Szerényi-Bartók Tamás: Adaptív védelem

„– És ím, a föld puszta volt, és üres.
– És sötétség borítá a mélységeket.”
David Foster Wallace: Végtelen tréfa

A heroikus görög eredetű szó, azt jelenti, hősies vagy bátor. Az iskolában hallottam, az igazgató mondta ráadásul, és azt hittem, értem, de utána rákerestem, onnan tudom, hogy a hérosz az félisten vagy isteni származású hős. Anya nem az, ő meg tud halni, de nem fog, ő nem halhat meg. Fel fog épülni, és a végén neki lesz igaza. Mulasztások és szabálysértések történtek a dobatás során, olvasom, a biztosítószeg ki volt húzva. Gombostű, üvegszilánk, dolgok, amikhez nem nyúlunk. Kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való. Rozsdás szeg, betadin. Szólj anyukádnak – neki nem tudok szólni, még nem engedték haza, apa vigyáz rá. Vajon ez azért van, mert átszúrtam azt a cserebogarat? A fiúk adták a kezembe a huzalszeget, hogy döfjem át a szárnyai között. Nézd, még él! Mászik. Anya nem megy sehová, feküdnie kell, újabb műtétre készül, nincs sok hátra, egy utolsó, és vége, még ezt a kicsit kell kibírni, kincsem – elnyújtott sóhaj, az encsé, mintha kiesne a száján. Mmmm, az embetű remegése, és egy nyálcsepp pókfonala a hajamban, megcsillan, akár a felkelő nap fénye a gyakorlótéren. Tűz, víz, veszélyes, nyúlni hozzá nem helyes. István atya a kezemre csapott, amikor forró viaszba mártottam az ujjam. Mégis, hogy lehet az, hogy a felnőtteknek szabad piszkálniuk a fegyvereket? Dobálják őket, mintha toklásszal játszanának, tépkedik, mint az útifű levelét. Anyát kötszerbe bugyolálták, gézcsíkok mögé rejtették, mintha egy hatalmas sapkakötés került volna rá, pedig olyat sose gyakoroltunk, elég volt kép alapján megmondani: körkörös menetek, mull-lap és mullpólya. Fedőkötés, stabil oldalfekvés – a végtagvesztést nem vettük környezetismeretből. Babér nem ismeri fel, odarohan hozzám, foltos tappancsát szégyenlősen maga alá kapva bújik mögém, idegesen vakkant, szeme fölött lüktet a régi harapásnyom. Anya az, ugye? Szűkölve forgolódik, a vonyítása elviselhetetlen, szeretnék bezárkózni a szobámba, de apa minden zárat leszerelt. Semmi baj, mondja, és mintha saját magát ölelné cigarettázás közben. Minden rendben lesz. Ahogy kifújja a füstöt, egy formátlan, kék szellem beszél belőle. Anya nem adja fel, küzdeni fog az igazáért. Nem a saját hangján, más fog beszélni helyette, szavakba önti, amit anya csak a szemével tud elmesélni. Az ügyvéd lehajtja a fejét, pisztolytáskát izzad, melege van, a kórházban nem működik a klíma. A biztosítókar leválik a sasszeg kihúzása után. Nincs ok-okozati összefüggés, nem az Adaptív Védelem program léte okozta a balesetet. A kar leválik, anya nem tud többé megérinteni, a detonáció ereje eltéríti a jövőnket, a taktikai kesztyűvel együtt semmisülnek meg a közös délutánok, a nyári tábor, az alufóliával letakart csirkemell és a főtt kukorica, az édeskés naptejszag. A robbanás kiszakít minket a jelenből, és eltünteti a föld színéről az egyetlen helyet, ahol biztonságban éreztem magam.

Nézegetem a Polaroidokat, legyezgetnünk kellett, hogy előjöjjön a kép. Anya úgy tesz, mintha meglepődne, nevet, nálam anyák napi virágcsokor. Apa átölel, nyelvet ölt anyára, aki a vicces hangján kérdez tőle valamit, ez nincs a képen, de így is hallom. Babér még kölyök, lóg a nyelve és felugrál a nyakunkba, anya abban a sárga, tavaszi ruhában áll a naplementében, és mintha szomorú lenne az arca, ezt korábban sose vettem észre. Anya már nem fog ugyanúgy kinézni, anyát már nem fogom ugyanolyannak látni, anya már nem ugyanaz, nehezen beszél, a logopédus türelemre inti. Erőlködve, gurgulázó hangon mondja ki a nevemet, a déerr hörgésbe fullad, én meg nyelem a könnyeimet. Próbál vigasztalni, de nem sikerül, nem tudjuk megvigasztalni egymást. Már az illata sem ugyanaz, keserű gyógyszerszaga van, olyan, mint a köhögésszirupnak vagy a Betadine-nak, bár a Betadine-nak Betadine-szaga van, a kórháznak meg félelem- és elmúlásszaga.

Vajon hová tűnik egy kéz, amit elveszítesz? Nem tűnhet el nyomtalanul, mint egy fél pár zokni, hisz látszik, hogy nincs a helyén, többé semmi nincs a helyén. Nem az ágy alá bújt, nem a szekrény mögé, nem kerül elő hirtelen, sértetlenül, mint a levehető hüvelykujj. Az elvesztett kezet művégtaggal pótolják, hideg és ruganyos, a neve protézis, az anyaga szilikon, mondják. A jelentést olvasom, de nem tudom, mi az a hematoma, mik a csontfragmentumok, a részleges hepatizáció, az amputációt viszont hamarabb megtanulom, mint az argumentációt, amiről István atya mesélt hittanon, imádkozzunk együtt anyukádért. Nem emlékszem milyen, mikor anya mosolyog, csak azt hiszem, hogy emlékszem. Anhedónia. Per-zisz-tál, olvasom, semmit nem értek, minden szótagokra hullik, árva betűkre, ostobának érzem magam, nem tudom, mi fog történni anyával és velünk, ki fogjuk-e rakni a tengerpartos puzzle-t vagy visszatesszük a dobozába, a darabok szanaszét hevernek a dohányzóasztalon. Phuket szigetét ábrázolja, és hetek óta nem nyúltunk hozzá. Anya nem válaszol, amikor kérdezem. Gyere, csillagom, kötést kell cserélni – terel kifelé az egyik ápolónő, pedig látom, hogy még nem kell, anya elfordítja a fejét, lebukik az álla, a vállgödrébe néz. Meddig tart még?

Éjszaka anyával álmodom, terepszínű, kamuflázs ruhában állunk, az égbolt skarlátszínű a dobatógödör peremén túl. Anya kezében gránát, a felülete valószínűtlenül sima, és elindul egy láthatatlan visszaszámláló a fejünk felett. Üvöltök, hogy dobja már el, ő szeretné, de rátör a paralízis, az előttünk tornyosuló homokfalat képtelen túldobni, aztán mégis lendül a karja. A robbanás után csend, majd bugyborékoló, formátlan sikoly, végül zokogás, amit már nem az én hangomon hallok, én ott vagyok a föld mélyén, a talaj repedéseiben, egy néma szellem a formátlan, kéken gomolygó füstben.