Soltész Béla: Mostantól én hallom a rigófüttyöt

Előttem mászik a létrán, a tréningnadrágos seggén kajafolt. Hogyan ette le a saját seggét? Mindegy, már megszoktam, hogy ebben a házban mindig mindenhol foltok vannak. Kiborul a kávé, a leves, a gyerek gyümölcspépje, összeokádja a padlót a macska, a gyerek belegyalogol, a péppel összekeni a szék ülőkéjét, Tomi beleül, hát így. Valamikor még foltos tréningnadrágosan is rákívántam volna, de már csak a feladatot látom, folttisztító kell rá. A létra recseg a talpam alatt, mintha minden fok lazulna egy kicsit, ezt is ki kéne cserélni, mondanám neki, de tudom, hogy nem válaszolna, talán meg se hallaná egyáltalán. Ő most csak azt hallja, hogy fü-fü-fű, vagy hát nem tudom pontosan, hogyan fütyül az a rigó.

Én sose hallottam, pedig már régóta itt van velünk. Talán akkor érkezett, akkor jött elő, akkor LETT ez a rigó, amikor először megláttuk a házat. Vagy talán még korábban, csak Tomi nem vette észre, mert akkor még nem tudta, hogy mire kell figyelnie. A férfiak annyira figyelmetlenek, egy drogériában vagy egy metrómegállóban sem tűnne fel nekik, hogy a madárfüttyöt, amit hallanak, nem hallhatnák igazából, mert ott, ahol vannak, nem lehet madár. Nézem a hátát, a széles vállát, ahogy megfeszül a póló alatt, és arra gondolok, hogy vajon most is hallja-e a füttyöt, mert néha úgy tartja a fejét, mintha hallaná, de amikor a padlásra ér, csak körbenéz, mintha valami egészen más járna a fejében.

Én is felérek a padlásra. Meleg van a sátortető alatt, nem is baj talán, hogy soha nem kezdtünk bele a tetőtér beépítésébe, meg lehetne itt dögleni nyáron. Fütyült neki a rigó, amikor rájött, hogy nem lesz pénzünk se erre, se annyi másra? Trillázott, amikor aláírtuk a hitelt? Csipogott, amikor Samu megszületett? Vagy amikor megfogant? Amikor összeházasodtunk? Amikor beköltöztem az Ipoly utcai albérletébe? Amikor meglátott engem a Dürer Kertben a csocsóasztaloknál?

Úgy bámészkodik, mintha csak azért jöttünk volna fel, hogy megnézzünk egy régi dobozt, hogy keresgéljünk benne valamit, amit lent nem találunk, én pedig nem mondok semmit, nehogy felidegesítsem. Így is megbolondul, már szinte egyfolytában hallja a füttyöt, reggeltől estig, néha éjszaka is. Először csak évente egyszer-kétszer hallotta, és mindig tudta, miért. Volt, hogy nézte a meccset, első félidő közepe, a Zimonyi eladta a labdát, még simán vissza tudtak volna belőle jönni, de akkor meghallotta a rigófüttyöt, és tudta, hogy kész, vége, ki fognak esni. Aztán sűrűsödtek a fütyülések, néha a hírekből jött rá utólag, hogy mi történt. Vuhanban megevett valaki egy denevért, Luhanszknál megindult az első tank, és akkor trillázott neki a rigó, perceken át, néha negyedórát is. Tomi okos, gyorsan rájött, hogy ha a rigót hallja, akkor onnantól kezdve valami máshogy lesz.

– Látom! – mondja fojtott hangon.

Ahogy kikandikál a tetőablakon, az arca fényben fürdik. Egy fénycsóva utat tör a teste és az ablak pereme között, megvilágítja a padlás levegőjében kavargó porszemeket. Úgy tudom, eddig sosem látta a rigót, csak a hangját hallotta. Azt mondta, hogy néha inkább csipogásnak, máskor éneklésnek hallja, néha meg csak egy kis hang jön távolról, mintha valaki egy apró üvegpohár karimáját simogatná a benyálazott ujjával a másik szobában. De most már napjában hússzor, harmincszor. Bújja a híreket, összeomlott egy szálloda Indiában, kiszáradt egy tó a Kaukázusban, jól szerepelt a holland tartományi választásokon a szélsőjobb. Ez volna az? Ettől lesz minden más? Nézem a fénysugarat, egy zománcos lavórt világít meg, aminek a szélén lepattogzott a fehér festék, mellette egy törött lábú szék, bőröndök egymás tetején, sok pókháló. Tomi karból felhúzza magát és kilép a tetőre.

A tetőablakhoz lépek, elvakít a fény. Tomi a kéménybe kapaszkodva guggol, az egyik lábával kitámaszt. Meredten néz egy pontot, ahol én nem látok semmit. Balra fordulok, látom a kocsibejárót. Eszembe jut az első nap, amikor még csak megnézni jöttünk, amikor kiszálltunk a kocsiból, és akkor hallotta a füttyöt, amit én nem. Később mesélte, hogy azonnal azt gondolta, igen, ez az, ezt kell választani. Nem volt rá magyarázat, nem tudta volna megmondani, mi tetszik benne. A ház nem volt különösebben szép, egy tök átlagos Kádár-kocka a kertvárosban, de a rigó, amit én sosem láttam, nem is hallottam, azt akarta, hogy megvegyük, hát megvettük. Nem együtt hoztuk a döntést. Valójában Tomi se döntött, csak azt hitte. Egész idő alatt úgy éltem itt, hogy egy kibaszott madárhoz igazodtam, ami nem is létezik, csak a férjem fejében?

A másik irányba nézek. A kert végében a fészer, amit már rég le kellett volna bontanunk, Samu mindig be akar mászni a rozsdás vasak közé. A fészeren túl a szomszéd ikerház, mögötte a jegenyék, a távolban a templomtorony és a tízemeletes panelek. Tomi megindul a tetőn. Mi lesz, ha elkapja? Mi lesz, ha kinyújtja a kezét, és a rigó nem repül el, hanem hagyja, hogy megfogja? Meg fogja ölni? Igen, valószínűleg megöli. És egyszer csak csend lesz a fejében, megszűnik ez az egész, és úgy élhetünk majd, mint a normális emberek, akiket nem figyelmeztet minduntalan arra egy hang, hogy éppen fordul egyet az életük, csak azt nem tudják, merre?

Fü-fü-fű.

A füttyöt először csak halkan hallom, a tető túloldala felől, de aztán egyre közelebb jön és egyre erősödik. Tisztán hallom a hangot. Nem látom a rigót, csak a kéményt és Tomit, aki a bal lábával hirtelen kitolja magát, de megcsúszik és seggre huppan. Van benne valami vicces, ahogy elvágódik, de nevetni már nem tudok rajta, mert átbucskázik a jobb vállán, és fejjel előre csúszni kezd lefelé. A rigó már annyira hangos, hogy kiszakítja a dobhártyámat. Tomi eltűnik a tető pereme mögött, Samu lent felsír. A rigó elhallgat, én pedig arra gondolok, hogy nem is az a kérdés, honnan jön a hang, hanem hogy meddig tudok úgy élni, hogy semmi hatalmam nincs afölött, hogy mikor töri meg már megint valami a csendet.