beszélek Maxről. – Egy évvel Max felett jártam a főiskolán. Egy időben közeli barátok voltunk, átsegítettünk egymást a különféle válságokon.

– Abszolút megértem. Bár kíváncsi lennék, hogy miért.

– Csak mert nem akarok a nevében beszélni, főleg veled. Nemrég nagyon dühös lett rám a feledékenységem miatt. Könnyen dühbe gurul. Ezt az anyjától örökölte.

– Hogy van? Még mindig Los Angelesben él? Pár éve már nem tartjuk a kapcsolatot.

– Leginkább Los Angelesben vannak, ahol a tűzvészek és az erős atmoszférájú folyók, meg néha Berlinben. Állandóan utazik, mert az ügyvédi irodájának mindenhol vannak lerakatai. Ő is imádja Madridot, mint te. Jól van. Van családja, és neki is lánya van.

– Igen, találkoztam Emmie-vel, édes kislány. Maxról nem kérdezek. Igazából nem is akartam. De üdvözlöm.

– Jó. Az unokámnak étkezési problémái vannak, nagyon keveset eszik, de most már rendben van, azt hiszem. Kérsz még kávét?

– Azt nem.

– Bort?

– Azt igen.

Thomas nevetett, gyorsan felállt és pillanatok alatt behozta az étkezőasztalról a palackot és egy vizespoharat.

– Ez így jó?

– Persze.

Thomas megtöltötte a poharat vörösborral.

– Te nem iszol? – kérdeztem.

– Egyelőre nem – felelte.

Ittam két nagy kortyot, jólesett. Thomas fürkészőn nézett rám, mintha egy gyógyszer vagy méreg hatását akarná nyomon követni, amit beadott. (Gyógyszer és méreg, a harmadik lehetőség.) Tekintetünk találkozott, és mindketten nevettünk azon, mennyire figyeli, ahogy iszom. Újra megtöltötte a poharamat az előző szintig, majd letette a palackot. Az alkohol azt mondta: Szóval egy kilencvenéves ember feledékeny, vannak kihagyásai, zavaros pillanatai. Szóval egy tízévesnek sajognak a tagjai, olyan gyorsan nő. Az Apple-üzletek kilenckor nyitnak.

– A rádió – mondtam. – Az első emléked a rádióhoz kötődik?

– Igen, de már veszed? – kérdezte. – Különben ismételni fogjuk magunkat, ami mesterkélten hat. Olyanok leszünk, mint a rossz színészek. Még az átiratból is érződni fog, hogy elpróbáltuk.

– Rendben – mondtam –, akkor várjunk holnapig az első emlékkel, a rádióval.

– De már beszélgetünk – mondta. – Kezdjük el, jó? Azért kapcsoltam ki a zenét. És nem tudjuk, mit hoz a holnap.

Még ittam a borból.

– Oké – hallottam a hangomat.

– Már megy a felvétel? – Ismét a szemébe néztem. Úgy éreztem, hogy a szoba sötétebb lett. Talán a zavarodottságában azt hitte, hogy már bekapcsoltam valami hangrögzítőt? Vagy a híres megfigyelőképességével valahogy rájött, hogy a szükséges eszközök nélkül érkeztem? Vagy átvitt értelemben használta a „felvétel” szót?

– Igen – mondtam, azzal kivettem a mobilt a zsebemből, és a lámpa mellé tettem, kijelzővel lefelé. – Megy a felvétel.

Thomas elmosolyodott:

– Egy kis feketedoboz.

Ben Lerner: Átirat
Fordította: Pék Zoltán
21. Század, 2026, 4490 Ft