Majláth Ákos: Ceruzák

Az első napon az Intézmény végtelennek tűnt. Örökké tartó folyosók, hangszigetelt ajtók és rohanó, egyforma arcú gyerekek mindenütt. A szobám legalább kellően apró volt ahhoz, hogy komfortos legyen. Egy asztal volt benne, két szék, és egy ceruzahegyező. Az ajtómat szigorúan zárva tartottam, próbáltam láthatatlan maradni.

A második napomon nyomtattam pár színes képet a fehér falakra, de pár órán belül halványodni kezdett rajtuk a festék, aztán teljesen olvashatatlanná váltak. Hamar észrevettem, hogy az Intézmény falain az összes papír így néz ki. Olvashatatlan, halovány lapok sorakoztak a bejáratnál és a faliújságokon. A szülők és az itt dolgozók persze meg-megállnak előttük és bámulják őket, hümmögnek, bólogatnak.

Az elődöm nem sok mindent hagyott hátra, kivéve egy asztalhoz rögzített ceruzahegyezőt, egy fekete Faber-Castell gépet. Monolitként meredt ott az üres asztal közepén, egyszerre vonzott és taszított, de végül kipróbáltam. Az Intézmény folyosóin számtalan írószertartót találni, bennük elhanyagolt ceruzákkal. Lopakodva elhoztam egy adagot, és az asztalomra szórtam őket.

Megnéztem a neten, hogyan kell használni. A hegyező fejét kipattintottam, majd kihúztam, így a gép leginkább egy vicsorgó állathoz hasonlított. Behelyeztem a ceruzát a szájába, tartottam az egyik kezemmel, míg a másikkal tekerni kezdtem a kart. Meglepett, hogy az elején milyen nagy az ellenállás, de ki kell tartani, tekerésről tekerésre válik könnyebbé.

A végén kipróbáltam a ceruzát, és hamar rájöttem, milyen lelkes, de amatőr munkát végeztem. A hegye tűéles lett, és az első érintéstől el is tört. Hamar megtanultam, hogy kár túlerőltetni. Arra csak az ötödik darabnál jöttem rá, hogy nyugodtan elengedhetem a ceruzát hegyezés közben, a gép meg tudja tartani, bízhatok a folyamatban. Innentől minden percemet hegyezéssel töltöttem, míg meg nem kaptam az első esetemet.

E-mailben írták meg a gyerek nevét és az első találkozás időpontját. Aznap reggel kicsit izgultam, de kiderült, hogy az első két találkozón a gyermek nincs jelen, csak az aktáit küldik ki feldolgozásra. Olvasgatni kezdtem a papírokat: kódok, számok, betűk. Kirázott tőlük a hideg, szóval hamar visszatértem a hegyező mellé.

Próbáltam kategorizálni a ceruzákat. Először azt hittem, a legfontosabb különbség a grafitok és a színesek között van. A színes ceruzák beltartalma sokkal puhább, törékenyebb, emiatt jobban kell velük vigyázni.

Szinte észre sem vettem, hogyan telik az idő, és máris eljött a második találkozás időpontja. Próbáltam magamra erőltetni a kartonok olvasását, de egyre csak a ceruzák jártak a fejemben. Ekkorra már úgy éreztem, hogy kár általánosítani, mindegyik ceruza más és más, külön meg kell találni a hozzá leginkább illő dőlésszöget és a hegyezés tempóját. Megtanultam, hogy figyelni kell a gépre is. Karban kell tartani belülről, kiüríteni a tartályt, kifújni az apró szennyeződéseket. Ha ezt elhanyagolom, azonnal meglátszik a ceruzákon.

A legrosszabbak persze a törések. A gépet is megviselik. Éppen ezért a benne maradt darabot mindig gyengéden távolítom el a szomorú pengék közül. Ezeket egy külön gyufásdobozban tárolom. A megtört ceruzákat pihentetem kicsit, addig is igyekszem alaposan átgondolni, mi is történt. Néha az Intézményen kívül is bevillan az emlékük, mintha a távolból egy reccsenést hallanék. Ugyanakkor vannak ceruzák, amik újra és újra megtörnek, és ezt jobb elfogadni.

A harmadik találkozó időpontjában már a gyerek is ott állt a szobám előtt, ezen kicsit meg is lepődtem. Egy tíz év körüli fiú volt, üres tekintettel nézett rám az asztal túloldaláról, de mintha a szemei mögül nagyon is figyelt volna. Elmondtam neki, amit ilyenkor kell, aztán feltettem a kérdéseket. Egészen sokáig ültünk csendben, majd a gépre mutattam, ő a szemével követte a mozdulatomat.

– Szívesen kihegyezem a ceruzáid – mondtam –, ha nálad van a tolltartód.

Hallgattunk egy darabig.

– Ebben elég jó vagyok.

Eltelt pár perc, aztán az asztalra helyezte a tolltartóját. Kinyitottam. Mintha egy kriptát tárnék föl, úgy gurultak ki a ceruzacsonkok, galacsinok és egyéb maradványok. Kisöpörtem a tolltartót, majd hegyezni kezdtem. A gép lágyan faragta a fát, én eléggé izgultam, de próbáltam nyugodt maradni, hiszen már ezerszer csináltam. Szépen egymás mellé tettem a kész darabokat.

Megfogott egy piros színű ceruzát, felállt, és a szobában kezdett el nézelődni. Az olvashatatlan lapokat nézte, majd elkezdett firkálni az egyikre. Mosolyra húztam a szám.

– Jó itt lenni? – Kérdezte, miközben a tekintetét a lapokon tartotta.

Megálltam egy pillanatra, majd újra tekerni kezdtem a hegyező karját.

– Szerintem jó lesz – mondtam, és bólogattam magam elé. – Még csak néhány hete vagyok itt.

– Akkor még nem jó – vonta le a következtetést.

– És, neked? – kérdeztem.

– Szerintem jó lesz – mondta, és a bólogatásomat utánozta. – Még csak néhány éve vagyok itt.

Ezen nagyot nevettem, a kacagás hirtelen tört ki belőlem, és ide-oda pattogott a szoba fehér falain. Láttam, hogy elsőre nagyon meglepődött, majd ő is nevetni kezdett velem, olyannyira, hogy már szinte rázkódott, és patakokban folytak a könnyei.

Miután elment, kiürítettem a ceruzahegyező tartályát. Sokáig csak bámultam magam elé. Lassan haladt a nap, a szobámba visszatért a csendes levegő, zavaró volt és fullasztó, résnyire kitártam az ajtóm, hátha kiszellőzik.

Másnap a szobámba érve már teljesen nyitva hagytam az ajtóm. Leültem az asztalhoz, és a falra aggatott lapjaimat figyeltem. Ott voltak a firkái. Még csak nem is halványodtak.